Mindig is látni akartam a tengert. Gyakran fogott el honvágy, noha otthon voltam, és olyankor csak néztem a vizet. Apámat is elfogta talán, vagy talán kezdetben csak miattam, de beültetett egyik reggel abba a fonott karszékbe. Jó erősen rögzítette a kavicságyon, súlyokkal és kötelekkel pányvázta ki, hogy ott maradjon a folyó közepén. Kicsi voltam, és ott ültem az ölében, néztük az áradó vizet, ahogy hömpölygött felénk – néha úgy éreztem, kimossa belőlem a lelket és hullámokat tölt a helyére. Apámmal is így lehetett. 

Mégis, akkor indultunk csak el, amikor megbetegedett. Ahogyan a lazac is felfelé úszik a folyón, hullámokkal és vágyódásokkal feltöltve mentünk a Márvány tenger partjára apámmal a születési helyére. A fogantatásom helyére.

Párosodni és meghalni. Mint a lazacok. 

Míg apám készülődött, Eminönü kikötői forgatagát néztem. Haza értem? Sajgó üreget mosott a mellkasomba a vágy egy hely iránt, ahol sosem laktam, csak a kromoszómák és gének, amikből származom. Néztem a nők hátát, és anyámra emlékeztettek. 

Az éjszaka leple alatt vittük le a partra a széket. Jó erősen rögzítettük a kavicságyon. Apám kényelmesen hátradőlve a horizontra szegezte a tekintetét. Az apály éppen csak bokáig ért. 

Mire reggel kimentem, már csak a szék volt ott. Lábait lágyan ölelték a hullámok. 

Kiástam a homok és kavicságyból, és lementem a kikötőbe. Kiültem az Eminönü tér közepére és szememet a horizont egyik pontjára ragasztva néztem, ahogy hömpölyögnek körülöttem az emberek. 

Ezúttal nem horgonyoztam le a székemet.