Automatás kávé, százharminc forint, műanyagpohár, kávépor, tejpor, víz, cukor, a gép másodpercekig tartó zúgása, műanyagpálcika, épp, hogy nem ejtem ki a kezemből, ihatatlan a forróságtól, lerakom az ablakpárkányra. Kinézek az ablakon. Terhes asszony határozott, mégis ügyetlen mozdulatokkal veszi elő cigarettáját, rakja a szájába és meggyújtja, az első slukk után a vele sétáló férfi kikapja és a saját szájába dugja. A férfi jobb kezében bevásárlószatyor, a toast kenyér csomagolása kilóg belőle. Megunom őket, megpróbálok belekortyolni a kávémba, még mindig forró, elképzelem, ahogy a műanyag feloldódik, és mire kihűl annyira a kávé, hogy iható legyen és rádöbbenek, mennyire pocsék, a műanyagrészecskék már szétszóródnak bennem és száz év múlva fognak lebomlani a testemben, addig megtapadnak az érfalaimon, így még korábban meghalok, talán negyven év múlva, visszarakom a poharat az ablakpárkányra. Heten vagyunk a váróban, a kezdeti csillapíthatatlan szorongást követően, annak ellenére, hogy mindenki belátta, nem mi vagyunk az áldozatok, hanem a bent lévők, mégis kerüljük egymás tekintetét, azon lamentálunk, hogy kinek mióta dializál az apja-anyja-testvére-gyermeke, hogy kinek mennyi salakanyag az élete és lepereg mindannyiunk előtt, hogyan veszti el egy test eredeti funkcióját.