– Hol van a Papa? – kérdezte Misi, a legkisebb fiam.
– Ahol mindig – mondtam. Apus úszó volt, de lesérült. Soha nem tudott elszakadni a víztől. A gyerekeket minden nyáron elhozzuk egy hétre a ,,Papa-Mama táborba". Anyuék meg vannak győződve róla, hogy nekünk is jár egy hét pihenés.
Misi lerohant a partra. Utánamentem. Apám ott ült a bokáig érő vízben és éppen az unokájával veszekedett, hogy miért nem megy be hozzá köszönni. Misi víziszonyos, mivel beleesett a vízbe, amikor még kicsi volt. Apusnak ez a legnagyobb fájdalma. Természetesen csak azért, mert nem volt ott, amikor Misi majdnem megfulladt. Nem akarja őt megérteni. Hogy lehet pont neki, – aki a fél életét a vízben töltötte – víziszonyos az unokája?
Ebédre kijött a vízből, de alig evett. Ma egyhetes a hír, hogy meg fog halni. Csak ült, nem szólt semmit. Próbálta kerülni, hogy szóba hozzuk, hogy már semmi sem a régi. Miután megbeszéltük az összes elcsépelt témát, ő visszament a vízbe.
Utánarohantam.
– Miért nem veszed be a gyógyszereidet?
– Nem hiszek az orvostudományban!
– Akkor miben hiszel?
– Abban hiszek, hogy hiszek.
Annyira felidegesített, hogy otthagytam. Nem bírtam elviselni, hogy ennyire nem törődik magával. Nem lehet ilyen önző; a halála nekünk fog jobban fájni! Akkor láttam utoljára. Meg kellett volna kérdeznem, hogy pontosan mit jelentett az utolsó mondata. Hogy miben hisz?
Misi a temetés napján lement a tóhoz, ahol Apus ült régen. Bement a vízbe, talán bizonyítani akart. Víziszonyos volt, nem tudott úszni…
Mondtam neki, hogy ne, de ő azt mondta, hogy a papa majd vigyáz rá.
