Agatha Christie minden könyvében van legalább egy, de inkább több hulla. És amit ezekről és a tetthelyekről leír, az helytálló a kor tudományos ismeretei szerint. Természetesen a regényekben és novellákban nem a mai tudásunknak megfelelő igazságügyi vizsgálatok szerepelnek, de Poirot-nál például megelőlegezte a helyszínelőkészletet: A titokzatos stylesi eset lapjain fiolákba és kis borítékokba gyűjti a nyomokat (kesztyűben, csipesszel!) évekkel azelőtt, hogy a rendőrségnél ezt bevezették volna.
Történeteibe beemelte az akkor egészen új helyszínelői módszereket, mint a luminol használatát, mellyel a látens vér jelenlétét lehet kimutatni, és bemutatta az ujjlenyomat rögzítésének ügyes módszereit. Christie lépést tartott a tudomány fejlődésével: olvasta a tudományos lapokat és a bulvárlapokat is, és mindkettőből kimazsolázta, amire szüksége volt. Carla Valentine pedig nagy élvezettel vezet végig minket az életművön egy tudós és gyakorlati szakember nézőpontjából.
Carla Valentine: Gyilkolni nem könnyű – Agatha Christie és a nyomozás tudománya
Fordította: Sipos Katalin
KIS MÉRETŰ NYOMOK
– Én kis dolgokra gondolok… nyomokra, amelyek biztosan elvezethetnek minket a gyilkosokhoz.
– Mon ami, egy két láb hosszú nyom pontosan ugyanannyit ér, mint egy két milliméteres! Az csak egy romantikus elképzelés, hogy minden fontos nyomnak parányinak kell lennie.
Gyilkosság a golfpályán
A fenti, 1923-ból való idézetben Poirot a rá jellemző éleslátással – és kissé melodramatikusan – azon sajnálkozik, hogy a laikusok zöme elvárja: a bűnügyeket lehetőleg valamilyen parányi nyom segítségével oldják meg. A valós és kitalált bűnügyeknél is kifejezetten izgalmas és jóleső érzés azt olvasni, hogy az esetet nem lehetett volna megoldani, ha nem az a kivételesen ügyes nyomozó dolgozik rajta, aki észrevette azt az egzotikus állattól származó egy szál szőrt, vagy azt a különleges márkájú cigarettát, vagy azt a homokszemet arról a bizonyos strandról. Ezt a fajta olvasói elvárást jórészt a korábbi detektívfigurák alakították ki,
mint például Sherlock Holmes, akiről tudjuk, hogy Christie-t is inspirálta.
Agatha említi is őt, amikor önéletrajzában a Gyilkosság a golfpályánról ír: „Még a Sherlock Holmes-i hagyományokat is követtem a kissé különc detektívvel, a bamba segítőtárssal, egy Lestrade-típusú Scotland Yard-detektívvel: Japp felügyelővel”,1 tehát feltételezhető, hogy a különféle, kis tárgyi bizonyítékokról Conan Doyle-tól szerezte a tudását. Conan Doyle első regénye, az 1887-es Tanulmány vérvörösben említi először Sherlock bámulatos tájékozottságát a dohányhamufajták terén, és későbbi műveiben többször is előkerül ugyanez. A „Boscombe-völgyi gyilkosság” című novellában Sherlock ezt mondja: „Amint tudja, annak idején szenteltem némi figyelmet a témának, és írtam egy kis összefoglaló munkát száznegyven különböző pipa-, szivar- és cigarettahamuról.”2 Azt hangsúlyozza ezzel, hogy gyakran ez az aprócska nyom segít neki megoldani az eseteket. A sátán kutyája, A félelem völgye és „A bentlakó beteg” című novella mind tartalmaznak fontos dohánynyomokat.
Christie-t eleinte Conan Doyle írásai inspirálták, Conan Doyle-t pedig egy skót orvos, Joseph Bell, tehát Agatha a Doyle-művekből valójában a korabeli, fellendülő bűnjelkutatást tanulta ki. A későbbi években Agathának inspiráló volt Conan Doyle gyakorlati tevékenysége is, az, hogy zárt körű klubot hozott létre, melyben a tagok az aktuális bűntényeket tárgyalták meg. Joggal mondható tehát, hogy Agatha Conan Doyle és Bell nyomdokában járt mind az irodalomban, mind a való életben,
amikor felhalmozta mindazt a kriminalisztikai tudást, amit aztán a munkásságában felhasznált.
De Sherlock Holmes hatását nem csak Christie művein mutathatjuk ki. Manapság is a lényegtelennek tűnő nyomoknak ezt a figyelemre méltó enciklopédikus tudását látjuk Gil Grissom alakjában a CSI: A helyszínelők televíziós sorozatban, ami azt üzeni, hogy egy valamirevaló nyomozónak képesnek kell lennie, hogy kapásból megmondja egy elkövetőről: milyen cigit szívott, merre járt, milyen háziállata van, hol vásárolta a szőnyegeit – és még ezer más adatot. A krimi műfajában gyakran ezek alapján oldják meg az eseteket, mert ez izgalmas! A cselekménybe bele vannak építve a valódi bűnjelek és a hamisak is, és az olvasó dolga, hogy megpróbálja kiválasztani azokat a kis részleteket, amelyek segítenek összerakni a teljes képet. S minél kisebb egy puzzle-darab, annál jobb!
Talán azért van ez így, mert azt sugallja: figyeljünk sokkal jobban, és gondosabban tanulmányozzunk mindent! Vagy talán azért, mert ha ilyen apró egy helyszíni vagy egy gyanúsítotthoz kapcsolható nyom, azt könnyű nem észrevenni – kivéve, persze, a legkiválóbb detektívnek és a nagyon szemfüles olvasónak.
Az magától értetődik, hogy Hercule Poirot a legkiválóbb: a saját szemében mindenképpen, de a Christie-életműben is, ha csak megoldott ügyeinek a számát nézzük. Hastings így mérgelődik „Az olasz gróf esete” című novellában: „Poirot-nak persze most is igaza lett. Mindig neki van igaza, a fenébe!”,
mert Poirot a maga csöndes módján tényleg mindig fölénybe kerül a gyakran összezavarodó Hastingsszel szemben.
Mi az tehát, ami Poirot-t ilyen fantasztikus detektívvé teszi? Ő ezt rendkívüli szellemi képességeinek tudja be („a kis szürke agysejteknek”), és büszkén vallja, hogy minden esetet a rendszerezés és a módszeresség alapján állva közelít meg. „Módszer és rend: minden ezen alapszik!” Az Öt kismalacban Poirot megdicséri Angela Warrent, aki az előadásában okos következtetéseket vont le a tényekből. Christie ezt így kommentálta: „Hercule Poirot szívből helyeselte ezt az előadásmódot. Íme, gondolta, egy fegyelmezett elme.” Poirot különös gonddal, talán kissé mániásan odafigyel a környezetére is: megigazítja a falon ferdén lógó képeket, jobban szereti a szögletes, modern bútorokat, és felháborítja a tény, hogy a tyúkok nem képesek mindig teljesen ugyanakkora tojásokat tojni (a maga részéről azt díjazná leginkább, ha a tojások is szögletesek volnának). Agatha gyermekversikékből vett című regényeiből az utolsó, a Gyilkosság a diákszállóban arról tudósít minket, hogy Poirot szögletes, meleg teasüteményt és egy nagy, dús, szögletes szilvatortát fogyaszt – amelyeket valószínűleg nem könnyű beszerezni! Kétségtelen, hogy ezeket a Poirot-hoz hasonlóan rendszerető és hatékony titkárnő, Miss Lemon sütötte vagy vásárolta háklis főnökének. Poirot másik jellegzetessége, hogy piperkőc, és szenvedést okoz neki, ha valami nem tökéletes: például ha egy porszem kerül a zakójára, vagy ha az egyik szál a bajuszában észrevétlenül, de picivel hosszabb a többinél (amit persze senki sem vesz észre, csak ő).
Akkor hát – gondolhatnánk – neki jó szeme van a különböző tárgyi bizonyítékokhoz is, amelyeket bizonyára nagyra becsül…? Sajnos ezt valószínűleg rosszul gondoljuk. Poirot látszólag lenézi a szimpla, „tipikus” tárgyi bizonyítékokat. A Lord Edgware meghal című, 1930-as regényben ezt ki is fejti Hastingsnek: „Azt kívánja, hogy lábnyomokat mérjek, cigarettahamut analizáljak, hasra feküdjek, és úgy vizsgáljam a részleteket. Úgy látszik, nem hajlandó megérteni, hogy elég behunyt szemmel hátradőlni a karosszékben, mert úgy minden probléma megoldásához közelebb juthatunk, olyankor az ember belső szemével lát.” Ez itt a kriminológus Poirot hangja, szemben a helyszínelőével – de azért majd látjuk, hogy szokott ő nemegyszer váltani a kettő között, ha arra van szükség…
*
Találkoztunk már Edmond Locard-ral és az ő alapvető tézisével, mely olyan fontos a kriminalisztikában: „Minden kontaktus nyomot hagy”. Nincs is jobb illusztráció erre, mint a kis méretű nyomok csoportja, különösen, mert Locard is ilyen apró nyomokról beszélt. Ezeknek a nyomoknak a fontosságáról beszédesen vall Paul Leland Kirk 1953-as könyvének ez a részlete:
Minden az elkövető ellen fog tanúskodni: az, ahová lép, az, amit megérint, az, amit otthagy – akár úgy, hogy nem is tud róla. Nemcsak az ujjlenyomatai vagy a lábnyomai, de a hajszála, a ruháiból származó apró szálak, az üveg, amit betört, az általa használt szerszám hagyta nyomok, a festék, amit megkarcolt, illetve a vér és a sperma, amit vagy ott hagyott, vagy magával vitt… ez mind tárgyi bizonyíték lesz ellene.3
Kirk a továbbiakban azt is leírja, hogy a tárgyi bizonyítékok soha nem tévednek,
csak az emberi tévedések tudják csökkenteni az értéküket.
Mármost Christie-nél úgy látszik, hogy többnyire Hastings az, aki sokat foglalkozik a tárgyi bizonyítékokkal, míg Poirot – akinek személyiségéből pedig inkább következne ez – nem. Az ABC-gyilkosságokban, amikor Hastings azon kesereg, hogy a gyilkos nem hagyott bűnjeleket, Poirot azonnal kifigurázza érte:
‒ Persze, a bűnjel… magát mindig lebilincseli a bűnjel. Sajnos a tettes nem szívott el egy cigarettát, nem szórta le a hamut, nem lépett bele különleges formájú, szögekkel kivert cipőtalpával. Nem, nem volt olyan szíves.
Pedig az ilyen apró bizonyítékok segítségével lehet összekötni a gyanúsítottat, a helyszínt és a tárgyakat. Poirot-t talán bosszantaná, de tény, hogy a valós bűnesetekben gyakran csak ezekből lehet a bíróságon kiindulni. Éppen ezért most szegény Hastings kedvére fogok tenni, akit lebilincselnek a bűnjelek: ezeknek a kis dolgoknak a világába adok betekintést, amelyek oly sokszor segítenek megoldani a bűnügyeket (és kis dolgokon ezúttal nem Poirot kis szürke agysejtjeit értem).
Az apró nyomok analízise
Amikor Locard tézisét halljuk („Minden kontaktus nyomot hagy”), nagy valószínűséggel ezek az apró bizonyítékok jutnak az eszünkbe. Megképzenek előttünk a szakértők, akik nagy felbontású mikroszkópokkal nézegetnek kis szőrszálakat, üvegszilánkok porát vagy festékdarabkákat. Az effajta bizonyítékot úgy lehet definiálni, mint ami „általában túl kicsi ahhoz, hogy szabad szemmel észrevegyék”, és ide tartozik a haj, a szőr, a textilmaradványok, az üvegdarabok, a festékfoltok, a szennyeződés, a növényi anyagok (például a virágpor) – tulajdonképpen minden olyan kis anyagdarab vagy -szemcse, ami átkerülhet egyik emberről a másikra, vagy az emberről a tetthelyre. És talán pont a kicsinységük miatt hajlamosak az emberek hitelt adni nekik. A Lord Edgware meghalban Poirot sajnálkozva említi az embereknek ezt a vonzódását a nagyon kicsi tárgyi bizonyítékokhoz, s közben visszautal a tíz évvel korábbi Gyilkosság a golfpályánra is: „Én egyszer találtam egy nyomot, de mivel egy méter hosszú volt, nem pedig egy centiméter, senki nem akarta elhinni, hogy nyom.”
Az persze relatív, hogy mit is értünk „nagyon kicsi” alatt, és ezt jelen esetben az dönti el, hogy melyik korban, melyik évtizedben vagyunk. Célszerű leszögeznünk, hogy – szemben a mai, modern helyszínelőkkel – egy Christie-történetben a nyomokat kézi nagyítóval keresik, ami nagyjából tízszeresére tud valamit felnagyítani: ez volt Miss Marple szokásos módszere. Amikor azonban 1965-ben feltalálták a pásztázó elektronmikroszkópot, majd utána gyorsan a kereskedelemben is elérhető lett, ez átformálta nemcsak a kriminalisztikát, hanem az összes, vele kapcsolatos tudományágat. Az elektronmikroszkóp teljesen máshogy működik, mint a Christie-regények idején használatos mikroszkópok, s ennek köszönhetően óriási, 500 000-szeres nagyításra képes,
ami valósággal újradefiniálta a bűnjel fogalmát.
Amennyire ultramodernnek hangzik, ha ekkora nagyításról beszélünk, azt azért le kell szögezni, hogy a kis méretű nyomok vizsgálatának kezdete abban a korban keresendő, amikor a törvényszéki orvos szakértők még a mai anyagmintáknál jóval méretesebb mintákkal dolgoztak, és a krimiirodalom aranykorában a maiaknál sokkal gyengébb mikroszkópokkal vizsgálódtak. Emiatt most én is úgy határozom meg az apró nyomokat, mint amiket szabad szemmel még lehet látni, de esetleg nehéz alaposan megvizsgálni – és egyébként más nyomokhoz nem sorolhatók. Példa rá a haj, a szőr, szőnyegek szálai, textildarabkák, köröm, üvegdarabok, festékdarabkák, föld, piszok vagy növényi anyagok. Ezek mind olyan tárgyak, amelyeket nem kell erősen fölnagyítani, anélkül is érzékelhetőek, ha fontosak egy történetben – avagy egy valódi bűntényben, melyről Agatha életében beszámoltak az újságok. Egyes akkori források megemlítették a fülzsírt mint bizonyítékot: olyan kikötőmunkásoknak vizsgálták meg a fülzsírját, akik egy évvel korábban szenet rakodtak ki, és az szénport tartalmazott, dacára az azóta eltelt hosszú időnek. Más példa is volt erre: a kávépörkölőknek kávé volt a fülzsírjukban, hiába hagyták ott már egy ideje azt a munkát, a borbélyoknak pedig – de gusztustalan! ‒ mások apró haj- és szőrdarabkái voltak a fülzsírjukban.4
A Christie-könyvek olykor előzékenyen összegyűjtik az ilyen típusú bizonyítékokat: a szereplők emlegetik őket. „Nem nyomokra vadásznak a rendőrök? Cigarettahamura, lábnyomokra, elégett gyufaszálra?” ‒ kérdezi Henrietta a Hétvégi gyilkosságban. (Agatha könyveiben a fülzsír nem szerepel, mivel bizonyítéknak elég speciális, úgyhogy megkönnyebbülhetünk: ezzel nem kell foglalkoznunk.)
Általánosságban még ma is érvényes a kis nyomoknak ez a meghatározása. Hiszen akárcsak Christie korában, ma is először szabad szemmel és kézi nagyítóval vizsgálják meg ezeket a nyomokat, megfelelő megvilágításban. Különböző irányokból érkező fény alatt a minta részleteiben megmutatja a mélységet és az árnyékokat. (Egy kicsit olyan ez, mint amikor az Instagramon a saját fényképünkön a „contrast” filtert használjuk: ha az egyik irányba mozdítjuk el, akkor a szemünk alatti karikák nagy táskáknak látszanak, de ha a másikba, akkor – hipp-hopp! ‒ egészen eltűnnek.) S ha az első vizsgálódás megvolt, a mintát és a rajta kimutatott,
érdeklődésre számot tartó dolgokat erősebb nagyítás segítségével vizsgálják tovább.
Jelenleg többféle mikroszkóp használatos, és a zömük abból a fajtából fejlődött ki, amit mindannyian jól ismerünk: az optikai mikroszkópból. Van benne egy lencse, ami kinagyítja a tárgylemezen alá helyezett mintát, és általában van benne lámpa is, hogy jobban lehessen látni.
Ez a típus volt az, amit a bűnügyi technikusok használtak a bizonyítékok vizsgálatára Christie idejében, de mi röviden ismertetünk majd más típusokat is, ahogy a tudományokról szót ejtünk – például a fent említett pásztázó elektronmikroszkópot, valamint az összehasonlító mikroszkópokat.
Christie ideje óta változtak a bizonyítékok begyűjtésére szolgáló módszerek is. Akkor még többfajta bizonyítékot is ragasztószalaggal emeltek föl, ahogyan az ujjlenyomatokat is, de ma már nem ez a helyzet. Finomodtak a laboratóriumi analízis módszerei is, és ma már akár elenyésző mennyiségben is képesek kimutatni a kémiai anyagokat (ami segíthet abban, hogy a kérdéses nyom eredetét meghatározzuk). Ma a bizonyítékok begyűjtését inkább kézi eszközökkel, finom csipeszekkel és fogókkal végzik, illetve speciális, a feladatra kialakított vákuumos eszközzel. A ragasztószalag ragasztója be tudja szennyezni a ma tipikusan gyűjtött anyag bizonyítékokat, úgyhogy felemelésükre kizárólag a „statikus emelést” használják, melyben a statikus elektromosság az, ami egy plasztiklapra vonzza a nyomként begyűjtött anyagot. Igen hatékony módszer ez is: mindannyian láttuk már, milyen sok port képes begyűjteni egy felfújt léggömb éppen a statikus elektromosság révén, ha egy ideig a szobában marad.
1 Agatha Christie: Életem.
2 Arthur Conan Doyle: „A Boscombe-völgyi rejtély” (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1987. Ford. Nikowitz Oszkár).
3 Paul Leland Kirk: Crime Investigation: Physical Evidence and the Police Laboratory (Interscience, New York; London, 1953)
4 Harry Soderman és John O’Connell: Modern Criminal Investigation (Funk & Wagnalls, New York, 1935).
Nyitókép: Picryl
