– Hol van a Papa? – kérdezte Misi, a legkisebb fiam. 

– Ahol mindig – mondtam. Apus úszó volt, de lesérült. Soha nem tudott elszakadni a víztől. A gyerekeket minden nyáron elhozzuk egy hétre a ,,Papa-Mama táborba". Anyuék meg vannak győződve róla, hogy nekünk is jár egy hét pihenés. 

Misi lerohant a partra. Utánamentem. Apám ott ült a bokáig érő vízben és éppen az unokájával veszekedett, hogy miért nem megy be hozzá köszönni. Misi víziszonyos, mivel beleesett a vízbe, amikor még kicsi volt. Apusnak ez a legnagyobb fájdalma. Természetesen csak azért, mert nem volt ott, amikor Misi majdnem megfulladt. Nem akarja őt megérteni. Hogy lehet pont neki, – aki a fél életét a vízben töltötte – víziszonyos az unokája? 

Ebédre kijött a vízből, de alig evett. Ma egyhetes a hír, hogy meg fog halni. Csak ült, nem szólt semmit. Próbálta kerülni, hogy szóba hozzuk, hogy már semmi sem a régi. Miután megbeszéltük az összes elcsépelt témát, ő visszament a vízbe. 

Utánarohantam.

– Miért nem veszed be a gyógyszereidet? 

– Nem hiszek az orvostudományban!

– Akkor miben hiszel?

– Abban hiszek, hogy hiszek.

Annyira felidegesített, hogy otthagytam. Nem bírtam elviselni, hogy ennyire nem törődik magával. Nem lehet ilyen önző; a halála nekünk fog jobban fájni! Akkor láttam utoljára. Meg kellett volna kérdeznem, hogy pontosan mit jelentett az utolsó mondata. Hogy miben hisz? 

Misi a temetés napján lement a tóhoz, ahol Apus ült régen. Bement a vízbe, talán bizonyítani akart. Víziszonyos volt, nem tudott úszni… 

Mondtam neki, hogy ne, de ő azt mondta, hogy a papa majd vigyáz rá.