Minden nőben ott szunnyad a boszorkány, csak rá kell eszmélniük a bennük rejlő erőre, összekapcsolódni a természettel, hogy legyőzhetetlenné váljanak. Boszorkákká, akik képesek ellentmondani a férfiaknak, és lebontani mindazt, ami csak az ő érdekeiket szolgálja. Hanyatló világunkat csakis ezek a bátor, ösztöneikre hallgató nők menthetik meg – állítja Mathilde Spalt, akit korábban Anna Szajbelként ismertek, a lengyel nemzeti olajvállalat elnökeként.
A folyton dühös Annát sem férje, sem karrierje, sem elegáns otthona nem tette boldoggá. Egy nap végül összeroppant, és eksztázisában rájött: tévúton jár. Átlényegült Mathildévé, hogy ha üldöztetés árán is, de hirdesse az Ősszűz Igéjét, és társaival egy kéjesen lüktető, nőközpontú világot építsenek. Provokatív regényében Agnieszka Szpila megkérdőjelezi a patriarchális és fogyasztói társadalom fenntarthatóságát, és radikális változásokat vizionál a nők és a természet védelmében.
Agnieszka Szpila: Boszorkák (részlet)
Fordította: Wolosz Vera
A tűzdühről, ami néha előérzetnek bizonyul
A négyszög alakú főtéren, amelyet a mutatós polgárházak tetői fölé magasodó templomtornyok és a tekintélyes, gazdagon díszített városháza szegélyeznek, régimódi ruhákba öltözött férfiak és nők járnak-kelnek. A nők bokáig érő, bő szoknyában, fehér, nyaknál ráncolt, hímzett, buggyos, selyemmel kivarrt ujjú blúzban, a férfiak, akiknek nadrágszára vagy túl hosszúra nyúlik – ezt díszcsattal záródó cipőbe tűrik be –, vagy nagyon is kurta, és látni engedi a harisnyába szorított lábikrákat, ünneplős ingben, mellényben, kaftánban vannak, fejüket díszes kalap fedi. A gazdag polgárok háromszintes házainak árnyékában, amelyekben a raktárak holland mintára a felső emeleteket foglalják el, és amelyeket szép, piros tetőcseréppel fedtek – a galambok és a verebek hosszú órákon át, békésen üldögélnek itt –, a macskakővel kirakott, kanyargós utcákon macskák vonultak lustán a vásártér irányába, hogy a hentespultok környékén koncot szerezzenek.
A teret betöltő zsivajban és a baromfival, mintás szövettel, szárított hússal és a szállítás közben folyton kilöttyenő, a járókelőket tejjel összefröcskölő kannákkal túlzsúfolt szekereken újabb és újabb hullámokban érkező embertömegben semmi nem utalt arra, hogy a városban bármi szokatlan történne.
Nyugtalanító volt azonban, hogy egy átlagos piaci naphoz képest milyen sok őrosztag vonult ki a főtérre.
Hirtelen az összes templom harangja megkondult. Nem összhangban zendültek fel, ami fokozta a feszültséget, mert ékként hasítottak bele az átlagos hétköznapi nyugalomba.
A harangozás megkezdésével egyidőben a lovasőrség sürgetésére a tömeg szétnyílt, és kétoldalt sorba rendeződött. A két sorfal között vonuló fehérszemélyek úgy kéttucatnyian lehettek. Bár hőség volt, őket csontjuk velejéig átjárta a fagy. Teljesen meztelenek voltak, nyakukban nagy bűnbánati kereszt. Fejük tarra borotválva, hamuval beszórva. Kísérteteknek tűntek. Háborúból megtérő élőhalottaknak. Sután csoszogtak, bizonytalanul botladoztak, mert a lábujjaikat szétzúzták vagy eltörték. Kezük ujjai is hasonló állapotban voltak – tehetetlenül lógtak, mintha csak vérrel összemaszatolt bőrük tartotta volna egyben őket. Némelyik nő a szülőcsatornájából vérzett, s volt, akinek összevagdalt melléből vagy éles eszközökkel felhasogatott testrészeiből szivárgott a vér.
A tömeg átkokat szórt rájuk, és lócitrommal dobálta meg őket – ebből a főtéren, kiváltképp piacnapon, akadt bőven. Főleg a férfiak hajigáltak, az asszonynép inkább az ég felé fordította tekintetét, mintha onnan várna segítséget, vagy lesütötte szemét, a földre meredt – ki tudja, talán szégyenkezve vagy bűntudatosan, esetleg valami más okból.
Egy anyóka, aki éppen saját készítésű gyomorkeserűjét ajánlgatta valakinek, háromszor is keresztet rajzolt a homlokára;
a saját termékeiket – keverőtálakat, bödönöket, cserépkanalakat – kínáló fazekasok pedig a gyalázkodó szenteskedők szidalmait kísérve, edényeiket merőkanalakkal döngetve csaptak macskazene-kakofóniát. Csak az egzotikus madarakat, kanárit, papagájt és gazdag díszítésű ezüst szelencékben illatszereket árusító külföldi árusok követték tekintetükkel hitetlenkedve, aggodalmasan a gyászos vonulást.
A menetet aranyhímzéssel és drágakövekkel dúsan kivarrt köntösbe öltözött püspökök csoportja zárta, akik ügyeltek rá, nehogy egyetlen nőszemély is kereket oldhasson. A két elöl haladó asszony lépdelt a legmagabiztosabban. Fejüket büszkén magasra emelték.
Közvetlenül a Mérlegház mellett egy építmény állta el a nők útját, amelynek rendeltetését ekkor még nem ismerhették. Vörös téglából épült, nyolc láb magas volt, olyan alacsony rézajtóval, hogy szinte csak kétrét görnyedve, földig hajolva lehetett bejutni a belsejébe. Tető helyett fölül szalma fedte, amelyre aprófát és deszkákat halmoztak.
Csak amikor már mindnyájukat behajtották az építmény belsejébe, látták meg azt, ami megerősítette a városban rég elterjedt pletykát: a fedél alatti rostélyt.
Néhányan, akik a máglyahalál helyett lefejezésért rimánkodtak, részesültek e kegyben. A hóhér intett nekik, hogy hajtsák fejüket a tönkökre – pontosan annyi tönköt készítettek oda, ahány asszonyszemélyt a kemencéhez tereltek. Talán tízen, de lehet, hogy tizenketten voltak, mindenesetre kevesebb mint a felük élt a kiváltsággal.
A többiek, az élen haladó kettővel együtt, az élve elégetést választották.
Amikor az építmény ajtaját bezárták, a rostélyon pedig felülről tüzet gyújtottak, a nők – ezt a kintiek közül senki nem látta – testükből halmot képezve feküdtek egymásra, és olyan szorosan simultak össze, hogy egy szalmaszál sem fért volna közéjük.
Mielőtt fellobbant volna a láng, ők finoman mozogni kezdtek egymáson, oly jelentéktelen rezdülésekkel, mint a falevelek az épp csak libbenő tavaszi szellőben. És minden saját moccanás meghozta a rajta fekvő társnő kedvét a mozdulat átvételére, s mintha ezek az észrevétlen, de érezhető remegések egész lavinát idéztek volna elő. Aztán ebben a mozdulatlanságban, ami mégiscsak mozgás volt, valahol ennek a tömör organizmusnak, ennek az egységnek a belsejében olyan szikra pattant ki, hogy a halál pillanatában kirobbant belőlük a tűz, és felizzott a kéj.
Úgy tűnt, tudják, mit csinálnak. Amikor a lángnyelvek a talpukat és a hajukat nyaldosták, ők nyugodtak maradtak, hiszen már nem voltak azonosak a testükkel – mintha leváltak volna saját porhüvelyükről. Bár halott, elhamvadt testben, de éltek.
Amikor az őrség három fertályóra múltán kinyitotta az ajtót, és megállapította, hogy mindnyájan halottak, hirtelen óriási szél kerekedett, amely az összes hamut kirepítette a kemencéből.
A főtéri tanúk között volt, aki orrát-száját takargatta,
nehogy az egyház által kiátkozott nőszemélyek hamvai az orrába vagy szájába jussanak,
de a kemence közelében olyanok is akadtak, akik szándékosan szippantották be a hamut, mintha magukba kívánták volna fogadni mindazt, ami történt.
2025-öt írunk.
Szajbel füsttől fuldokolva, hamut köpködve ébredt álmából. Bár nyilvánvalóan csak az érzékei játszottak vele, mégis belekotort ujjával a szájába, hogy meggyőződjön róla: torkának falát nem ülte meg a korom. Egész nap érezni fogja a rossz ízt a szájában, a maró füstöt az orrában. És hozzá a szagot. Az égő emberi hús bűzét…
A szaglási-ízlelési tapasztalaton kívül kisvártatva az is feltűnt neki, hogy megint ég a talpa. Ki nem állhatta ezeket az álmokat, amelyek után fáklyaként lángolt belülről. Mintha tűz lobogott volna benne, amit aztán egész nap nem tudott eloltani semmivel. Sem veszekedéssel, sem botránykeltéssel. Sem otthon, sem a munkahelyén. Sem a postahivatalban, ahová kizárólag azért jár, hogy előadja kedvenc műsorszámát, vagyis hogy cirkuszt rendezzen amiatt, ami álmában valaki mással történt meg. Előcibálja a kisablaknál műselyem blúzban üldögélő csinibabát. A csöndes, kibaszott kisegeret, aki meglapul az íróasztal mögött, és abban reménykedik, hogy sikerül elbújnia a Szajbel-félék elől. De nem sikerül. Szajbel vad elégtétellel képzelte maga elé a postai látogatás egymást követő jeleneteit. Kivel is kezdje a táncot? És ki táncol ma vele? Vajon az ablak mögötti hölgyike megint nem bírja majd, és elpityeredik? Segítségül hívja-e a hivatalvezetőnőt? Bárcsak! Ez esetben Szajbelnek lehetősége nyílna szabadjára engedni a benne tomboló dühöt, mert a főnökasszony az, aki a leginkább az idegeire megy. A jámborságával. A béketűrésével. A bólogatásával és a bocsánatkéréseivel.
Ahogy a férfiak mondják: a megfektethetőségével.
Szajbel ezt utálja a legjobban. Ez végképp kicsapja nála a biztosítékot. Minél szolgalelkűbb a vezetőnő, annál jobban legorombítja. Aztán majd bekapcsolódik valaki a sorban állók közül – Szajbel évek tapasztalatával a háta mögött kívülről fújja a forgatókönyvet. Őt is legorombítja. Kicsörtet, bevágja maga mögött az ajtót, és teli torokból ordítja: „Ez itt a huszonegyedik század! Dugjátok fel magatoknak a tizenkilencedik századi tértivevényeiteket!”
Ekkor fog megkönnyebbülni. Legalábbis egy időre. Szerencsére Bartek otthon van. Tehát van még valaki, akin átgázolhat aznap. Ha Bartek megkéri, hogy mossa le, szó nélkül megteszi, mint mindig; nyeli vissza a mérget, hisz mégsem sózhat oda egy fogyatékosnak; aztán végre felkap egy kést vagy egy villát, vagy legalább egy jól kihegyezett ceruzát. És csak ha már kiserkent a vér, akkor érzi újra egyenesben magát.
Egy ilyen álom után a benne lüktető düh vérvörös színű. Olyan, mint egy hatalmas tűzgömb, amely a lejtőn lefelé gurulva egyre észvesztőbb lendületet vesz. Az a mohó gömb felfal minden finomságot és érzékenységet.
„Ajaj, asszem, Szajbel elnöknőnek megjött” – hallja majd a megjegyzést, amiért, ha tehetné, menten kirúgná az illetőt. De másképp fog bosszút állni. Végül is itt ő osztja a lapokat. Mindig is érezte, hogy elég, ha gyufát tartanak oda hozzá, és ő úgy belobban, hogy aztán égnek a hegyek, égnek az erdők.
És égni fog mindenki, akit akkor az útjában talál.
Mi több, egyszerűen imádja azt a pillanatot. És hogy mások megszenvedik… hát, ez van. Ő is szenved mások miatt. De csakis a talpától a feje búbjáig perzselő tűzben érzi, hogy nincs egyedül. Mintha ez a tűzdüh létesítene kapcsolatot közte és a kemencében elégetettek között.
Fotó: Kinga Karpati, Daniel Zarewicz
