Vilmos szomorúan tette a kirakatba az elkészült fotelt. Úgy érezte ez a legszebb munkája, de kénytelen volt eladni. Nőtt a rezsi költség, örült, hogy kisboltját még fenn tudta tartani.
A Budai házaspár elégedetten helyezte el a teraszon az új bútordarabot.
- Zsókám! Ez kiszolgál bennünket életünk végéig, nagyon kényelmes. - mondta feleségének vidáman Sándor.
Az évek hamar elteltek. A kis unokák is felcseperedtek már.
Nehéz napokon voltak túl. A temetés után mentek rakodni a házba. Amit lehetett eladtak, hiszen nem volt szükségük a régi holmikra.
- Nézd csak! Még mindig milyen szép nagyapa kedvenc fotelja, ezt elviszem a Tisza parti nyaralóba emléknek.
- Igazad van, ezt tartsuk meg. – mondta nővérének Helga.

A víz egyre csak hömpölygött, magával sodort mindent, ami az útjába akadt. Beszaladt a kertekbe, udvarokba és vitte a hátán a könnyű műanyag székeket, asztalokat. Az árvíz után volt, aki megtalálta elveszett tárgyait. Kata is reménykedett hátha előkerül az a régi fotel, de nem találta meg.

Vilmos nagyon szeretet horgászni. Nyugdíjas éveinek egyik kedvenc időtöltése volt. Jó volt eltölteni a parton az időt. A csend, a nyugalom mindig békességet adott a lelkének. Felesége tavaly halt meg, gyermekük nem volt. Teljesen magára maradt, a kis pulija is folyton elcsatangolt. Szerette a szabad életet a veszélyeivel együtt.
Egyre feledékenyebb lett.
- Szépen vagyunk, ma sem hoztam el a horgászszéket. – dünnyögött magában.
Már éppen indult volna visszafelé, amikor észrevette valami hánykolódik a vízben.
Meglepetten ismerte fel keze munkáját, hiszen mindegyikre egyedi jelzést rakott.
Még ott a sekélyes vízben beleült, kicsordult a könnye.
De sokszor gondolt erre a fotelra, nagyon megbánta, hogy eladta.
Felelevenedett életének minden rezdülése, a küzdelmes évek, a fájó egyedüllét…
Aztán szép csendesen elaludt örökre arcán boldog mosollyal.