Gimesi Dóra hőse legszívesebben egy kis tengeri uborka lenne az akvárium fenekén

„Azt képzelem, hogy a világ egy nagy akvárium, és én egy kis tengeri uborka vagyok az akvárium fenekén” – mondja a darab elején a címszereplő Emma (Alexics Rita). Tengeri uborkának azért jó lenni, mert jóformán láthatatlan, nem háborgatják, nem szólnak hozzá, és neki sem kell szólnia senkihez. Emma nem szeret beszélgetni, és azt sem szereti, ha hozzá beszélnek. Már két hete, három napja és tíz perce jár iskolába, de egyáltalán nem találja a helyét a gyerekközösségben. Sokkal szívesebben van a szülei munkahelyén, a tengerbiológiai kutatóközpont állatkórházában, ahol a szülei pet-palackot és műanyag zsákokat operálnak ki az elfogott tengeri állatok gyomrából. A lány a pszichológussal sem beszél, viszont nagyon jól megérteti magát a kórház akváriumában úszó narvállal, polippal, cápával.

Az állatok közelében Emma kinyílik, egyszerre lesz kezdeményező és bátorító. Utóbbi rá is fér az állatokra, különösen a hajócsavartól sérült cápára, aki retteg visszamenni a nyílt vízbe („A tenger tele van iszonyattal.”), de az újonnan bekerült delfin is hamar Emma gyámolítottja lesz. Ő deríti ki azt is, hogy a delfin nem hall, ezért nem tud kommunikálni („a delfinek a hangokkal látnak”), ami viszont a természetes közegében végzetes lehet.

Párhuzamos valóságok nyílnak,

és kétféle Emma jelenik meg a színen. Egy visszahúzódó, csendes, autisztikus gyerek, aki nem szeret másokkal kapcsolatba lépni, és egy vagány, nyitott lány, aki a barátja érdekében átlép a saját árnyékán is, és még jelelni is megtanul a kedvéért.

Ez a fajta kettősség a darabban akkor válik eléggé nyilvánvalóvá, amikor hirtelen belép az anyja (Megyes Melinda), és a főhős meg az addig egymás szavába vágó állatok egyszeriben elhallgatnak és megdermednek. A nesztelenség szinte kézzelfoghatóvá válik, holott a színen szinte sosincs a címben is jelzett csönd. A zajok, a huhogás, az iskolatársak heccelődése, az alkalmi hordódobolás, a finom hegedűpengetés mind-mind folyamatosan körbeveszi, -öleli Emmát, aki saját kis védőburkába húzódik vissza. Ugyanakkor a víz mélye sem néma, hiszen a tengeri állatok folyamatos beszélgetése, civódása hangokkal, zajokkal tölti meg a darab szerint víz alatt játszódó jeleneteket.

A kékeszöldre hangolt színpadon a színészek kezében finoman mozognak a bábok. Az óriási polip, a cikázó cápa vagy épp a narvál figurája mind telitalálat, Michac Gábor látványvilága egyszerűen magával ragadó. A nagyjából egyórás előadás végére természetesen Emma is komoly lépést tesz meg, amikor magára talál, ezzel

lényegében megtalálja a saját hangját is,

és neki köszönhetően az állatok sorsa is rendeződik. Az Emma csöndje minimum két erős szálat sodor össze eggyé, ami nem taszítja egymást, a nagy kérdés viszont, hogy a gyereknézőknek ezek közül melyik lesz a fontosabb. A visszahúzódó lányé, aki ha magáért nem is, de a barátaiért felemeli a hangját? A tengerbiológusoké, akik sokszor kilátástalannak tűnő, mégis hősies küzdelmet folytatnak az élővilágot megbetegítő emberi szemét ellen? Vagy az egymással folyamatosan civakodó tengeri állatoké, akik végül egymással véd- és dacszövetséget alkotva valódi közösséggé formálódnak? Valószínűleg nézője válogatja majd.