Feri bácsi a régről örökölt nyugodt, ám gondterhelt arckifejezésével tekintett a horizontra. A Nap már egészen mögötte járt, a késő nyári estén korán sötétedett. Ez volt a rend, mióta világ a világ, Feri bácsi mégis szerette volna, ha nem bukik a hordaléksziget lombjai mögé a fényes korong. Utálta az estéket, de nem félt tőlük. Hatvan év felett az ember felhagy a félelemmel.
Csak ez a nyavalyás dialízis ne lenne. Nem fájt, nem az volt a baj. Még ha fájt volna.... De az a rémes mozdulatlanság abban a testen kívüli állapotban – az elviselhetetlen volt. Mert az a dializált test nem az övé volt éjszakánként, senkié sem volt. Csak figyelte kívülről, ahogy valaki elmossa belülről. Így mosta el régen a nagyanyja az aludttejes kancsót. Jó mélyen belenyúlt, megforgatta benne a vizet, az pedig alázatosan kimosta a szennyes, fehér foltokat az öblös kancsóból.
A délutánokat szerette, amikor a csendes folyóvízben ülhetett. A sebet nem érhette víz, csak a lábát hűsíthette benne. Ilyenkor nem érezte magát tejeskancsónak. Ilyenkor olyan volt, mint a barna üveges sörök, amit régen a sekély folyómederbe dugtak, hogy a sodrás lehűtse őket a fiatalság nyári napjain. Ahogy a víz mosta a palackokat, úgy szelídült meg a lelkük. Üveges sör szeretne lenni – pezsegni, habzani, túlcsordulni. Badarság, az öregemberek nem pezsegnek. Feri bácsi mégis inkább aludttejhez hasonlítaná magát, ha el kellene foglalni egy helyet az emlékek italokkal teli polcain.