A HIÚZ 2022 későnyarán megjelent Félig szabad című bemutatkozó lemeze harmincnégy perc belenyugvás és derű. Hangos és sztoikus ‒ egyszerre Japandroids és Marcus Aurelius. Tíz dalnyi felhővonulás és tiszta energia. Pózok nélküli poézis és popzene. István Gergely (zene, szöveg, ének, gitár, basszusgitár, szintik) és Hegyi Olivér (ének, dobok) duójának impresszionista útonlevés-dalaiban béke honol. „Minden jó, ahogy van…”; „semmiért nem kár…”, „egy pillanatig minden egy irányba visz / a bal kezem egy delfin / és a menetszél a víz, / és az egész jó…” ‒ halljuk például a címadó számban. Az Érzés klipjében a kempingbicaj csomagtartójára kötött akusztikus gitár, a félig teli gólyafészek vagy a két játékos kölyökkutya pedig a szavaknál is pontosabban írják le a HIÚZ-album közvetítette önazonos örömöt („mikor hazaérsz és / nem vágysz máshova”). A fent már hivatkozott, a Recordernek adott interjúból kiderül, hogy a zenekar tagjai 2009-ben barátkoztak össze. A Félig szabad mintha az azóta eltelt közös kirándulásaikon lőtt Polaroidok közül villantana föl pár elmosódottat, de lényegeset.
Az Ez ennyi volt ebből a szempontból kulcsdal is lehet, hiszen a melankolikus szintetizátorhangokkal aládúcolt, egyszerűségében tökéletes refrén – „Elteltek a tízes évek” – mintha épp a magu(n)k mögött hagyott hosszú évtizednek adná a summázatát. (Sokáig úgy értettem, azt éneklik itt, hogy „Elteltek a tüzes évek”. Ez ugyan ebben az esetben termékeny félrehallás, de azt javaslom a HIÚZ munkásságával ismerkedő olvasónak, hogy a lyric-videókon kövesse fél szemmel a szöveget, mert számos egyéb helyen sem egyszerű elsőre kihallani a magas vokálokból a nem ritkán költői megfejtéseket.)
A nosztalgikus-megkönnyezős refrén eltalált tehát, viszont ennél is izgalmasabb az utolsó strófa fordulata, ami indie-siratóból pikk-pakk posztspleen-himnusszá varázsolja a dalt.
A csattanó nagy csodáján túl a verzék szelíd költészetében kisebb csodákra is lelhetünk. A képekben gazdag, lüktető sorok közül a következő négy mindenképpen a kedvenceim közé tartozik: „Nem értem, hogy mitől, / de még mindig felemel, / ahogy a lehugyozott padkán / várjuk, hogy múljon az idő”.
Becketti, csehovi és örkényi. Sűrű.
Ha az első sort kitakarom, pár szótag híján egy Közép-Európát hibátlanul leíró haikut kapok. (És, hát mennyire közép-európai az is, hogy nem stimmelnek a szótagok…)
Szerencsésebb ugyan, ha mindenki maga fedezi fel a dalszöveg apró kincseit, és ugyancsak maga bogozza ki a zabolátlan elbeszélőkedvvel áradó passzusok történéseit (ehhez több hallgatásra lesz szükség alighanem, a dallam viszont már elsőre tapadni fog), de mutatok azért pár példát egyikből is, másikból is.
Ugorjunk előbb a harmadik versszakhoz, ami úgy kezdődik, hogy „Habár fain, / hajnali fényekben látni / megint a barátaim”. Nem túlzás szerintem, hogy a „habár fain” – „barátaim” négyszótagos asszonáncára Kosztolányi Dezső is elismerően csettintene. Hasonlóan szellemes a „vad szelek” – „viccelek” összecsengés is, főleg, hogy egy lételméleti fejtegetés kellős közepén, szinte csak mellékesen jön szembe velünk.
A záró strófa élénk gondolatritmusa nemcsak a mára jórészt megkopott Lovasi-féle soráthajlás-iskola helyett mutat izgalmas enjambement-lehetőségeket, hanem életerős alternatívát kínál a keserű múltba révedés életstratégiájával szemben is. István Gergely és Hegyi Olivér elvégre kíváncsiak az életre. Ahelyett, hogy Godot-ra várnának, a Holt költők társasága Mr. Keatingjének legjobb tanítványaiként a nap megragadására hívják a hallgatót. Tudják ugyanis, hogy „több kell neki, mint hogy csak megtörtént”.
A teljes szöveg itt olvasható:
Ez ennyi volt
Csak, ami magától jön hozzám
Lehet teljesen az enyém
Csak akkor kelek fel,
Ha a párnám is túl kemény
Egyszerre izgatott vagyok
és közömbös a lemondástól
Ha itt sem kapok belőle,
De mindent amit máshol
Hiába vártam eltűntet,
és többé nem lesz meg
Ez a város egy ünnep
Amit értem rendeztek
Szétfeszít az erő
Tárcsázok és nézem
Melyik cipőm vegyem elő
Nem értem, hogy mitől
De még mindig felemel
Ahogy a lehugyozott padkán
Várjuk, hogy múljon az idő
Habár fain,
Hajnali fényekben látni
Megint a barátaim
és túl lenni magamon
Ha ez a szabadság mű
Tagadom ami van
Annak hiszek, amit érzek
Olyan igazinak tűnt
Elteltek a tízes évek
Most meg igazolást várok
Vagy, hogy helyettem kimondják
„a zavaros vizeken bontottam vitorlát
és dagasztják a vad szelek”
Jó most viccelek
De van egy másik felem
Akit időnként váltok,
és ez komolyan veszi
Egy menthetetlen látnok
Mert több kell neki, mint hogy csak megtörtént
Pedig, ez ennyi volt
Mint egy szar megnyitón
A képek a falon
Azt üzenik: semmi új, de már megszoktuk
és a végéig ez épp elég
Lenne, ha nem az lennék
Aki, ha ezt megérzi
Pohárért nyúl és csendben lelép
Fuss Records, 2022.
