2006-ban a Szeret, nem szeret... című kötettel indult el magyarul Alice Munro életművének kiadása. A szerző kötetről kötetre egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette "a kortárs novella nagymesterét". A Valamit el akartam mondani című novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet. Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a történetekben szereplő nővérekben, anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az öregedéssel. Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét.
Alice Munro: Valamit el akartam mondani (részlet A spanyol hölgy című novellából)
(Fordította: Kada Júlia)
– Szeretsz engem, szereted Margaretet, szeretsz mindkettőnket?
– Nem tudom.
Egy képes újságot olvasott. Mindig olvas, ha beszélek hozzá. Ezt is unottan, fásultan, alig hallhatóan vetette oda. Mintha kőből akartam volna vért fakasztani.
– Elváljak tőled, feleségül akarod venni?
– Nem tudom.
Amikor Margaretnek hoztam fel a témát, sikerült valami kerámiabögrékre terelnie a szót, amelyekkel épp akkor ajándékozott meg bennünket, azt mondta, reméli, hogy ezeket nem fogom mérgemben kidobni, mert ő hasznukat venné, ha egyszer beköltözne. Ezen Hugh elmosolyodott, hálás volt érte. Tréfálkozással mindent túlélhetünk. Hát én nem hiszem.
Házasságunk legboldogabb pillanata. Könnyen meg tudom mondani, mi volt az. Észak-Michiganben jártunk, a gyerekek még kicsik voltak. Ők fölültek egy kisvonatra. Mi továbbsétáltunk, és megálltunk egy ketrec előtt, melyben egy csirke gubbasztott. A ketrecen az a felirat állt, hogy a csirke tud zongorázni. Szeretném hallani, ahogy zongorázik, mondtam, erre Hugh bedobott egy tízcentest. Amikor az érme leesett, kinyílt egy csapóajtó, és egy szem kukorica pottyant a játék zongora billentyűire, amikor aztán a csirke felcsipegette a kukoricát, bádoghangot csalt elő a hangszerből. Ez csalás, méltatlankodtam; valamilyen okból hittem a feliratnak, elhittem, hogy a csirke valóban zongorázni fog. De az, amit Hugh tett, hogy bedobta a tízcentest, ez a rá nem jellemző, komolytalan gesztus olyan meglepő volt, olyan szerelmi vallomás, amelyhez foghatót nem tett soha máskor, a vágy vagy kielégülés tetőfokán sem. Meghökkentő és tünékeny gesztus volt (apró, ritka színekben tündöklő madár), amely a közelben ül, a látótered peremén, de nem mersz odanézni rá. Abban a pillanatban, amikor felhőtlenül jók voltunk egymáshoz, és nem taktikáztunk, minden hadakozásunk valószínűtlennek tűnt. Akkor valószínűleg kinyílt egy kapu. De nem mentünk be rajta.
Azt nem tudnám megmondani, melyik volt a legboldogtalanabb pillanat.
Küzdelmeink egybeolvadnak, valójában mindegyik ugyanannak a harcnak az újrajátszása, amelyben azért büntetjük egymást (én szavakkal, ő hallgatással), mert azok vagyunk, amik.
Ez mindig elég volt.
Ő az egyetlen ember, akit szeretnék kínok közt látni. Szeretném elgyötörtnek látni, arcán a fájdalom verejtékével, hogy azt mondhassam: Most már tudod, igaz? Most már érted. Hát igen. És amikor nagyon gyötrődik, megmutatnám neki azt az elégedett, elzárkózó kis mosolyomat. Meg én.
– Amikor ezt megértettem, úgy éreztem, esélyt kaptam, hogy tiszta lappal induljak.
Manapság mindenki hisz a tiszta lappal indulásban. Élete végéig. Hagyni kell nekik. Bárki újrakezdheti egy új emberrel egy új életben, amelyben a régi énedet már csak te ismered; nem akadályozhatja meg senki. A nagylelkűek szélesre tárják az ajtót, és áldásukat adják a dologra. Miért ne? Így is, úgy is megtörténik.
A vonat már Revelstoke-on túl jár, az egyre alacsonyabb hegyek közt. A szalonkocsi üres, egy ideje csak mi ülünk ott a rózsakeresztessel. A pincérek már leszedték az asztalokat.
– Mennem kell. Nem próbál megállítani.
– Nagyon kellemes volt önnel beszélgetni, és remélem, nem tart őrültnek. – Dehogy. Egyáltalán nem.
– Talán átnézhetné ezeket, ha van egy kis ideje – vesz elő a belső zsebéből néhány brosúrát. Megköszönöm. Feláll, meg is hajol kicsit, méltóságteljesen, mint egy spanyol.
EGYEDÜL LÉPEK KI a vancouveri pályaudvarra a bőröndömmel. A rózsakeresztesnek nyoma veszett, úgy eltűnt, mintha csak én találtam volna ki. Talán nem utazott Vancouverig, a Fraser-völgy valamelyik állomásán a hajnali hidegben leszállt.
Nem jött ki elém senki, nem tudott az érkezésemről senki. Úgy látom, a pályaudvar egy részét bedeszkázták, lezárták. Üresen tátong az épület, pedig ez a két forgalmasabb időszak közül az egyik. Huszonegy évvel ezelőtt ide jött ki elém Hugh, ugyanebben a reggeli órában. Akkor zajos, zsúfolt volt a pályaudvar. Azért jöttem nyugatra, hogy feleségül menjek hozzá. Virágcsokor volt nála, amikor meglátott, leejtette. Akkoriban még kevésbé volt magabiztos, de már éppolyan zárkózott, mint most. Lángvörös volt, nevetségesen komoly, túláradó érzelmeit eltökélten viselte, mint valami titkolt fájdalmat. Sose lazult el, amikor megérintettem. Éreztem a merev izomkötegeket a nyakában. Lehunyta a szemét, és egyedül ment tovább. Talán sok mindent előre látott: a hímzett ruhákat, a fellángolásokat, a hűtlenkedést. És én sokszor nem tudtam kedves lenni. Bosszantott, hogy leejtette a virágot, nem ilyen képregénybe illő fogadtatásra vágytam, megrémített a naivitása, amely mintha még az enyémet is felülmúlta volna, és hagytam, hogy észrevegyen valamit az elégedetlenségemből.
Egymásra rakódnak a rétegek ebben a házasságban, rossz időzítések, hibák sokasága, senki se tudna a mélyére hatolni.
De csak mentünk egyenesen egymás felé; megragadtuk, és nem engedtük el egymást. A fölemelt virágok szétmorzsolódtak, úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a vízfelszínre bukkanók, akiket csak a csoda mentett meg. Ez megint megtörténhetne; újra meg újra megtörténhetne. És mindig ugyanolyan hiba lenne.