2017-ben jelentkezett utoljára könyvvel, amelynek a címe Az iskola jövője. Akkor az iskolai környezet változásáról írt, azaz egy olyan témáról, amely intenzíven foglalkoztatja a világ oktatáskutatóit, az oktatási piac szereplőit. Az információs társadalomban nehéz ugyanis a gyereket egy 19. századi tudáseszményre épülő iskolában tanítani, és ezt a kihívást napi szinten érzik a szülők és a pedagógusok is. Adta volna magát, hogy folytassa ezt a témát, hiszen az akkor felvetett gondolatok a távoktatás miatt aktuálisabbak, mint valaha. Most mégis inkább egy, a 2010 óta fennálló hatalom oktatáspolitikáját elemző kötettel jelentkezett.
Van egy földhözragadt oka annak, hogy nem az előző könyvet folytattam, noha a folytatásán rengeteget dolgoztam. Van egy nagy, átfogó, kelet-európai kutatás ugyanis, amit a CEU Demokrácia Intézetében készítettünk, amely azt a célt szolgálja, hogy összeálljon a következő kötet. Az már nem az iskolák újragondolásáról, hanem a már újragondolt iskolák kormányzásáról szólna. Vagyis arról, hogy az oktatáspolitika és a kormányzás rendszerei milyen irányokban fejlődnek tovább. A nyersanyagunk tehát irdatlan mennyiségű, viszont kiadóm nincs, mivel nem tudtam támogatót szerezni a megjelentetéséhez. Van egy másik oka is annak, hogy váltottam. Az iskola jövője egy depressziós korszakomban íródott, egyszerűen nem volt kedvem foglalkozni azzal, hogy mi zajlik Magyarországon. Ezekben az években inkább a nagyvilág és a jövő felé fordultam, az érdekelt, mi történik majd a következő 10-20-30 évben az oktatásban. A depresszióm megmaradt ugyan, de mégiscsak eltelt 12 év a 2010-es fordulat óta. Ez a 12 év már önálló korszak, vagyis már lehet elemezni az oktatáspolitikáját. Ehhez viszont találtam kiadót, érdekelte a Noran Librót és a Progress Alapítványt is, amely a Progress-könyvek sorozatot támogatja. Így jött össze ez a könyv. De nem adtam fel azt a szándékomat, hogy folytatom Az iskola jövőjét is.
Nem mondom, hogy könnyű dolga volt, mindenesetre segítségére lehetett az a tény, hogy ezt a 12 éves folyamatot ön folyamatosan dokumentálta. Sok-sok publicisztikája, elemző cikke született, ezek különböző sajtóorgánumokban jelentek meg. Volt tehát nyersanyag, amire támaszkodhatott.
Igen, ez a könyv lényegében, ha úgy tetszik, kész volt. 2010 és 2014 között a Oktpolcafé blogon folyamatosan elemeztem a történéseket, azóta pedig újságcikkek, tanulmányok, előadások tömkelegében foglalkoztam a korszakkal. Tulajdonképpen egy háromszor ilyen hosszú kötethez is lett volna elegendő anyagom, de ez műfajidegen lett volna, hiszen a Progress-könyvek sorozata tudományos esszéket tartalmaz, amelyek egy tájékozottabb, értelmiségi közönséghez szólnak ugyan, viszont nem száraz, szakmapolitikai vagy tudományos elemzések.
Mennyire törekedett arra, hogy a könyv tudományos igényességű legyen? Felkészült arra, hogy megkapja azt a kritikát, hogy a kötet inkább publicisztikai?
Létezik a tudományos ismeretterjesztés műfaja. Ez nem kevésbé tudományos, mint a csak a tudomány szereplőinek szóló, belső használatú, a tudomány terminológiáit és módszereit feszesen követő publikációk, de ezektől annyiban különbözik, hogy kapcsolatra törekszik a tudomány és a tágabb közönség között. A kutatók nem dolgozhatnak kizárólag más kutatóknak, különösen egy olyan időszakban nem, amikor a tudományos módszer, a tudományos megközelítés, a tények ellenőrzésén alapuló, dokumentálható ismerete leértékelődik. Az online térben, amelybe egyre inkább beköltöztünk, megszűnnek a tudományos tekintélyek. Ebben a térben Mari néni véleménye a harmadikról ugyanolyan súlyú, mint egy akadémiai kutatóé, aki a Mari néni által véleményezett üggyel meglehet, már évtizedek óta, a tudományos megismerés tárgyaként foglalkozik. Egy ilyen világban felértékelődik, hogy ne csak magunknak beszéljünk, hanem egy szélesebb közönségnek.
A Gyilkos lájkok arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, a liberális demokrácia mély belső ellentmondásai miként ágyaztak meg a legsúlyosabb fejleményeknek a Facebook médiaroncsolásától a fake news világhódító útjáig. Olvass bele!
A történetmesélés 2010-ben indul. Mennyire lepte meg az, akár utólag is, hogy ez volt az egyetlen közpolitikai terület, amelyet átalakítottak? Az egészségügy változatlan maradt, a szociális ellátórendszerhez nem nyúltak. Nem voltak rendszerátalakító reformok ezt az egy területet, az oktatást leszámítva.
Nem lepett meg, hogy ez történt, hiszen végigkísértem a folyamatot. 2011-ben is tudható volt, hogy milyen döbbenetes mértékű változások jönnek. Más közszolgáltatásokban is hatalmas változások történtek, de talán nem olyan gyökeresek és mindenre kiterjedők, mint az oktatásban.
Akkor már igen, de a könyv elején azt írja, hogy a kormányra kerülő párt 2010 elején, tehát még a kampányban, nem sok jelét adta annak, hogy hozzányúlna az oktatáshoz.
Valóban nem volt várható, hogy ilyen döbbenetes mértékű változtatástömeget nyom át a rendszeren 2011 és 2015 között az új kormány. Már csak azért sem, mert eleve nem volt semmilyen terve. Vagyis, ahogy mondani szokás, nem volt mesterterve arra, hogy mit kezdjenek az oktatással. Elemezgetve az eseményeket, arra jöttem rá, hogy éppen az teremtette meg azt az érzetet, hogy az oktatásban bármit megtehetnek, hogy erről semmilyen előzetes elképzelésük nem volt. Egy üres, fehér papírnak tekintették a közoktatást. Ugyanakkor volt egy elképesztő változtatási és átszervezési düh, ami nagyjából arról szólt, hogy mostantól kezdve minden másképpen lesz:
valójában egy új államalapítás lázában égett a hatalomra kerülő politikai erő.
És mindehhez hozzátartozik, hogy ebben a szektorban nem is volt valódi ellenállás.
Ez azért van, mert a közoktatás szereplőiben is tombolt egyfajta változtatási düh, amit a korábbi reformokkal szembeni utálat táplált?
Nem. Ellenkezőleg, belőlük épp kiveszőben volt a változtatási düh, viszont volt bennük valami, amit úgy hívnak, hogy reformfáradtság. A 2002 és 2010 közötti időszak nem hozott rendszerszintű reformokat, viszont együtt járt elképesztő mennyiségű kisebb változtatással és egy intenzív modernizációs célú fejlesztéssel, amelynek az eredményei hol látszódtak, hol pedig nem. Mindenesetre ebben a hatalmas mennyiségű fejlesztésben a közoktatás szereplői felőrölték az energiájukat. Belefáradtak. A 2010-ben hivatalba lépő új államtitkár, Hoffmann Rózsa briliáns módon lovagolta meg a „Most már pihenjünk!”, a „Most már álljunk le egy kicsit!”, a „Most már ne zaklassanak!”, a „Legyen végre rend és stabilitás!” érzését, ami többé-kevésbé általánossá is vált az oktatásban.
Ehhez képest lényegében fejre állították a rendszert. Minden addigi, kormányokon átívelő konszenzust felrúgtak.
Igen, de ezt beleágyazták a Hoffmann Rózsa-féle ajánlatba, amelynek a kínálati oldalán megígérték, hogy rend és stabilitás lesz a rendszerben, amit megtoldottak a pedagógusok állásbiztonságának ígéretével, ami a pedagógusok prioritási listájának első helyén állt. De Hoffmann Rózsa megígérte a fizetések jelentős emelését is. És indirekt módon azt is kommunikálta, hogy felmenti a pedagógusokat a felelősség alól. Levett a vállukról minden korábban támasztott elvárást. 2010-ben az új kormánynak nem voltak eredményességi elvárásai az iskolákkal szemben. Nem akarta a tanárokat integrációra vagy modernizációra, a régi rutinjaik feladására kényszeríteni. Azt ígérte nekik, hogy mi a kezünkbe vesszük a dolgokat, és az állami szerepvállalás erősítése jegyében felszámoljuk az iskoláitok autonómiáját és megmondjuk nektek, mit és hogyan kell tanítani. A pedagógusok nagy részének ez nagyon is rendben is volt. Az, hogy az új, 2011-es köznevelési törvénnyel szemben gyakorlatilag alig volt ellenállás, nem kis részben azért eshetett meg, mert a tanárok nagy része elfogadta ezt az ajánlatot. Utána persze kiderült, hogy átvágták őket.
Az olvasók országa választási mellékletben Pető Péterrel beszélgetünk a Facebookról, a fake newsról és a média szerkezetének változásáról. Podcast.
Ha ezt a 12 évet néhány mondatban össze kéne foglalni, mit emelne ki? Esetleg elindult valamiféle kedvező folyamat is?
Rendkívül nehéz lenne olyan kedvező folyamatot említeni, holott beleástam magam mindenféle eredményességi, minőségi és hatékonysági mutatóba, amely adatokkal alátámasztható volna. A rendszer eredményessége egészen drámai mértékben beszakadt, a minőségromlás elképesztő mértékű, miközben létrejött egy közoktatási kasztrendszer, s a különböző társadalmi csoportok közötti átjárás teljesen megszűnt. A közoktatást ma egy brutális mértékű hiány és ugyanakkor a pazarlás is jellemzi, de számomra a legaggasztóbb talán az, hogy leépültek a feltételei annak, hogy ezen változtatni lehessen. Arról már nem beszélhetünk, hogy egy politikai fordulat lehetővé tenne egy oktatáspolitikai fordulatot is, és akkor helyre lehetne állítani a közoktatás minőségét és eredményességét, valamiféle esélyegyenlőséggel. Nem, ezt az állapotot már túlhaladtuk. Olyan elképesztő rombolás zajlott az elmúlt 12 évben az intézményekben és a fejekben, amely ezt azonnal nem teszi lehetővé. A világban ma olyan viták zajlanak az oktatás fejlesztéséről, amelyeket a magyar közoktatás szereplőinek döntő többsége már meg sem értene, hiszen ezekből az elmúlt 12 évben teljesen kiszakadtunk.
A Fidesz 2010-ben valós problémákból indult ki, mint amilyen például az elaprózott iskolafenntartói rendszer volt vagy az ön által reformfáradtságnak nevezett érzet, amit én inkább a 2010 előtti átalakítások démonizálásának tartok. Ez is oka lehetett annak, hogy 2015-2016-ig szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek?
Véleményem szerint az oktatáspolitika az elmúlt 12 évben nem valamiféle szakmai napirendet követett, hanem politikait. Valójában egy autokratikus rendszer igényeit kiszolgáló kormányzási mechanizmusról van szó.
A politikai retorika rájátszott azokra a diszfunkciókra, amelyek a 2010 előtti oktatási rendszerben felhalmozódtak, de meg sem kísérelte megoldani azokat.
Mondok néhány példát. A fenntartói rendszer szétaprózottságának nem az a megoldása, hogy kirúgjuk az önkormányzatokat a helyi oktatás irányításából és államosítjuk az iskolákat, hanem hogy úgy alakítjuk a helyi intézményfenntartói rendszert, hogy érvényesüljön valamiféle mérethatékonyság. Egy másik példa: igaz, hogy az önkormányzatok között jelentős különbség volt a tekintetben, hogy melyik mennyit volt képes a költségvetési finanszírozáson kívül költeni az iskolákra, de erre szintén nem az államosítás nyújt megoldást, hanem az, hogy a meglévő finanszírozási rendszerbe kiegyenlítő mechanizmust viszünk, ami egyébként Európa legtöbb országában kitűnően működik. A politikai retorika és a politikai szómágia rájátszott arra az elégedetlenségre, ami a korábbi rendszer bizonyos elemeivel kapcsolatban fennállt, de nem közpolitikai, hanem politikai célokat szolgáló politikai válaszokat adott a problémákra. Ezekkel pedig csak súlyosbította a helyzetet.
De a 2015-16-os megmozdulások után sem volt érdemi ellenállás, egészen a mostani időszakig.
Ahhoz, hogy ez az oktatáspolitika Magyarországon megváltozzon, teljesen nyilvánvalóan politikai feltételek kellenek. A politikai feltételek megváltoztatását pedig nem képes egyetlen szakmacsoport elérni. Bizonyos értelemben valójában az egész magyar társadalom működtette az elmúlt 12 évben ezt az autokratikus rendszert, tehát igazságtalan lenne a pedagógusokon számonkérni azt, hogy miért nem buktatták meg azt. A pedagógusok ellenállásába már 2016-ban is bele volt kódolva az az ellentmondás, hogy jól tudták, hogy a követeléseik többsége bizonyos értelemben politikai jellegű, ugyanakkor lázas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy leválasszák a saját ellenállási mozgalmukat az ellenzékről. Ez eleve kudarcossá tette a küzdelmüket, és ugyanez a helyzet a mostani lázadással is. Mert bár a követelések most a korábbiakhoz képest csupán szűken értelmezett foglalkoztatási kérdésekről szólnak, de politikai változás nélkül ezek sem teljesülnek, azt pedig a szakszervezetek önmagukban nem tudják elérni.
Közel öt éve jelent meg L. Ritók Nóra könyve, a Láthatatlan Magyarország, amely a mélyszegénységben élő gyerekekkel folytatott munkája közben megírt blogbejegyzéseire, cikkeire épült. De mi történt azóta ezen a láthatatlan Magyarországon és mik L. Ritók Nóra tapasztalatai? Nagyinterjú. 
De hosszú távon egy béremelést talán el tudnak érni.
Egy nagyon korlátozott béremelést igen, de ennél többet nem. A 2021 novemberében elkezdődött döbbenetes mértékű választási osztogatásra rájött ugyanis a háború következtében előálló válság, ami csak ráerősített a korábban is nagy inflációra, vagyis a kormány még jó ideig nem tudja a bérköveteléseket teljesíteni, legfeljebb csak szimbolikus mértékű pótlékemeléseket adhat.
És az mivel magyarázható, hogy a szülők nem lázadnak föl? Inkább mindent megadnak a gyereknek a hivatalos tanítási időn kívüli idejüket felemésztve annak elsajátítására, amit egyébként a közoktatásban kéne megkapnia. Ehhez akár másod-, harmadállást is vállalnak. És ez már a középosztályt is érinti.
A szülők mindig a status quo-ból indulnak ki. Ha egy oktatási rendszer működési logikája felkínál szülői lehetőségeket, akkor ők, a saját gyerekük érdekében, a különböző hátterüknek megfelelő stratégiákat fognak érvényesíteni. A szülői attitűdök ezért jellemzően nem megváltoztatják, hanem életben tartják a rendszereket. De hát a közpolitika felelősségét a szülőkön is igazságtalan volna számonkérni, annak ellenére is, hogy egy kisebbik hányaduk nagyon is tudatosan reflektál az iskolával szembeni elvárásokra és azt is jól érzékeli, hogy milyen irányba megy a világ és milyen irányba kellene változnia az iskolának. De ezeknek a szülőknek sincs más mozgásterük, mint azt az utat választani, amely a gyerekük esélyeit növeli.
De azért egy részüknek van érdekérvényesítő képességük, például a szelekciós pontokat, vagyis az iskolaválasztást illetően.
Igen, egy olyan brutálisan szelektív oktatási rendszerben, mint a miénk,
márpedig a miénk a világ egyik legszelektívebb oktatási rendszere,
a szülőknek felkínált opció valójában az iskolaválasztással összefüggő döntésre vonatkozik. Természetesen az anyagi mozgástér hiányában csak a szülők töredéke az, aki élni tud az ebből fakadó lehetőségekkel, ezért a nagy többségük leginkább a lakóhelyéhez legközelebbi iskolával szemben próbálja meg érvényesíteni a gyerekük érdekeit. Egy integráló rendszerben a szülők megpróbálják kompenzálni vagy ellensúlyozni azt, amiben az iskolarendszer kudarcot vall, vagyis az iskolán belül próbálják meg érvényesíteni az érdekeiket, mert nem abban gondolkodnak, hogy elviszik a gyereküket egy másik iskolába. De az, hogy ez Magyarországon nem így van, ismét csak a közpolitika felelőssége.
Említette, hogy leépültek az újjáépítés feltételei. Mi kellene ahhoz, hogy erről a paradigmaváltásról elinduljon egy társadalmi párbeszéd? Eleve lehetetlen, hogy másokhoz hasonlóan, Magyarországon is konszenzus jöjjön létre az oktatáspolitikát illetően?
A politika rátelepülése a szakmai ügyekre afféle turáni átok, de nem feltétlenül sorsszerű. Mindenekelőtt fel kell szabadítani a politika nyomása alól a szakpolitikákat. Amíg az oktatás ügye politikai kérdés, addig nem lehet értelmesen beszélni róla. Már csak azért sem, mert egy autokratikus rendszerben csak kétfajta narratíva van. A hivatalos állami, ami a rendszer propagandagépezete által sugárzott politikai narratíva, és van egy ellennarratíva. Csakhogy ez utóbbin belül az értékek, az érdekek, a megközelítések, a vélemények színei egybefolynak, mert minden érdekelt a központi narratívával áll szemben. Vagyis elmosódik a konzervatív, a baloldali, a liberális, a zöld vagy az új baloldali megközelítések és értékvilágok közötti különbség.
És mi van, ha a keretek egyelőre nem változnak? Mit tehet az egyes szülő vagy pedagógus a párbeszéd elindítása érdekében?
Ha az oktatásban minden marad úgy, ahogy eddig, akkor nem hiszek abban, hogy értelmes közpolitikai diskurzus alakulhat ki, mert a politikai hisztéria fogja uralni az oktatáspolitikát is. Vannak jó kármentő stratégiák, vannak jó egyéni stratégiák vagy jó csoportos stratégiák, amelyek azt a célt szolgálják, hogy ne hülyüljünk el, ne butuljunk le teljesen, de a politika nyomása ott marad a rendszeren.
