Szombat, fél hét, anya ébreszt. Megyünk úszni. Nem akarok. Muszáj, gondolj nagyapára.

Sorakozó a medence mellett. Egy beugrik, a következő felkészül. A bólyasorokat kihúzták, pihenés nélkül kell elúszni a szemközti falig. Huszonöt méter. Gyuszi bácsi belefúj a sípjába, indulás.

Kartempó, lábtempó, levegő. Hideg a víz, hazugság, hogy meg lehet szokni. Nagyapa a fonott székben ült, a vízben pihentette a lábát. Fölnézek, messze van a vége, sosem úsztam még ennyit egyben. Kiúszom oldalra, a túlfolyórácsba kapaszkodom. Gyuszi bácsi kihúz, csattan a papucsa. Nem fáj, csak hangos. Beállok a sor végére.

Sípszó, ugrás. Nagy levegő, kartempó. Szeretek a víz alatt úszni, csönd van. Nagyapa székét megemelte az ár. Nem ijedt meg, nyugodtan ült tovább. Kinyitom a szemem, számolom, hány csempét tudok úszni egy levegővel. Lábtempó, négy, öt, hat. Szeretném megérinteni a padlót. Nem szabad. Nem játszani jöttünk, ideje leúszni egy teljes hosszt. Gondolj nagyapára. Levegő. Sípszó, csobbanás. Most indult a következő, akkor még csak a felénél vagyok. Megállok, a vizet taposom, kocognak a fogaim. Kiúszom a medence szélére.

Nagy levegő, kartempó. A víz alatt Gyuszi bácsit sem hallom. Nagymama az ablakból nézte nagyapát, könnyes volt a szeme. Kartempó, lábtempó, kartempó, lábtempó. Levegő, levegő. Visszhangzik a csarnok, nem figyelek a kiabálásra, a szemközti falat nézem, tudom, hogy nem fog sikerülni. Becsukom a szemem. Anya kiabált, segítség, nem igaz, hogy itt senki nem tud úszni. Kartempó, lábtempó.