A Csaknekedkislány tánczenekar dalszövegeinek nagy része a szerelemről, szakításról, megunt kapcsolatokról, lányokra való emlékezésről szól – minden esetben hatalmas adag (ön)iróniával. Van olyan dal, mely leltár a korábbi nőkről (Leltár), van, amelyik egy lány keresésének történetét meséli el (Expedíció), vagy visszaemlékezik egy korábbi szerelemre (Momés lány), és azokra a találkozásokra is reflektál, melyeket alapvetően a kényszer szül (Nem lehet könnyű). Elutasítás, szakítás, asszonygyilkosság, házassági idill, megcsalás, férfitípusok, minden, de minden érdekli őket, ami szerelem és annak következménye:
A szerelem az szerelem, minden hiába. (Falábú nő)
A zenekar szövegíró-énekese Csepella Olivér igazi huszonegyedik századi trubadúr (és nem mellesleg kiváló grafikus, Nyugat+Zombik című képregényéről írtunk is), aki a zenekari tagok személyes történeteiből építi szövegeit. A dalszövegek egyáltalán nem hétköznapiak, a sok metaforának, meghökkentő alaphelyzetnek és a virtuóz rímtechnikának köszönhetően hamar az ember fülébe másznak a dalok. A szövegek nagy részét mintha bölcsészek(nek) írták volna, néhol olyan kulturális utalásokra bukkanunk, melyeket még a legműveltebb rajongók sem biztos, hogy értenek. A legújabb album A Gólyában ma este című dalában például „egy Kollontáj összetörte a szívét egy József Attilának”. Hányan tudták vajon azonnal, hogy Kollontáj egy orosz, feminista forradalmárnő volt?
Csepella Olivérre a ‘80-as évek magyar undergroundja mellett Pilinszky költészete hatott, de az Emil Rulez zenekar szövegeit is nagyon szerette. „Aztán 17-18 évesen jött Cseh Tamás. Az előbbieket még nosztalgiából néha előveszem, de Cseh Tamást például minden héten hallgatok. Látszólag egyszerűnek tűnhet mondjuk a Csönded vagyok szövege, de közben olyan mély, olyan vaskos, hogy egyszerűen imádom.” – meséli egy interjúban. A Na ná ba bám című album utolsó számával tiszteleg is a példakép előtt:
Szép dolog, Csaknekedkislány a nevünk, és a legszentimentálisabb számunk egy krapekról szól.
De vajon tényleg annyira szentimentális ez a dal? Az egyszerű cím egyértelművé teszi, hogy Cseh Tamásról lesz szó, kérdés, hogyan. A szöveg a magyar könnyűzene egyik meghatározó alakja előtti tisztelgés, melynek sorai az énekes halálára és halála utáni továbbélésére reflektálnak.
A szöveg kezdő ellentétének az alapja a menny és a pokol erőinek vitája, akik nem tudnak dűlőre jutni, hová kerüljön az énekes halála után. „Hozzánk fel nem jöhet, túl nehéz ember” – jelzi a szárnyas, „Mi meg lent dugig vagyunk zenészekkel” – replikázik a patás. Cseh Tamás ellentmondásos személyisége miatt egész alakját, életművét meg kell „mérni”. Csepella a dalban nem tesz mást, mint elkészíti a maga személyes mérlegét, és hommage-gesztusának éppen ez a lényege. Mérlegre teszi a 2006-ban elhunyt nagy elődöt és a benne rejlő ellentéteket. („Úgy mérjem, öregember, vagy úgy, hogy kisgyerek?”)
A menny és a pokol közötti vita az ironikus, humoros összetevője ennek a dalszövegnek, elég csak az „á nem-ámen” rímpárra gondolni, mely egy klasszikus kecskerím, az amúgy is nagy rímelő Csepella újabb leleménye. Innentől aztán valóban kicsit emelkedettébbé válik a dal íve, de rossz értelemben vett pátosznak vagy szentimentalizmusnak továbbra sincs nyoma. Az egyszerű refrén az élet és a halál szembenállását, egymást kizáró voltát élezi ki, az élet a zene, mellyel elűzhető a halál. Mintha a halál ellen lehetne küzdeni egy szál gitárral: „Vedd elő a gitárt, élettel a halált.” Az állítmány a mondat második felében hiányzik ugyan, de szinte lehetetlen mást odaérteni, mint azt, hogy győzd le élettel a halált!
A szövegben nagyjából az első harmad után egy újabb nézőpont is megjelenik, méghozzá Cseh Tamásé. A fikció szerint azt meséli, hogy kizárólag egy helyen tud meglenni, méghozzá Budapesten, szeretett városának neve egyben utalás az egyik leghíresebb dalára is. A város Cseh Tamás-i lényegét pedig egy nagyon megtalált képben fogja meg Csepella, aki ezzel a klasszikus, patetikus nemzeti piros-fehér-zöld képeket is átértelmezi:
Egy hely van nekem, a magyar földszint,/ Ahol trolipiros, koszos-fehér és zöld színt/ Hord a Duna…
Ezek után az énekes mintegy végső testamentumként mindent szeretett Budapestjére hagy: „Hát gyönyörű Budapestem, Amim van: cipő, kabát, test, álom, dal és rák, mindenemet reád testálom.”
A záró rész paradoxona („Visszajött, itt lakik, él, pedig halott.”) a dalszerző továbbélésére utal: arra, hogy hiába szűnt meg létezni, dalaival, szellemi hagyatékával továbbra is közöttünk él, egy-két generáció számára legalábbis egész biztosan. Benne van Budapest levegőjében, atmoszférájában, a városhoz kapcsolódó kulturális rétegek között. Ő a szoknyákat fellibbentő a szél az utcákon, ott van a csövek és a madarak hangjában, de még a rekedt hangosbemondóban is ő beszél. A dal legvégén aztán, mintegy tetőpontként megváltozik a refrén: „Elő a gitárt, a harc ugyanaz, csak a csata más!/ Élettel a halál ellen, ahogy akkor Cseh Tamás.” A fura kancsal rím némileg elveszi az élét annak, hogy az ének itt már a patetikushoz közelít, a sorokban megfogalmazódó felszólítás pedig arra épít, hogy Cseh Tamás tudta, hogyan kell küzdeni a mulandóság ellen és példát is mutatott nekünk. Hiszen Cseh Tamásnak végülis sikerült, a halált ugyan nem, de a felejtést legyőzte. Egy szál gitárral, puszta csehtamássággal.
A teljes szöveg itt olvasható:
„Hozzánk fel nem jöhet, túl nehéz ember.”
„Mi meg lent dugig vagyunk zenészekel.”
Így vitáznak róla. „A mérlegre mit tegyek?”
„Mérjem szeme színét, mér’ nem szép száját?
Nehéz szívét, vagy könnyű máját?
Úgy mérjem felnőtt ez, vagy úgy hogy kisgyerek?”
Halottunk ügyében mégis előre
Nem jut a pokol s a menny képviselője,
Váratlan végül így szól a halott:
„Jó napot kívánok, alászolgája,
Látják kérem, a meghalás dolgára
Én teljességel alkalmatlan vagyok.”
Vedd elő a gitárt!
Élettel a halált!
Hiába vizsgálnak, mert a föld ölébe
Nem fekhetem el, sem pedig fölébe,
Fölébredek, nyugodni nem tud a testem.
Egy hely van nekem, a magyar földszint,
Ahol trolipirost, koszos fehért és zöld színt
Hord a Duna. Hát gyönyörű Budapestem,
Amim van: cipő, kabát, test, álom,
Dal és rák, mindenemet reád testálom,
Hordd ezentúl” rendelkezett halottunk.
„Ellenvetés van-e?” kérdi végül. „Á, nem”
Von vállat a patás, s a szárnyas mond "Ámen",
És elszórták felettünk, míg aludtunk.
Vedd elő a gitárt!
Élettel a halált!
Így szórták el Cseh Tamást, mint a magot.
Visszajött, itt lakik, él, pedig halott.
Felrepülnek a galambok, ha bokáját összecsapja.
Rákja van, amennyi kenyéren a penész.
Vagyona akkora, ahány utcazenész,
És ő, mint a budapesti részegség összes apja
Hunyorgó neoncső szemével kacsint,
Majd felfúj egy szoknyát, s hogy elfedje a csínyt
Hangosan fütyül az utcákon, ha ő a szél.
„Géza, ha eljössz, írhatnánk dalokat
Majd zúgják a csövek, éneklik a madarak.”
Egy rekedt hangosbemondó valahol így beszél.
Elő a gitárt, a harc
Ugyanaz, csak a csata más!
Élettel a halál ellen,
Ahogy akkor Cseh Tamás!
