Mi volt Agatha Christie kedvenc koktélja? Mit reggelizik Miss Marple? És mi baja van Poirot-nak (a belga detektívről bővebben itt írtunk) az ötórai teával? Szederkényi Olga (az írónővel készült interjúnk itt olvasható) rendhagyó irodalmi szakácskönyvében egyszerre van jelen a francia és az angol kulinária művészete, no meg a méregkeverés tudománya. E különleges kötetnek éppoly szerves része a jégből faragott hattyúban feltálalt Pêche Melba, mint a romantikus körülmények közt odaégetett sült hering, és persze az arzénes curry. Írni, főzni és gyilkolni: e könyv lapjain e háromszöget járjuk be Agatha Christie életén és regényein (itt a recept a tökéletes Christie-regényhez), valamint a francia „szakácskirály” Auguste Escoffier receptjein keresztül.
„A Halál a Nílusonból kiderül, hogy gyomorbajos ember nem tud gyilkolni. A Gyöngyöző ciánból megtudjuk, hogy a brit lányokban azért nincs már elég életerő, mert kevés spenótot esznek. A Holttest a könyvtárszobában felütésében Miss Marple egyik ismerőse először megállapítja, hogy a konyhából sült szalonna illata száll, és csak utána közli, hogy egy hulla fekszik a könyvtárszobában."
Szederkényi Olga: Krimik és krémek
Agatha Christie és Escoffier mester randevúja Gourmandiában
Vive La France, avagy egy angol úrilány kalandjai a franciák földjén
Kevéssé ismert tény, hogy Agatha Christie-t, a világhírű brit írónőt igen szoros kapcsolat fűzte Franciaországhoz, mert éveket élt Gallföldön. A krimi királynője kitűnően beszélt franciául. Második (amúgy kedvelt) anyósa is Alexandre Dumas hazájából származott. Nem véletlenül jellemzem Franciaországot Dumas hazájaként. A nagy romantikus író személye ugyanis pont azt a fajta francia szellemiséget testesíti meg, amely Agathát is rabul ejtette. Ráadásul a két szerző sokban hasonlít egymásra, például az evés és a főzés iránti szeretetükben. Nemcsak gourmand-ok, vagyis torkosak, hanem gourmet-k, azaz ínyencek is voltak
Honnan ered Christie franciás műveltsége?
A hatéves Agatha még nem járt iskolába. Addig teljesen felhőtlen életét pillanatok alatt kimozdította nyugalmi állapotából édesapja szívbetegsége és a famíliát fenyegető pénzügyi csőd réme. Az események hatására összeülő családi kupaktanács döntésének részleteire így emlékezik vissza Christie: „Világossá vált számunkra, hogy takarékoskodnunk kell, és az kínálkozott a legjobb megoldásnak, hogy egy kis ideig külföldön éljünk. Külföldön jóval alacsonyabbak voltak a megélhetési költségek. Jó pénzért, teljes személyzettel és felszereléssel
bérbe kellett tehát adni a házat, elutazni Dél-Franciaországba, és ott beköltözni egy viszonylag olcsó szállodába.”
Otthonukat, az Ashfield-villát tehát kiadták gazdag amerikaiaknak, a Miller család pedig elköltözött a dél franciaországi Pau-ba. A kisváros a Pireneusok lábánál új élményekkel szolgált a kislánynak és két testvérének. Ezen kalandok közül az egyik első gasztronómiai jellegűt idézzük most fel Agatha memoárjából: „Egyedül jól nevelt, engedelmes és illedelmes gyerek voltam, de más gyerekek társaságában azonnal belevetettem magam mindenféle rendetlenkedésbe. Hármasban különösen a közös ebédlőben felszolgáló pincérek életét keserítettük meg. Egy este például cukorra cseréltük a sót az összes sótartóban, máskor malacpofákat vágtunk ki narancshéjból, és az étkezésre szólító csengőszó előtt mindenkinek betettünk egyet a tányérjába. Azonban ezeknél a francia pincéreknél kedvesebb embereket nem sokat láttam egész életemben. Közöttük Victor volt a legkedvesebb, a mi saját felszolgálónk: egy alacsony, vállas, reszkető orrcimpájú férfi, akit borzasztóan rossz szagúnak éreztem – ez volt első találkozásom a fokhagymával.”
Ekkoriban ugyanis a fokhagyma fogyasztása úri társaságban illetlenség volt.
1873-ban megjelent irodalmi szakácskönyvében Alexandre Dumas úgy fogalmaz: mindenki tudja, milyen a fokhagyma illata, kivéve azt, aki ette. Hozzáteszi: a dél-francia konyha egyik alapfűszere a jótékony fokhagyma, sőt Provence-ban a levegőnek egyenesen fokhagymaillata van.
Közben Agatha édesanyja rájön, hogy kislányának nevelőnőre van szüksége, egy hamisítatlan francia nörszre. A kiváló megérzésű mama Pau-ban egy varrószalon ifjú szabásznőjét szemeli ki a feladatra. Az írónő önéletrajzából a részletek is kiderülnek: „Anyám megtudta, hogy a lány huszonkét éves, a neve Marie Sije, az apjának van egy kis kávéháza, neki pedig egy szintén varrólány nővére, két bátyja és egy kishúga. Amikor anyám könnyeden megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve Angliába jönni, Marie-nak egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd csak dadogott az örömtől és a meglepetéstől.”
Az üzlet megköttetett, és Marie innentől hosszú évekig a Miller család tagjaként élt. Anglia előtt a família még Bretagne-ba költözött. Az ifjú nevelőnő itt gyorsan meg is tanította Agathát franciául. Ezután csakis franciául beszélgettek egymással. Dinard környékén közös kulináris kalandba is keveredtek, amire Christie így emlékszik: „azelőtt még nem találkoztam ilyen nagy, fekete és hihetetlenül finom ízű szederrel. Marie-val kosárszámra szedtük, és közben marékszámra ettük is. E paradicsomi bőségnek az volt az oka, hogy a helybeliek mérgezőnek tartották, és nem nyúltak hozzá. – Ils ne mangent pas de mûres – csóválta a fejét hitetlenkedve Marie. – Azt mondják nekem, vous allez vous empoisonner. – Nekünk nem voltak ilyen aggályaink, így minden délután degeszre mérgeztük magunkat.”
A kis Agatha Dinard-ban ismerkedik meg a legfőbb francia életvezetési aranyszabályokkal is. Elsőként azzal, hogy az embernek nemcsak a hasát kell jóllakatnia, hanem a szellemét is táplálnia kell. Vallomása szerint a francia irodalmon kívül itt kedveli meg például a színház világát is. A második gall aranyszabály így hangzik: mindennap sétálj vagy mozogj! Nos, Agatha Marie-val óriásikat csavarog, és még úszni is megtanul – mindkettő örökre a hobbija marad. És végezetül a harmadik, francia földön megfigyelt aranyszabály:
amilyen sűrűn csak teheted, járj piacra, és edd az évszaknak megfelelő ételeket!
Még akkor is, ha a piacon veszélyek leselkedhetnek rád, teszi hozzá az írónő az önéletrajzában. „Az első tisztán megjelenő emlékkép hétéves korom tájáról merül fel bennem, amint anyámmal megyünk Dinard utcáin a piacra, és belém rohan nagy zöldségeskosarával egy fiú, végighorzsolja a karomat, s majdnem ledönt a lábamról.” Majd elmélázik a múlton, a felmerülő képek természetén: „Mi irányítja egy-egy emlék felbukkanását? Az élet olyan, mint a mozi. Egy villanás: ott vagyok, amint fánkot eszem a születésnapomon.”
