Mióta Krasznahorkai László október elején elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, hatalmas figyelem irányul „az apokalipszis mesterére”. Bár egy felmérésből nemrég kiderült, hogy a magyarok többsége még mindig nem olvasott semmit a szerzőtől, a könyvesbolti eladások arra engednek következtetni, hogy ez a közeljövőben talán változhat. Portrécikkünkben már megpróbáltunk rendet tenni az író elsötétedő világában, tavaly pedig podcastben beszélgettünk az életműről.
Milyen irodalmi közegbe érkezik meg a pályakezdő Krasznahorkai? Mit olvassunk tőle először, hogyan lehet befogadni a legendásan hosszú mondatait? És lehetséges, hogy a Sátántangó valójában egy humoros könyv? Ezekről a témákról kérdezte Valuska László Kolozsi Orsolyát és a szerző szerkesztőjét, Szegő Jánost.
Így érkezett meg az irodalomba
„Engem annyira magával ragadott, hogy azt gondoltam, ez a legjobb regény, amit életemben olvastam” – idézte fel Kolozsi Orsolya, milyen volt először kezébe venni a máig ikonikus Sátántangót. Az 1985-ös debütálás nemcsak azért volt különleges, mert azonnali sikert aratott, hanem azért is, mert egyáltalán nem illeszkedett „a Péterek kánonjába”, vagyis Esterházy vagy éppen Nádas prózavilágához.
Témái miatt később Tar Sándorral vagy Bodor Ádámmal olvasták össze, de tőlük is sok szempontból radikálisan eltért.
„A perifériavilágból fölkerekedett, kilépett Gyula és térsége kis világából” – fogalmazott Szegő, aki szerint Krasznahorkai a nyelvet és a teremtett környezetet tekintve is annyira szuverén, hogy nehéz párhuzamokat vonni más alkotókkal.
Krasznahorkai mint humoros szerző?
A podcastben szó esett az író kétségkívül felejthetetlen karaktereiről is: az égbe nyúló, öreg báró vagy éppen a szellemi ember, aki már nem bírja ezt a világot sok olvasó fejében megmaradtak. Felmerült még, hogy mostanában mintha teátrálisabbak lennének a Krasznahorkai-hősök, és talán az irónia is harsányabb a szövegekben. Bár a felszabadultabb – és felszabadítóbb – szakasz kezdetét a Báró Wenckheim hazatér utánra tették a résztvevők, leszögezték, hogy humoros elemek mindig is voltak a szerző műveiben, csak „a filmek vagy a szűkítőbb olvasatok egy kicsit kisatírozták ezeket a komikus elemeket”.
A 2024-es, Zsömle odavan című regényben már határozottan látszik, hogy a fókusz a szatirikusság és a társadalmi viszonyok felé fordul. „Ezek a könyvek már arról szólnak, hogy részben be is következett a katasztrófa, és a legnevetségesebb, hogy még mindig itt vagyunk” – hangzott el a podcastben.
Hogyan kezdjünk hozzá?
Szinte minden egyes Krasznahorkaival kapcsolatos beszélgetésben elhangzik mostanában a kérdés, hogy hogyan, illetve mivel érdemes kezdeni az éltművel való ismerkedést. A legfontosabb talán az, a rettegett hosszú mondatok valójában egyáltalán nem annyira félelmetesek, mint sokan gondolják. A Krasznahorkai-szöveg ugyanis tényleg beszippantja az embert, és ha felvesszük a ritmusát, visz magával.
Úgy visz táncba, hogy közben figyel rá, hogy ne engedjük el egymás kezét, és ne veszítsük el egymás tekintetét” – mondta Szegő.
„Lenyűgöző építménynek, teremtménynek tartom ezeket a hosszú mondatokat, és nagyon szeretek elalélni tőlük” – tette hozzá.
A nemzetközi siker
A beszélgetés utolsó szakaszában annak eredtek nyomába a résztvevők, hogy vajon hogyan került Krasznahorkai a világirodalom élvonalába, és minek köszönhető a népszerűsége. A podcast óta erre megszületett a hivatalos válasz is: a szerző „meggyőző és látnok erejű életművéért” vehette át a Nobel-díjat, amely „az apokaliptikus borzalmak közepette is képes megmutatni a művészet erejét”.
Nemrég napvilágot látott a szerző várva várt legújabb regénye, A magyar nemzet biztonsága – ott voltunk a bemutatón.
Fotó: Déri Miklós / Wikipédia
