„Az összes könyvemet kudarcként könyvelem el, és ha ezen hibák sorozata nem történik meg, akkor már az első könyvemnél befejeztem volna a karrieremet” – nyilatkozta Krasznahorkai László a június 28-án megjelent The New Yorker Review-nak adott interjúban, amelyben a hosszú mondatok használatáról, a modern világ hibáiról és a szépség eltűnéséről, illetve a művészet céljáról és a lázadás szükségességéről is mesélt. Az interjút Merve Emvre török-amerikai író készítette még márciusban az Athéni Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon. Ebből mutatjuk most a legizgalmasabb részleteket.
A beszélgetés alapját természetesen Krasznahorkai László tavaly októberben elnyert Nobel-díja szolgáltatta, illetve az azt követő beszéd, amelyben új angyalokról és reményről osztotta meg a gondolatait. Mi a Könyves Magazinnál nemrég egy 200 oldalas kiadvány formájában dolgoztuk fel Krasznahorkai életművét a Sátántangótól egészen az utolsó, 2017-es magyarországi interjújáig – esszékkel, visszaemlékezésekkel, hagyatéki titkokkal jártunk utána, hogyan is lett a gyulai kisgyerekből a második Nobel-díjas magyar szerző.
A Bibliának se volt folytatása, nem igaz?
A beszélgetés a Krasznahorkai életmű egyik legjellegzetesebb részletéből indult ki: a hosszú mondatokból. Bár nem az eredetéről esett szó – arról a kiadványunkban olvashatsz –, hanem arról, miképp változott a szerző viszonya a mondatok ritmusával és tempójával. A korábbi művei ugyanis inkább kevesebb szereplőt és helyszínt taglalnak egy fejezetnyi mondatban, míg a későbbi alkotások már jóval tágasabbak.
Milyen a Krasznahorkai brand, és miért fontos, hogy ismerjük és olvassuk az életművét? Bemutattuk a Könyves Magazin új kiadványát!
Krasznahorkai szerint az írásaiban egyre közelebb kerül az élőbeszédhez. Egy szöveg létrehozásánál nem azt tartja szem előtt, hogy információt közöljön, vagy leírást készítsen, hanem azt a formát is átadja, amelyben az létrejön. „Ha valaki valami nagyon fontosat akar mondani, mondjuk egy nő vagy egy férfi azt mondja a másiknak, hogy »Már 17 éve szerelmes vagyok beléd, nem bírom tovább, el kell mondanom neked, nem mehet tovább így ez a dolog«, és vessző, vessző, vessző – nem lehet egy ilyen kirobbanó vallomást csak úgy feldarabolni kis, formás mondatokra” – fogalmazott.
A szerző szerint ez elsősorban tempó kérdése, hiszen az határozza meg egy prózai mű jellegét, hogy milyen tempót diktálnak a mondatok.
De ez a hozzáállás a különböző művein keresztül alakult ki benne: kezdetben még kevésbé érdekelte, hogy élőbeszédszerű formában alkosson. Akkor kezdett el igazán ezen gondolkodni, mikor szembesült azzal, hogy minden könyvét kudarcként éli meg – egy gondolat, amiről korábban Marosvásáhelyen is mesélt –, szerinte ha nincs ez az érzés, akkor megmaradt volna egykötetes szerzőnek.
„Számomra akkor vált igazán komollyá a helyzet, mikor egyre kevésbé lettem elégedett a megjelent műveimmel. Lehet, hogy viccesen hangzik, de az összes könyvemet kudarcként könyvelem el, és ha ezen hibák sorozata nem történik meg, akkor már az első könyvemnél befejeztem volna a karrieremet.
A Bibliának se volt folytatása, nem igaz?”
A hibákkal kapcsolatban arról is beszámolt Krasznahorkai, hogy ő maga önként soha nem olvassa el a műveit, egyedül csak akkor fordult ilyen elő, mikor Tarr Bélával filmeket készítettek egy-egy regényéből, és hangosan kellett felolvasnia a írásait. Mikor elkezdett olvasni, egyre több hibát vett észre, amelyeken nem tudta túltenni magát, így a következő könyvben megpróbálta jóvá tenni azokat:
„Elkezdek olvasni, és hirtelen észreveszek egy hibát a ritmusban, a dallamban, a tartalomban. (…) És annyira bosszant ez a dolog, hogy a következő könyvemben megpróbálom kijavítani a hibát.
Az egész életem egy kísérlet a jóvátételre. De nem igazán megy jól”.
Michelangelo ma már egy hűtőmágnes
Az interjú másik nagy témája a szépség és szentség mibenléte volt, amit a Krasznahorkai-szereplők megszállottan keresnek, de soha nem találnak meg. A szerző szerint a szépség, akármi vagy akárki is hozta létre, egy „sérthetetlen birodalomban” létezik, amely sosem változik meg, csak az ember ehhez való kapcsolódása alakul a korszakokon keresztül. Így például a reneszánsz idejében közelebb, míg a modern világban távolabb kerültünk tőle. A könyveiben ez a dilemma lett az egyik legfontosabb téma, amit meg akart jeleníteni a különböző karakterein keresztül:
A saját kudarcaimat helyezem át egyik vagy másik regénybeli szereplőmre, hogy ő szenvedjen helyettem, mert én már nem akarok tovább szenvedni”.
Krasznahorkai meglátásában az emberi történelem egyes korszakaiban a szépség és a szenvedés eltérő módon jelent meg, ezt pedig az befolyásolta, hogy milyen kapcsolat állt fenn a transzcendentális (isteni, túlvilági) és az érzékelhető valóság között. A szerző szerint a keresztényég erre egy jó példa, amely amellett, hogy egyesítette a szent és az emberi világot, mindennek adott egy alapvető értelmet, sőt a szépségnek is lett egy megfogalmazható, konkrét példája. De aztán a reneszánsz és az azt követő korszakok esetében ez az elképzelés már sokkal inkább felbomlott: az isteni helyébe az emberi alkotás lépett.
„Egy olyan világ, amelyből eltűnt az isteni – egy minden bizonnyal problémát jelentett az emberiségnek.
Az élvezet megmaradt, mert a világ Isten nélkül is létezik, és mi, emberek, képesek vagyunk felépíteni bármit, amit csak akarunk. De hát hol tartunk most?”
A szerző szerint a felvilágosodás óta eltűntek a modern ember határai, amit a mai techológiai fejlődés csak még jobban, szinte a végtelenbe kitol. Ez pedig azt is eredményezi, hogy minden megvalósítható, nincs olyan határ, amit az emberiség nem tud átlépni, a mai ember számára az élvezet kapja az elsődleges szerepet. Így például a régen tökéletesnek hitt értékek is lecsökkenthetőek a mindennapok szintjére:
Michelangelo ma már egy hűtőmágnes. Egy fotó, amit a szobráról készítek”.
Ebből kifolyólag a szerző meglátásában a múlthoz és a kultúrához való viszonyunk is megváltozott. Utóbbit inkább politikai ideológiának látja, amely csupán a jobb- vagy baloldali hagyományt jelképezi.
Egy új világ felé?
A fentebbi gondolatmenetből természetesen felmerül, hogy a jövőben van-e még lehetősége a művészetnek visszatalálnia egy teljesebb, szakrális formához. Krasznahorkai szerint a mai világban a művészet elvesztette korábbi jelentőségét, már nem jelent kapcsolódást Istennel, szentséggel vagy az emberi teremtés magasztosságával. Talán egy új korszak kezdetén vagyunk, mondja a szerző, de egyben figyelmeztet is arra, hogy ez mennyi csapdával jár.
Ugyanis, ha nincs a művészetnek célja, jelentősége vagy mércéje, mint korábban, akkor először kétségbe esnek majd az emberek, végül pedig új formákat keresnek a művészetnek. Ez pedig nem mindig előnyös:
„A kétségbeesés első lépése az, hogy olyan formát kezd keresni az ember, amely megszabadítja őt ettől.
Ekkor a politikai ideológiák nagyon könnyen megnyerővé válhatnak (…). Amikor az ember elveszíti az identitását, kialakul a szükség az úgynevezett nemzeti identitásra és más hasonló idióta elképzelésekre.”
Tehát arra figyelmeztet minket Krasznahorkai, hogy a művészet könnyen válhat manapság a politika csatornájává, és nagyon könnyen befolyásolhatja az embereket. Ahhoz viszont, hogy ezt kikerüljük, szerinte rengeteg alapvető modern dilemmát kell tisztázni, mint például hogy mit jelent az evolúció, mit jelent Isten, és így tovább. Mert ameddig nem találunk új nézőpontokat ezekhez a fogalmakhoz, addig csak egyhelyben tudunk mozogni.
A beszélgetés végén pedig az újfajta angyalok is felmerültek – akik A stockholmi beszédben tűntek fel először –, mivel ahogy a világ, úgy az ő szerepük is átalakult.
„A régi angyalok, mindig üzenettel érkeztek (…), de a mai embereknek már nincs szükségük ezekre az angyalokra.
Ezért pusztultak el, és ezért vannak ezek az új angyalok még mindig köztünk, teljesen más formában, más céllal, bár külsőleg hozzánk hasonlítanak.”
Bárhol és bármikor felbukkanhatnak, és akár őrültnek vagy rosszindulatúnak is tűnhetnek, de csak arra várnak, hogy átadjuk az üzenetet neki, vagy ők mondjanak valamit számunkra. És ahogyan beszédben is elhangzik, a jövőben egy-egy ilyen találkozás lázadáshoz is vezethet. Az író úgy gondolja, hogy eljön majd az a pont, amikor már nem lehet elviselni a fennálló rendet, és létrejön egy lázadás, vele együtt pedig a kétségbeesés, hogy már semmi sem változik meg:
„Az emberi létezés úgy érzi, hogy valami megakadályozza a fennmaradását. Ez olyan, mintha valaki teljes sötétségben lenne, semmit sem látna, félne, remegne és kapkodna. Képzeljünk el egy hatalmas sötétséget, ahol egy ember valami fényt keres, mert ez az ember egyszerűen csak a sötétség ellen lázad azzal, hogy saját kétségbeesését orvosolja.
Ez az emberi elme egészének lázadása, amikor az ember már nem bírja elviselni önmagát, és nemcsak az adott helyzetben lévő emberi életet tartja elfogadhatatlannak, hanem az egész világot, az emberi civilizáció egészét, a teljes emberi létet”.
Fotó: Látó Szépirodalmi Folyóirat / Facebook
