Az öreg flúgos. Folyvást reprezentál valahol. Amikor fülest kap valami igazságtalanságról, némi szervezkedés után (vagy rögvest) alkalomhoz illően felölti maskaráját, bepattan pöfékelő furgonjába és elhúz vele az ország bármelyik szegletébe. Híre van. Érkezését a helyi közösségek vezetői házi pálinkával üdvözlik, az idősödő asszonyok süteményekkel rajongják körbe, a gyerekek pedig széles mosollyal arcukon integetnek neki. Mindenki tudja, jelenléte fél siker. Miután felporszívózza a javakat, (mert hát a visszautasításból sértődés lenne) dolgára indul. Töredező, ósdi fonott karosszékét elhelyezi a színhelyen, belecsücsül és vár. Türelemmel. Hamarosan kivonulnak a TV-sek, kérdésekkel bombázzák, miért segít, mit akar elérni, stb. Ő csak kukul. Ha már unja a faggatózásokat röviden odaveti, hogy senki életébe nem szól bele, modortalanságnak véli, csak azért ül itt, mert tiszteli a kisembereket. Ezt akárhányszor elismétli. Semmi mást. A riporterek  csalódottak vagy nem. Fene se tudja, de sztár. Én munkanélküli. Így múlnak a napok.
Ma az égbolt süt, mint egy óriási kemence. Ő félmeztelenül, hűséges bútordarabjával, vaskos lábát langymeleg vízben áztatva csalogatja a hírforrást.  Csakhogy a Tisza parti kistelepülésen sehol egy lélek, pedig az ügy érdekében sebet és operáció nyomot illusztrál. Gyomra nagyokat korog, hogy ne zavarja, kezét hasára teszi. Mereven néz a távolba, még nem sejti, hogy én közeledem felé. Apa ma értem van itt.