Soha nem volt beteg, még hetven felé is megnézte a nőket, azok meg őt. Állítólag ezért is mentek szét anyával. Merthogy anya egyszer megelégelte és lelépett egy másik pasival. Így maradtunk itt, hárman: apa, Oszi, aki ekkor még kicsi volt, meg én. Aztán egyik pillanatról a másikra beütött a menykő. Bekerült a kórházba.
-- Daganat. Meg kell műteni – mondta szenvtelenül az orvos.
A műtét után hirtelen megtört, megöregedett. Szégyellte a sztómazsákot, melyet magával kellett cipelnie, mint valami átkot. Nehezen állt talpra, de első pillanattól azt mondta, vigyük ki Ugornyára a Tiszapartra. Előbb elengedtük a fülünk mellett, de egyre türelmetlenebb volt, már követelőzött. 
Végül beadtuk a derekunkat. Oszi mindenesetre betette a kombiba az apa kedvencét, az ócska fonott széket. Tudtuk, hogy nem bír sokáig állni. Amint megérkeztünk, berakatta a széket a vízbe, segítettem neki levetkezni, aztán beleült. Esteledett, ő meg bámulta a naplementét, áztatta a lábát.
-- Apa, mért jöttünk ide? – kérdeztem tőle.
-- Itt találkoztam először anyátokkal – szólt mosolyogva.
-- Anyával? De hiszen ő elhagyott minket! – mondtam csodálkozva.
-- Hát el – szólalt meg némi hallgatás után. – Mégis szép volt. Ez volt a legszebb. Látod, az élet úgy folyik el, mint a folyó a lábunk között. Mi meg csak megyünk, keresünk valamit és észre sem vesszük, milyen gyönyörűen csillog és simogat.