A szerelem igézően költői és érzéki megjelenítése mellett a Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah a kulturálisan ezerarcú gyarmati birodalom 20. századi széthullásának generációkra kiható következményeit is egyedülálló módon festi meg új, Cserben hagyás című regényében.
1899. Váratlan látogató kelt nem mindennapi izgalmat a Mombasa melletti partvidéki kisváros hajnali imára gyülekező lakossága körében. A sivatagból kibotorkálva a lábuk elé omlik egy halálosan kimerült, hamuszürke arcú angol férfi. A Kelet-kutató utazó, Martin Pearce felépül ugyan, ám szívét rabul ejti megmentőjének,
a helyi boltosnak a nővére, Rehana.
1985. Egy vonzó angol hölgy a Zanzibárról származó professzort faggatja egy cardiffi konferencián az előadásában említett gyarmati korszak tiltott szexuális kapcsolatairól. A professzor a fivére és Rehana unokájának szerelmi históriájáról mesélt. Az angol hölgy nagyapja pedig egykor birodalmi tisztségviselő volt Kelet-Afrikában.
Abdulrazak Gurnah: Cserben hagyás (részlet)
Fordította: Greskovits Endre
‒ Tudja, nem lenne szabad a napsütésben állnia – mondta Frederick. – Különösen a napszúrás vagy akármi után, amit odakint kapott.
‒ Bocsánat – felelte Pearce, és engedelmesen arrébb ment. – Megzavartam? Kérem, ne szakítsa meg a munkáját.
‒ Örülök, hogy megzavart – mondta Frederick, és betessékelte Pearce-t az odabenti hűvösbe. – Beszámolót írok az idei vámtételekről, összehasonlítom a számokat a tavalyiakkal, a Birodalom létfontosságú statisztikáival, de nagyon unom. A délelőttnek ebben az órájában általában egy kis pihenőt tartok. Elköltene velem egy csésze kávét vagy egy kis gyümölcsöt? A kávé itt felséges, Hamísz mindennap remekül megpörköli és ledarálja.
Nem valami csodás kávébab, de rendkívül ízletes.
‒ Igen, nagyon kedves öntől. A kávé illata csalogatott ki – felelte Pearce.
‒ Pompás. Hamísz nemsokára jön. Hogy érzi magát? Sokkal jobban néz ki, bár azt hiszem, valószínűleg ráférne önre még egy kis erőleves.
‒ Sokkal jobban vagyok – mondta Pearce, miközben a szakállát vakargatta.
‒ Hívatunk Hamísszal borbélyt, jó? – kérdezte Frederick mosolyogva. – Vagy megnöveszti a szakállát?
‒ Nem, nem. Hagytam nőni, amikor útra keltem, hogy ne kelljen mindennap borotválkoznom. Igen, kérem a borbélyt.
Frederick várt. Tökéletes volt a pillanat, hogy Pearce belevágjon a történetébe, de amikor nem kezdett hozzá, Frederick titkon mosolygott magában. Buzdítani fogja, döntötte el.
Készen állt rá, hogy az egészet meghallgassa.
‒ Attól tartok, nem találtam meg a holmiját – mondta. – Visszamentem a dúkáválához, és nagyon határozottan rákérdeztem, de hajthatatlan volt. Emlékszik, mit hozott magával? Még mindig kikényszeríthetjük belőle az igazságot.
Pearce fáradtan csóválta a fejét.
‒ Semmit nem hoztam. A vezetőim elvettek mindent. Vitatkoztak róla, hogy vegyék vagy ne vegyék, legalábbis úgy vélem. Kimerültem. Nem aludtam az aggodalom miatt. Aztán azon az éjszakán, amikor otthagytak, mély álomba zuhantam, és elvették a puskámat. Hallottam, hogy veszekednek, és felébredtem. Egyikük ott ült mellettem, és a puskát a fejemnek szegezte. Hassal a földre fektettek, és elvették a cipőmet meg a nadrágszíjamat, de otthagytak nekem egy tömlő vizet és egy zacskó szárított gyümölcsöt. Hja, meg egy köntöst és egy pár szandált. Hallottam, hogy amikor elmennek, máris vitatkoznak. Nem értettek egyet abban, hogy megöljenek, vagy csak kifosszanak. Az egyikük azt akarta, mármint hogy a biztonság kedvéért, hogy öljenek meg, de a többiek lebeszélték. Talán még mindig azon civakodnak, okosan tették-e, hogy életben hagytak.
‒ Átkozott banditák – mondta Frederick. ‒ Meg kell mondanom, ön elég higgadtan viselkedik ebben az ügyben. Én dühbe gurulnék. Hol történt ez pontosan? Merre tartott?
Pearce vállat vont.
‒ Erre. Idetartottunk. Miután otthagytak, elindultam délnek. Tudja, egy expedícióból jöttem el, ami délnyugatnak, Uganda felé tartott. Úgy volt, hogy a három vezető elhoz a keleti partra, de azt hiszem, valamilyen okból nem akartak idejönni, vagy jobban szerettek volna máshová menni. Nem bírtam már az öldöklést.
‒ Öldöklést! – kiáltotta Frederick metsző hangon.
‒ Vadászexpedíció volt – magyarázta Pearce. – Elég nagyszabású. Három angol úr, az egyik a saját angol inasával, meg egy fehér vadász, aki gondoskodott az előkészületekről. A fehér vadász szervezett mindent, a tevéket, a vezetőket, az élelmet, többnyire, mint egy dühös hadtáptiszt.
Pearce elhallgatott egy pillanatra, mélyet lélegzett, összeszedte az erejét.
‒ Mr. Tomlinson. Egyedül ült a sátrában esténként, veszettül körmölt, bizonyára a naplóját írta az emlékirataihoz. Az urak szüntelenül gúnyolták, az őrületbe kergették a pazarlásukkal meg a panaszaikkal. Az egyik úriemberrel Ádenben találkoztam. Weatherill a neve. Nem tudom, ismeri-e, Indiában volt. Elég gazdag.
Pearce megint elhallgatott, kifogyott a szuszból. Amikor folytatta, lassabban beszélt, visszafogta magát.
‒ Négy hónapot utazgattam Abesszíniában, és Weatherillt nagyon érdekelte, mit mesélek róla. Azt tudakolta, most, hogy Menelik kikergette az olaszokat, odamennénk-e. A vadászatai meg a lovaglásai ellenére nagyon kíváncsi ember, lenyűgöző szellemi energiái vannak. Beszélgetni akart Rimbaud-ról, és hogy említette-e a nevét bárki Abesszíniában. Aztán meghívott a szomáliai expedíciójára. Nem tudtam ellenállni. Nagyon jól éreztem magam az utazásaim után, tudja, hogy van ez, talán kicsit meggondolatlan voltam. Weatherill azt mondta, a vendége vagyok, úgyhogy nem hárult rám semmi költség. Csak vagy három hónap kellett az időmből. Nem sürgetett semmi a visszatérésre, és Szomáliában egyáltalán nem jártam még.
Tényleg nem tudtam ellenállni.
‒ Olvasott valaki valaha Rimbaud-t? Ma olvassa valaki? Azt hiszem, már jobban ismerik fegyverkereskedőként, mint költőként ‒ mondta Frederick. Megkönnyebbült Pearce beszámolójának teljességétől, és érezte, hogy az esti kételyei elpárolognak. Ekkor Hamísz megérkezett a rizssüteménnyel, gyümölccsel meg kávéval, és az előttük álló két asztalkára tette. Míg várták, hogy befejezze, Frederick ezt idézte:
Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
‒ Na tessék, és én még figyelmeztettem az abesszinokra, amikor valószínűleg a vértestvérei közé számíthatja őket. Mit csinált Abesszíniában, ha szabad tudakolnom? ‒ kérdezte Frederick, miután Hamísz távozott.
Pearce figyelmét fölkeltette a rizssütemény, előrehajolt, hogy alaposan megvizsgálja, aztán vállat vont.
‒ Utazgattam, egy könyvön dolgoztam. Valamiféle történész vagyok. Valójában igazi amatőr. Egy kicsit nyelvész, nyelvészetet tanulok. Egyiptomban tanítottam egy évig. Megígértem magamnak, hogy elutazom Abesszíniába, amikor ideje továbbmennem. Abesszínia mindig érdekelt, már gyerekkoromban is. Szerettem volna tudni, hogyan néz ki, hogyan hangzik a nyelve.
‒ Orientalista – mondta Frederick.
Pearce elmosolyodott.
‒ Talán majd, ha többet tudok – felelte.
‒ Kérem, folytassa! – mondta Frederick, akinek fejtörést okozott, hogy Pearce ilyen szűkszavú Abesszíniát illetően. Talán valamiféle magas beosztású kém, aki jelentést készít Abesszíniáról a külügyminisztériumi főnökének. Talán Weatherillnek igaza volt, amikor arra gyanakodott, hogy odamegyünk. Nem tetszett neki Abesszínia.
‒ Szabad? – kérdezte Pearce, és vett magának egy szelet rizssüteményt. Lassan rágta, megadta a módját, aprókat bólintott elismerésképpen. – Felséges, micsoda finomság. Érzem a kardamom meg az élesztő ízét. El sem tudja képzelni, milyen pompás ez az elmúlt néhány heti kosztomhoz képest.
Frederick kávét töltött, és várt, amíg Pearce iszik pár kortyot.
‒ Kérem, folytassa! – ismételte meg, majd hátradőlt, és túlzott figyelmet színlelt.
‒ Decemberben egy dhau-val mentünk Ádenből Barávába. Napokig gyönyörűen vitorláztunk, az volt az utazás legjobb része. Az északkeleti monszunszelek szépen lecsillapodtak, aztán a Szomáli-áramlattal kerültük meg Afrika szarvát. Néhány napig Barávában maradtunk, aztán elindultunk Difbe, állatok és emberek kisebb serege, fölfegyverkezve, mintha hódítani mennénk. Négy hétig tartott, végigöldököltük egész Dél-Szomáliát. Kibírhatatlan pusztítás volt. Mindennap öltünk, néha négy-öt oroszlánt is naponta, és leopárdokat, rinocéroszokat meg antilopokat. Mind vértől meg belektől bűzlöttünk. Meg nyers hústól és száradó bőröktől. Legyek telepedtek ránk, mintha dögök volnánk. Annyi sült húst ettünk, hogy a levegő émelyítő volt a leheletünktől meg a hulladékainktól. Amikor Difbe értünk, megmondtam Weatherillnek, hogy nem bírom folytatni.
Feldühödött, és a barátai is.
Együtt szolgáltak egy lovasezredben, és gondolom, férfiatlannak tartották a kifogásaimat. Weatherill nem hagyta, hogy visszaforduljak. Túl veszélyes, mondta, és nem tudja nélkülözni az embereket. Addigra a terv megváltozott, és Weatherill meg a barátai Ugandába tartottak, hogy elefántra vadásszanak. Naponta tiltakoztam Weatherillnél. Ő sem érezte túl jól magát, de hajlamos volt önmagánál sokkal gyengébbnek látni engem. Végül kifárasztottam. Tovább lövöldöztünk és öldököltünk délnyugat felé, míg el nem értük a Tana folyót. Ott Weatherill úgy gondolta, most már elég biztonságos, ha enged visszafordulnom, vagy legalábbis elindulnom a keleti part felé. Megkérte a vezetőt, hogy válasszon ki három embert, akik elkísérnek. Úgy számították, mire a parthoz érünk, csak két hónap lesz addig, mire a monszunszelek délnyugatra fordulnak, és az emberek vissza tudnak térni Barávába, én meg mehetek a pokolba.
‒ Igen, igaza van – mondta Frederick. – A szelek, azt hiszem, hamarosan megfordulnak.
Pearce bólintott.
‒ A kísérőimnek nem tetszett a feladat. Nem tudom pontosan, miért. Értek valamennyit szomáliul, nagyon-nagyon kicsit. Tanultam az úton, az egyik ember beszélgetett velem egy-két órát mindennap. A velem lévők nem akarták megérteni, amit mondok, és hamar láttam, hogy veszélyben forgok. Tényleg nem gondoltam, hogy otthagynak vagy megölnek. Ez nagyon valószínűtlen, mondta nekem Weatherill. Tudta, kik azok az emberek, ő bérelte fel őket. Nem engedi a becsületük, hogy eláruljanak. De nyilván volt valami más, valami veszély, amitől féltek arrafelé. A becsületüknél erősebb volt kelletlenségük, hogy a parthoz menjenek, mert négy nappal azelőtt, hogy felbukkantam az ön csodálatos városában, tényleg magamra hagytak.
‒ A szomálik a legmegrögzöttebb banditák – mondta Frederick. – Kedves Pearce-em, ők nem csak magára hagyták. Ők kifosztották önt, és otthagyták a sivatagban, hogy meghaljon.
Tekintse szerencséjének, hogy itt van.
‒ Erről nem tudok – felelte Pearce mosolyogva. – Már hogy megrögzött banditák lennének. Vannak olyanok, akik esküsznek a szomálik hűségére. Weatherill szinte hitt a becsületszavuknak vagy valami hasonló nyilatkozatuknak. Azok a szegény fiatalemberek mégis csalódást okoztak neki. Lehet, hogy rossz szemmel néz majd rájuk a népük, amiért cserben hagytak. És tudja, az nem igazán volt sivatag.
‒ Pearce, drága barátom, jól van? – kérdezte Frederick félig fölemelkedve ültéből, mert látta, hogy csorognak a könnyek Pearce szeméből.
‒ Azt hittem, megölnek. Ezt gondoltam először – felelte Pearce. – Aztán amikor otthagytak, azt hittem, majd az úton öl meg valaki, megtámad egy vadállat, vagy a szomjúságba és a sóvárgásba halok bele. Bármi megtörténhetett volna. Ennyi az egész, pedig annyira szerettem volna életben maradni. Igen, jól vagyok. Igen, szerencsémnek tekintem, hogy itt vagyok. Amit az arcomon lát, az az öröm.
‒ Ne eméssze magát többé, Pearce – mondta Frederick, és töltött neki még egy csésze kávét. – Nyilván hihetetlenül kimerült.
‒ Az vagyok. És Martin a nevem. Kérem, tegeződjünk. Az emberek, akik rám találtak, el kell mennem, hogy megköszönjem nekik – mondta Pearce.
‒ Értelek, Martin – felelte Frederick, és köszöntésre emelte csészéjét. – De előbb a borbély, aztán ebéd és még egy kis pihenés. Nincs ok a sietségre.
A szerző fotója: Litforum
