A kötetben található tizenhárom novella az embert vizsgálja hétköznapi helyzetekben: az embert, aki látszólag mindig küzd az új világ változásaival és a folyamatosan érkező technológiai csodákkal, de közben a legnagyobb ellensége folyton saját maga lesz. Családok mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást egy újabb és minden eddiginél keményebb gazdasági válságban (Hátország), vagy megnézhetjük, hogy egyáltalán mit jelenthet a család fogalma a jövőben (Búcsú Yangtól, Az Új Világ gyermekei), és mit tehetnek az egyénnel a virtuális valóságok (A térképészek, Móksa). Ezek mellett olvashatunk arról is, hogy milyen hatással lehet egész országok életére a menekültkérdés (Vándorlás), illetve több történet foglalkozik a küszöbön álló klímakatasztrófával (Jégkorszak, Zuhanóív).
Az Új Világ gyermekei és más történetek a szépirodalom és a sci-fi eszköztárából építkező, sokszor komor hangulatú gyűjtemény, amiben lépten-nyomon felvillan a remény szikrája, emlékeztetve minket arra, hogy miért vagyunk itt és miért harcolunk.
Alexander Weinstein a Siena Heights Egyetem docense, ahol kreatív írást tanít, emellett pedig a szintén kreatív írást oktató The Martha’s Vineyard Intézet igazgatója. Az Új Világ gyermekei és más történetek című novelláskötetét 2016-ban a New York Times az év száz legjobb könyve közé választotta, és több magazin év végi best of listájára is felkerült vele.
Alexander Weinstein Az Új Világ gyermekei és más történetek (részlet)
Az Új Világ gyermekei
Néha, amikor eljön az este, és a fény úgy esik az otthonunkra, hogy arra a másik életünkre emlékeztet, beszélgetünk róluk. Arról, hogy milyen volt az arcuk, a testük súlya a karunkban, hogy a legkisebb hogyan mászott fel mindig a hátamra. Amikor azt látom, hogy Mary egyedül üldögél a nappalinkban, miután a nap már lement, csak az alkonyat vöröse rajzolja körbe a fákat, tudom, hogy rájuk gondol. Olyankor odasétálok, átkarolom, vagy letérdelek mellé, az ölébe hajtom a fejem, és úgy maradunk, egymás fájdalmát ölelve és azon gondolkozva, hogy tényleg szörnyetegek vagyunk-e. Ők nem voltak valódiak, mondogatjuk megerősítésre vágyva. Ugye? Nem. Nem voltak. Utána felkelünk, nekilátunk a vacsorának, és folytatjuk gyermektelen életünket.
1
Mi, akik az első években váltunk szülővé, még emlékszünk, milyen csodálatos és gyönyörű volt az Új Világ.
Miközben lefeküdtünk a fülke sötétségébe, megigazítottuk a párnát a fejünk alatt és bejelentkeztünk, izzott bennünk a türelmetlenség. A kamra feketesége a másik világ fényének adta át a helyét, és megjelentek előttünk az online otthonunk fehér falai, elektromos örömmel töltve fel a fogainkat. Még emlékszünk az első lépéseinkre az új házban. Attól, hogy kinyúlhatunk és megérinthetjük a világot, minden felragyogott, és amikor kisétáltunk, láttuk, hogy az utcánkban álló házak fényesek és újak, és más felhasználók is megjelennek az ajtókban, integetve, miközben végigsétálnak az előkertjükön, hogy bemutatkozzanak. Hát nem elképesztő? Ti honnan használjátok? Las Crucesből, Koppenhágából, Austinból. Olyanok voltunk, mint a kisbabák. Mint Ádám és Éva, mondogatták páran. Odanyúltunk egymáshoz, mert kíváncsiak voltunk, milyen a bőr tapintása; hagytuk, hogy a szomszédaink végigsimítsák a karunkat. Ebben a világban mintha megértettük volna, hogy nyugodtan kísérletezhetünk azzal a fizikai kapcsolattal, amelyre mindig is vágytunk a való világban, de amit soha nem tapasztalhattunk meg. Ki hibáztatna minket azért, hogy vakmerővé váltunk? Lehet, hogy most már gyerekesnek tűnnek az ilyen dolgok mindannak a fényében, ami történt; ugyanakkor általában arról az első pár hétről szoktunk Maryvel beszélgetni, amikor a világ még új volt, ha annak az életnek a jó oldalára akarjuk emlékeztetni magunkat. Az csak egy gyönyörű illúzió volt, mondjuk egymásnak, egy fantasztikus elektronikus szabadidős élmény. Ugye? Igen, válaszoljuk.
1
Mary terhessége mindkettőnket meglepetésként ért. Már egy évtizeddel korábban átesett a menopauzán, és belenyugodtunk, hogy gyermektelenül fogjuk leélni az életünket. Túl sokáig vártunk, túl sokszor vitatkoztunk az érveken és ellenérveken, a munkánkat részesítettük előnyben, és egyszer csak túl késő lett. Csak akkor néztünk bele a GYIK-be, amikor Mary hasa gömbölyödni kezdett. Minden ott állt feketén-fehéren, különösebb misztikum nélkül: a terhesség ugyanúgy működött, mint a való világban, és a használati útmutató részletesen taglalta a folyamatot.
Azt terveztük, hogy valamikor végignézzük a teljes bemutató videót, de csak odáig jutottunk, hogy görgessük balra a gondolatainkat a tetoválásaink és pirszingjeink kiválasztásához, felfelé és lefelé az izomzatunk és a korunk módosításához, utána viszont a tájakkal és a háttérzenével kezdtünk játszani, és még mielőtt észbe kaptunk volna, már elsajátítottuk a navigáció alapjait. Így kell zenéket feltölteni az otthoni hangszórókra; így kell fotókat vetíteni a nappali falára; így kell a kezünket a feleségünk csípőjére tenni; neki így kell a kezét a nyakunk köré fonni; így kell csókolózni. És egyszer csak terhes lett.
A GYIK arról is tájékoztatott minket, hogy éppen olyan könnyedén megszakíthatunk egy nem kívánt terhességet, mintha csak egy fájlt húznánk a lomtárba, de kíváncsiak voltunk.
Egy új lény készült kialakulni a preferált génjeink kombinációjából. A szülést éppen olyan könnyűnek és fájdalommentesnek ígérték, mint egy letöltést. Úgyhogy átkaroltuk egymást, babaneveket kezdtünk keresgélni, és megegyeztünk abban, hogy új életet hozunk erre a világra. Az Új Világban Mary és én teljesen másmilyen párnak bizonyultunk. A testünk megszabadult a korábbi meg szokásoktól, függetlenné vált a hormonális változásoktól. Éhezni kezdtünk egymás elektronikus zümmögésére. Mary hamarosan ismét terhes lett, és az életünket olyan öröm ragyogta be, amilyen a fizikai világban lehetetlennek tűnt volna. Online, az új családunkkal megtaláltuk a boldogságot.
1
June éppen hároméves lett, Oscar kettő volt, amikor Maryvel elkezdtük felfedezni az Új Világ határvidékeit. Addigra már mindenki hallott a Sötét Városról. Ott volt a látóhatáron, a környékünk fasorai mögött, barnán derengett a távolban. Közismert tény volt, hogy az ember elutazhat abba a városba, hogy pár órát vagy akár napot a gyönyör kupolái alatt és a masszázsszalonjaiban töltsön. Amikor kijelentkeztem, és bementem a munkahelyemre, a többi férfi az irodában a hétvégéjéről viccelődött, nevetésükben jóízű bűntudat csengett. Ilyen sima testeket még soha nem érintettek, vallották be. Állítólag olyan szalonok is voltak, ahol légáramlatok csiklandozták a testet az orgazmus határáig. Meg olyan morfolótemplomok, ahol a test remegő zselé eksztatikus kupacaivá változott. Kíváncsiak lettünk. Kipróbálom, ha te is, mondtuk egymásnak. Úgyhogy egy januári késő estén megvártuk, hogy a gyerekek elaludjanak, rábíztuk őket egy online bébiszitterre, és elindultunk a Sötét Városba.
Én egyszer jártam Amszterdam vörös lámpás negyedében, ahol meztelen testekkel voltak tele a kirakatok, és minden romlott bordó fénybe burkolózott. Még mindig érzem a macskakövei szagát, amelyeket vastag koszréteg borított, és látom az éhes arcoktól sötét bejáratait. Úgy képzeltem, a Sötét Város is erre fog emlékeztetni, és arra számítottam, hogy visszataszítónak találjuk majd, miután belépünk a kapuján, hogy szégyennel és megkönnyebbüléssel eltelve visszafordulunk, és leírjuk az egészet mint ízléstelen szórakoztatóhelyet. De, noha a város kifelé mocskos, barna fényt árasztott, az utcáit közelről már meleg, sárga és elektromosságtól zümmögő lámpák világították meg. Rengeteg kapuja tárva-nyitva állt, olyan hívogatóan, hogy lehetetlen lett volna hátat fordítani nekik. Férfiakat és nőket láttunk felbukkanni a mélyéből, kijelentkezni a kapukban, hogy hazatérjenek. Semmi bajunk nem lehet abból, ha egy-két saroknyira bemerészkedünk, érveltünk. Úgyhogy besétáltunk a város első kerületébe, ami tele volt softcore élvezetekkel, játékboltokkal és csókfülkékkel. Az üzletek visszaverték a lámpák borostyánszín fényét, amely beragyogta a többi turista arcát, akik az utcán sétáltak, az egymást átkaroló párokét, a járdasze gélyeken csókolózó fiatalokét, a magányos férfiakét, akik zsebre dugott kézzel sétálgattak. Egy koreai férfi, aki egy lábmasszázsszalon előtt állt, odakiabált nekünk:
– Gyönyörű távol-keleti lányok! Tizenöt perc húsz kredit. – Az utca túloldalán egy rendkívül jóképű férfi „édesem”-nek nevezte a feleségemet, és be akart hívni minket, hogy megcsiklandozzon. És a fények és a forgalmas utcák felett ott lebegett a pókhálószerű sugárutak mélyének kollektív nyögdécselése, ami a középpont felé vonzott bennünket, ahol játszani vágytunk. A Légáramlat Hotelek négysaroknyi mélységben voltak. Fehér, háromszintes épületek elsötétített ablakokkal és az ajtajukhoz vezető bársonykötelekkel. A recepciónál egy pántos felsőben dolgozó kamaszlány negyven kreditet vont le a számlámról egy alkalomért.
– Most vagyunk itt először.
– Imádni fogják! – felelte. – Még soha nem találkoztak ilyen levegővel! – Elmosolyodott, és a liftek felé terelt minket. – Első emelet, tizenhetes szoba.
– És ott mit kell csinálnunk?
– Csak csukják be az ajtót, és álljanak meg a szoba közepén. Onnantól mi átvesszük.
Felmentünk a lifttel az emeletre, és egy teljesen üres szobát találtunk ott, félhomályos megvilágítással. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és besétáltunk a helyiség közepére. A padló közelében enyhe szellő játszott, ami felfelé indult a nadrágszáramban, és rátalált a térdhajlatom puhaságára. Egy másik szellő a nyakamat simította végig, utána becsusszant a galléromba. A lábunk felemelkedett a padlóról, és vízszintesen kezdtünk lebegni, miközben felváltva csiklandozták a bőrünket hideg és meleg légáramlatok. Szél dörgölőzött a számhoz, kezdett játszani a nyelvemmel; egy erősebb roham a mellkasomnak feszült, és lenyomott. Kinyúltam, hogy belekapaszkodjak Marybe, de nem volt ott semmi a levegőn kívül, és engem betöltött a grandiózus ábránd, hogy egy szélistennővel szeretkezem. Mary ívbe feszítette a hátát, nekinyomta magát a széllöketeknek, amelyek újra és újra végigsimogatták, amíg a teste vibrálni nem kezdett a légáramlatoktól. Együtt virágoztunk ki, eggyé vált a testünk a körülöttünk zümmögő elektronok hálózatával.
Így váltunk Maryvel mi is azon párok egyikévé, akik egymásba karolva sétálgattak az orgazmus utáni vidámsággal a Sötét Város utcáin. A Légáramlat Hotelekből áttértünk az Ezerujjú Szalonokra – ahol lehunyt szemmel feküdtünk egymás kezét fogva, miközben láthatatlan ujjak a csúcspontra masszíroztak minket –, és később a város következő gyűrűjére, a morfolótemplomokra. Kitapasztaltuk a testünket tengeri teremtményekként és erdei állatokként is. Mary kék szemű őzsutává változott, én pedig, a szarvasbika a bundájához dörzsöltem az agancsomat, miközben meghágtam. Az egészben volt valami csodálatos játékosság, és ismét felizzott bennünk a szenvedély, amely az online életünkre korlátozódott. Mert amikor visszatértünk az otthoni szobáinkba, és levettük a ruhánkat, azt kibernetikus kimerültséggel tettük, szinte észre sem véve egymás meztelen testét, ami időnként a sajátunkhoz ért a fürdőszobában. És amikor jóéjt-csókot adtunk egymásnak, nem húztuk el.
De ez kis árnak tűnt az online gyönyöreinkért cserébe, és ha elidegenedve éreztük is magunkat egymástól a való világban, az nem igazán foglalkoztatott minket,
inkább arra a pillanatra fókuszáltunk minden este, amikor a gyerekeink elaludtak, és mi elindulhattunk megtalálni az egyéni élvezeteinket együtt.
1
Mary nem sokkal azután találkozott a férfival a fürdőszobánkban, hogy meglátogattuk a Kötelek Katedrálisát. Hallottam, ahogy felsikolt a ház túloldalán. A férfi ott állt a villogó testével – egy alacsony felbontású, sápadt képű ember volt, aki helyenként pixelessé vált. De az erekciója nagy felbontásban ragyogott, és amikor meglátta Maryt, azt mondta, hogy „hatvankilenc módon ki akarlak elégíteni”, mielőtt a feleségem rácsapta volna az ajtót, hogy segítségért kezdjen kiabálni. Amikor én nyitottam ki az ajtót, a pasas éppen önmagát simogatta, miközben hatalmas péniszét nézte. Nekem azt mondta, hogy segíthet abban, hogy tíz centit nőjek természetes módon. A GYIK-ben erről szó sem esett. És csak más felhasználók blogbejegyzéseinek az átfésülésével tudtuk kideríteni, hogyan törölhetnénk az otthonunkból. De a következő bejelentkezésünk után egyszer csak meg szólalt a csengő, és amikor ajtót nyitottunk, egy ghánai férfi állt előttünk, aki azt állította, hogy távoli rokonunk. Ajándékot hozott a gyermekeinknek, mondta. És szüksége van a számlaszámunkra, hogy feltöltse a játékokat a gyerekeknek. Bezártuk az ajtót, de láttuk, hogy a férfi ott marad a házunk környékén: először a tornácon kószált, utána bemászott a bokrokba, hogy bekopogjon az ablakon. Az afrikai férfit kitöröltük, de amikor eljött az este, a lámpáink már nem lágy, meleg fénnyel öntötték el a házat, hanem árnyékos világossággal, és a szobákat be töltötte az az érzés, hogy számtalan szem figyel bennünket, és minden megnyilvánulásunkat alaposan kielemzik információkért. Mary bevitte a gyerekeket a hálószobába, én meg kijelentkeztem, hogy felhívjam az online támogatást. A vonal túlsó végén lévő férfi tört angolsággal beszélt, a vonal zümmögött a tengerentúli kapcsolat miatt. Kipróbáltatott velem pár lehetőséget, és végül azt mondta:
– Uram, a felhasználói profilja meg van fertőzve. Az összes fájlt vissza kell állítania gyári beállításra.
– És ez mit jelent?
– Minden adatot törölnie kell a profiljából: a preferenciáit, a fotóit, a zenéit. Újra be kell majd állítaniuk a testüket. És úgy látom, gyerekeik is vannak.
– Igen.
– Őket is törölni kell.
– Mi?
– A vírus rájuk is átterjedt. Őket is törölniük kell, és elölről kell kezdeniük. Sajnálom, uram.
– Nem fogom törölni a gyerekeimet!
– Igen, uram, értem. Ez az ön döntése. De a rendszerben végzetes hiba támadt, minden csak egyre rosszabb lesz. A profilja tele van vírusokkal. Hamarosan már nem fogja akarni, hogy gyerekek legyenek abban a házban.
– Kapcsolja a felettesét.
– Igen, uram – válaszolta a férfi. Utána tíz percig fülbemászó dzsesszt kellett hallgatnom, amíg a felettes, majd később az ő felettese el nem mondta nekem ugyanazt az információt: elő kellett volna fizetnünk egy vírusirtóra. Enélkül nem sok választásunk maradt azonkívül, hogy visszaállítjuk a rendszerünket a gyári beállításokra.
– És mi lenne, ha elköltöznénk máshova?
– Attól tartok, hogy az egész családja megfertőződött – felelte a felettes. – És csak magukkal vinnék a vírust. De az újraindítás könnyű folyamat. Egyszerűen tartsa lenyomva a konzol be- és kikapcsológombját húsz másodpercig, és…
– Ők a gyermekeim! – kiabáltam.
– Ha ez vigasztalja, semmit nem fognak érezni. Ők csak adatok.
Leraktam a telefont, és elmeséltem Marynek a híreket. Egyetértettünk abban, hogy semmiféleképpen nem fogunk visszaállítani semmit. Ébernek kell maradnunk, és az összes fájlt azonnal törölnünk kell, amint megjelennek. A gyerekek alhatnak a mi szobánkban; majd felváltva vigyázunk rájuk. Én beteget jelentettem a munkahelyemen, Mary pedig a szabadságát használta fel, de egy héttel később már egyik helyiség sem volt biztonságos. Egy bronzbőrű férfi jelent meg a hálószobánkban tüskés frizurával, és azt mondta Marynek, hogy hozzá hasonló fickók várják, hogy kapcsolatba léphessenek vele. Egy nő, akinek olyan volt a külseje, mint az anyámnak, egyszer csak felbukkant a nappalinkban, és azt állította, hogy kirabolták, és a segítségünkre van szüksége, hogy élelmiszert tudjon venni magának. Vissza kellett fognunk a gyermekeinket, nehogy odaszaladjanak hozzá, amikor a nevükön szólította őket. Játékok kezdtek megjelenni a házban; ha bármelyiket megérintettük, az azt jelentette, hogy az összes információnkat továbbítottuk egy megbízhatatlan kapcsolaton keresztül. Takarók alá rejtettük a gyermekeinket, és azt mondtuk nekik, hogy ez csak egy játék. Utána viszont egyik este sarokba szorítva találtuk magunkat, a ház összes szobáját rajzfilmfigurák töltötték be, akik letölthető játékokat hirdettek, illetve vonzó nők, akik vibrátorokat és ránctalanító krémeket árusítottak.
– Nincs választásunk – mondtam végül Marynek.
– Te maradj itt, és öleld át őket. Én kijelentkezem, és megcsinálom.
– Mit csinálsz meg, apu? – kérdezte June kikukucskálva a kis sátorból, amit a hálószobánk sarkában állítottunk fel. Pár pillanatig csendben voltunk.
– Semmit – válaszoltam halkan. – Gyere ide, és ölelj meg. Te is, Oscar – hívtam oda őket, és a gyermekeink kibújtak a sátorból, felmásztak az ölembe, és megöleltek. Gyakran mondogatom magamnak, hogy olyan sokáig szorítottam őket, ameddig csak tudtam. Marynek rosszabb volt: ő érezte, ahogy a testük eltűnik az öleléséből.
1
A kedvenc emlékeim egyike a hó. A részletgazdag kris tályszerkezete, makulátlan fehérsége, némasága. Oscar, June és én egy szánkón suhantunk lefelé a havas domboldalon, amely a végtelenbe veszett. June odamutatott egy kukoricapipás hóemberre, amely meghajolt előttünk, majd megbökte a kalapja karimáját, amikor elszáguldottunk előtte. Később visszasétáltunk a házhoz a szánt magunk után húzva, amikor a nap már elcsendesedett, és a látóhatáron megjelent az alkonyat, és a hó lila lett az estétől. Mary kedvenc emléke? Egy tavaszi reggel, amikor a lágy fény betört az ablakunkon és beragyogta a fapadlót. Én June-nal játszottam, egy kis matchboxot gurigattam előre-hátra, Oscar pedig a feleségem karjában aludt, kis családunk együtt volt, szép csendesen a reggeli napsütésben. Dolgok, amelyeket megbántam: hogy felemeltem a hangom. A meglepetés az arcukon pár pillanatig, mielőtt megbántottság vette át a helyét. És miért? Mert túl sokáig vették a cipőjüket; mert nem akartak elaludni, amikor én már ki szerettem volna jelentkezni; mert arra kértek, hogy olvassak fel még egy fejezetet; mert gyermekek voltak. Az ember nem tud mindent megadni a gyermekeinek, egyszerűen képtelen minden percet velük tölteni, vagy életük összes órájában mellettük lenni. De ha kapnék egy második lehetőséget, soha nem jelentkeznék ki. Addig olvasnék nekik meséket, amíg mélyen el nem aludnának, szorosan ölelném őket, amíg tart a sötétség, és ismét elmondanám nekik, mennyire szeretem őket.
A szülői szeretet soha nem múlik el.
Akkor sem, amikor dolgozni megyek. Akkor sem, amikor Mary és én elmegyünk vacsorázni, vagy egyedül ücsörgünk egy mozi nézőterén.
1
Minden vasárnap elmegyünk Maryvel egy csoportterápi ára, amelyet a corvallisi közösségi házban tartanak. Bill Tompson vezeti a foglalkozást, egy nagydarab, erős csontú férfi mákos szakállal, aki grizzly medvére emlékeztet minket. Ő egy melegszívű fickó, érdes modorú, de vigaszt nyújtó módon, aki piros Marlborót szív odakint a szünetek alatt. Minden ülésre hoz magával egy kosár válogatott teát és kávét, körberakja a székeket, és hamarabb megöleli az embert, mint hogy megrázná a kezét. Az egyik kedvenc bölcsessége a következő: „Ne hagyjátok, hogy bárki azt mondja nektek, nem voltak igaziak”. Utána a szívére teszi a kezét, és gyengéden megpaskolja: „Itt igaziak voltak”. A jelenlévők közül egyértelműen ő veszített legtöbbet; ötfős családja volt, és a felesége, akivel online ismerkedett meg, netes szélhámosnak bizonyult. Mindent elvett tőle, lenyúlta a megtakarításait, ellopta az identitását és megfertőzte a gyermekeit. Nem mintha egymáshoz kéne méricskélnünk a veszteségeinket, szokta magyarázni Bill. A fájdalomban nincs hierarchia.
Nem az a dolgunk, hogy kiderítsük, kinek fáj legjobban – mondja –, hanem a gyógyulás.
Felváltva csináljuk. Először az új tagok mesélik el a történetüket. Ők olyan stációkon mennek át, amelyeken sokan már átestünk. Megmutogatják nekünk a fényképeiket – már ha voltak olyan szerencsések, hogy kinyomtassák őket –, a gyermekeik illatáról beszélnek, arról, hogy milyen színű ruhát viseltek az utolsó napjukon a gyári beállítások visszaállítása előtt. Sírnak, és Bill teret ad erre nekik, megöleli őket, ha úgy tűnik számára, hogy el fog ják fogadni, és megtanítja nekünk, hogy kell gyászolni. Ezt kell visszaállítanunk – mondja, miközben nyitott te nyérrel végigmutat a szobán. – Ezt a világot, az összes fájdalmával és veszteségével. Itt fogunk újra megtanulni szeretni. Marynek és nekem Bill volt az igazi megmentőnk. Sokáig senkivel nem tudtuk megosztani a fájdalmunkat. Vannak barátaink, akik jólelkű, jó szándékú emberek, de nekik soha nem voltak gyermekeik a túloldalon. Egy darabig vigasztalgattak minket, pár hétig, egy hónapig; részvétképeslapokat és virágokat küldtek, de végül mind egyik ugyanazt a tanácsot adta: lépjünk tovább. Azok csak programok voltak. Új gyermekeket is csinálhatunk. Mi pedig komoran bólogatunk, annak teljes tudatában, hogy soha nem fogunk visszatérni. Bill tanácsai segítettek nekünk annak elérésében, hogy képesek legyünk kimondani, ami történt, az nem a mi hibánk volt, nem vagyunk szörnyetegek, és a gyermekeink nem miattunk haltak meg. Magányosak voltunk. Érzelmekre vágytunk. Ismét érezni akartuk a gyönyört, azt akartuk, hogy szeressenek és cirógassanak minket. A vágyaink emberi vágyak voltak, nem egy szörnyeteg vágyai. Nem, a valódi szörnyetegek a hekkerek és a szélhámosok, azok az arctalan férfiak és nők, akik életeket tesznek tönkre egy vírus kipróbálásának az öröméért, és akik feláldozták a gyermekeinket pár dollár lehetőségéért. Amikor az ülések véget érnek, Bill felszólít minket, hogy legyünk ugyanolyan fesztelenek a valódi életünkben, mint a másik világban. Csak az emberi kapcsolat létezik, mondja. Úgyhogy átkaroljuk egymást, eleinte félve, végül testünk minden melegével. Megöleljük a többieket is, akik eljönnek, a szülőket és az özvegyeket, a nagynéniket, nagybácsikat és nagyszülőket. Idegeneket húzunk oda magunkhoz és szorítunk a testünkhöz. Ebben a gesztusban semmi elektronikus nincs, nem zümmög a bőr, csak a lélegzetek melege létezik, és a szívek dobogása.
(Fordította: Farkas Veronika)
