Tatabányán dolgozták fel Pintér Bélát: a népiességet simán leváltja a focihimnusz

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Pintér Béla-darabot játszani elsősorban Pintér Béla és Társulata tud, hiszen az író-rendező saját színészei hangjához, alkatához és képességeihez írja meg ezeket a sokrétű, árnyalt figurákat, a komplett vízió pedig Pintér fejében jelenik meg zenéstül, látványostul, szövegestül, mindenestül. Régi vita, hogy egy konkrét előadáshoz készülő darab önálló drámaként, vagy csak egy produkcióra szóló színpadi szövegként kezelendő-e, abban viszont valószínűleg sokan egyetértenének, hogy Pintér darabjai közül több is túl jó ahhoz íróilag, hogy más rendező ne kívánja meg olykor-olykor. A Szutyokra, ami Pintér talán legszövegközpontúbb előadása, ez pláne igaz, olvasásra érdemes, függetlenül attól, hogy valaki látta-e már korábban színházban.

Ahogy a filmklasszikusok színházi adaptációira is sokszor kicsit bizalmatlanul ülünk be, úgy a Pintér-feldolgozásokat is “hiszem, ha látom” módjára fogadjuk. A teljes utánzásnak úgyszólván nincs sok értelme, nagyon messzire rugaszkodni pedig sokszor hiányérzetet szül, főleg azokban a nézőkben, akik ismerik az “eredetit”. Mégis nagyon fontos, hogy ne csak a budapesti közönség találkozzon ezekkel a történetekkel, hiszen Pintér darabjai húsbavágó társadalmi problémákról és megrendítő emberi sorsokról szólnak, miközben egészen kifacsart módon idézőjelbe tesz szinte mindent, ami a színpadon történik. 

Egy ilyen darabválasztás másik dicsérendő erénye az is, hogy a stilizáltabb, elvontabb formanyelv és a kortárs szerzők műveinek felmutatása nagyon fontos lépés egy vidéki színház életében.

A székesfehérvári színház után (ahol Hargitai Iván vitte színre 2016-ban) a tatabányai Jászai Mari Színház is úgy döntött, hogy műsorra tűzi a Szutyok című előadást, Guelmino Sándor rendezésében. Fontos számításba venni, hogy a 2010-ben íródott és bemutatott darab nagyon élesen reflektált az akkor erősödő szélsőjobboldali mozgalmakra és a csak pár évvel azelőtt történt, a közbeszédben romagyilkosságokként ismert támadássorozatra, tehát a cselekmény két nagyon erős szála jóval nagyobb felszisszenéseket tudott okozni akkor a nézőtéren, mint kilenc évvel később Tatabányán. Ettől még sajnos semmiképp nem mondhatjuk, hogy a mai Magyarországon már aktualitásukat veszítették ezek a jelenségek, de a rendező jó érzékkel elsősorban nem ezekre a hatásokra támaszkodott. 

(Fotó: Prokl Violetta)

A tatabányai előadásban sokkal inkább előtérbe kerülnek az egyéni sorsok, ahol nincs egyetlen főszereplő, a darab folyamatosan játszik azzal, hogy éppen kivel tudunk empatizálni és kivel nem. A szereposztás helyenként magától értetődő, Danis Lídia már ránézésre tökéletes Romvári Anita és nagyon finoman játszik is a kissé manipulatív, de szerethető cigánylány szereppel, a meglepő választás sokkal inkább Szakács Hajnalka. A címszereplőt alakító színésznő ránézésre inkább Júlia-, Nyina-, vagy Irina-alkat, épp ezért nagyon izgalmas választás a taszító külsejű, kegyetlenkedő agresszor lány szerepét ráosztani. Szakács Hajnalka viszont megtalálta saját hangját Rózsiként. Az első pár jelenetben még önkéntelenül ezt a naiva típusú lányt keresi az ember a rohadó fogprotézis és a megkeményedett arc mögött, de ami eleinte kissé erőltetetten gettósan hangzik a szájából, hamar hitelessé válik. 

(Fotó: Prokl Violetta)

Az eredetihez képest némiképp hasonlóak a szerepösszevonások, például Kardos Róbert játssza szinte az összes hatalmi pozíciót (orvos, zsűri, fesztiváligazgató, rendőr, sőt még a pap is az ő hangján szólal meg), és amit Pintérék napistenszerű maszkokkal oldottak meg, itt máshogy jelzik a hatalom embereinek egyértelmű feljebbvalóságát és megközelíthetetlenségét. Kardos Róbert például többször fentről érkezik le a néphez, vagy egész egyszerűen csak a szereplők feje fölül beszél le hozzájuk. Az árvaházi gyermekgondozó, akit Egri Márta testesít meg egy kerekeken guruló szürke óriás, aki mintha csak egy szemétszedő bottal lenne hajlandó másokhoz hozzáérni, amit igény szerint sokkolóként is képes használni, ráadásul épp az intézetis gyerekekkel szemben. 

(Fotó: Prokl Violetta)

Az egész előadásra jellemző a túlzás eszköze, ami éppenséggel a pintéri színháznak is alapeleme, de itt valahogy mégis rá tudtak tenni helyenként még egy lapáttal. Sok helyen a játék már-már groteszkbe hajlik, a szereplők szenvedélyesek, érzelmileg túlfűtöttek, a mellékszereplők pedig néhol már a blődségig elrajzoltak. Baksa Imre Bandi bácsija és Széles Tamás Pali bácsija például néhány jelenetben eszembe juttatja az Üvegtigris szereplőit, Egri Márta parókája és otthonkája pedig némiképp emlékeztet a Barátok közt Magdi anyusára. A Honti György által megformált Béla viszont új rétegeket kapott azzal, hogy sértett “művészként” még kegyetlenebbnek és bosszúszomjasabbnak lett ábrázolva, bár ezeket lehet már csak az élet színezi ki ilyen erőteljesen. Ez a felnagyítás csak Attilára és Irénre nem igaz, akiket Crespo Rodrigo és Bakonyi Csilla alakítanak. Ők sokkal inkább megmaradtak a hagyományosabb, kisrealista játékmódnál, így kettejük közös és egyéni drámája is igazán átélhetővé válik.

(Fotó: Prokl Violetta)

Ez a kicsit karikatúraszerű elrajzoltság megjelenik a népiesség ábrázolásában is, amit jó érzékkel tettek nevetségessé és tartották meg annak romlatlan tisztaságát. A meglévő népdalokhoz újabbakat is felhasználtak (például a “Kicsi madár miért kesergsz az ágon” kezdetű dalt, ami Pintér Béla Parasztoperájának nyitánya), de az évszakok változásánál hallhatunk Vivaldit is, a történet csúcspontján Anima Sound Systemet, az emblematikus színház a színházban jelenetben pedig a zsűri elnöke, 

a Regős Jánost alakító Kardos lekeveri a népzenét és helyette a Bajnokok Ligájának himnusza csendül fel, ami nagyjából szépen össze is foglalja a jelenlegi hatalom művészetről alkotott képét és a folklórhoz fűződő álságos viszonyát.

Megjelenik minden elcsépelt népi elem, a virágos keszkenőtől és hímzett fali házi áldástól a matyó hímzésen át a hálapénzként, menetjegyként és a lekenyerezés eszközeként használt piros mézeskalács szívecskéig, ami visszaköszön a Tóték ihlette budi ajtajáról és a fehér búbos kemencéről, ami baljós módon végig ott áll a tér közepén. 

(Fotó: Prokl Violetta)

Az előadás humorában és tragikumában is szépen rájátszik az előítéleteinkre és a társadalmunkban aktívan jelenlévő sztereotípiákra, amitől néhol jókat nevetünk, néhol szánjuk a szereplőket, aztán saját magunkat szégyelljük el. Szellemiségében érezhetően egy Pintér Béla-darabot kapunk, de a rendező és a társulat igénye, hogy megújítsa és saját képére formálja az előadást, sikeres vállalkozásnak bizonyult, önmagában is erős és érvényes művészi munka született Tatabányán. Akkor is érdemes megnézni, ha oda-vissza láttunk már mindent Pintéréktől, és akkor is, ha még csak ismerkedni szeretnénk ezzel a tragikomikus színházi nyelvvel.