A Verában a felnőttek világa bonyolult, a gyerekeké pedig titkokkal teli

„A felnőtteknél minden olyan borzasztóan bonyolult” – mondja a Göttinger Pál rendezte előadás Verája. Az alapanyagként szolgáló Grecsó-regény (kritikánk róla ITT) épp ezt a bonyolultságot próbálja megfogni és szétszálazni azzal, hogy egy tizenegy éves lány szemszögéből nyit ajtót erre a titkokkal és hazugságokkal kibélelt világra.

Vera örökbefogadott gyerek, és rajta kívül ezt mindenki tudja róla. A szülei burokban tartják, így akarják óvni-védeni, ami annyira nem meglepő, ha abból indulunk ki, hogy jó negyven éve, az akkori felfogás szerint minden résztvevő titkolni próbálta az örökbefogadást, ami „görög tragédiákba illő helyzeteket produkált” (erről az író beszélt részletesebben a bemutatón, ITT olvashatjátok). Hogy itt valami ismeretlen, megfoghatatlan, sőt, egy gyerek számára egyenesen felfoghatatlan tudás lapul, az csak lassan, gesztusokból, elejtett szavakból, félbeharapott mondatokból derül ki.

A Vera azonban sokkal több is ennél, hiszen címszereplője, miközben a titok kipattanni készül, éli a maga kis gyerekéletét, amelyet egészen felbolygat, amikor egy lengyel fiú érkezik az iskolába. Józef felbukkanása ráadásul alaposan megzavarja a két barátnő, Vera és Sári kapcsolatát is, a lányok pedig életükben először most először érzik meg a féltékenység és a bosszú ízét.

A regényt a címszereplőt játszó Grisnik Petra dolgozta át színpadra. Rajta keresztül nemcsak Vera és az ő gyerekvilága elevenedik meg, de egy családi nyomozás részesei is leszünk. Tátraiék családja ugyanis sokszoros traumák terhe alatt nyög, a veszteség és a kibeszéletlenség súlyos csomagját pedig generációk óta görgetik maguk előtt. A monodrámában érthetően Vera figuráján van a hangsúly, akit Grisnik Petra finoman és érzékenyen jelenít meg, személyén keresztül pedig egy-egy villanásra feltűnik mások mellett a frusztrált apa, a kérdéseket örökké megkerülő anya, vagy a családi titkot bosszúból a barátnője arcába vágó Sári alakja is. A belső monológokból egy tépelődő és szorongó gyerek képe sejlik fel, aki a külvilág felé tud ugyanakkor pimasz vagy épp ragaszkodó is lenni. Szeretetéhsége megkérdőjelezhetetlen.

Világa jól körülhatárolt, amit az előadásban stilizált díszletek jelenítenek meg. Grisnik kevés eszközzel, kellékkel dolgozik a színpadon, de nem is kell ennél több, azzal csak a figyelmet vonná el feleslegesen. A lényeg úgyis legbelül történik.