Mick Herron angol thriller- és krimiszerző 2010-ben írta meg a Slow Horsest, melyet azóta további hét könyv és több, kapcsolódó novella követett. A második kötetért megkapta a brit Krimiírók Szövetségének Arany Tőr-díját 2013-ban. A könyvsorozatot az Apple TV+ kezdte el feldolgozni, minden hatrészes évad alapja egy-egy kötet. Eddig három készült el 2022 óta, a negyedik novemberben jön, de már az ötödik is tervben van. (Egyébként a sorozat hatására az első két könyvet, az Utolsó befutókat és a Fogatlan oroszlánokat kiadták magyarul is.)
A sorozat egyrészt valószínűleg azért nem kapott akkora figyelmet, mert az Apple hiába világmárka, a streamingszolgáltatása „csak” körülbelül 50 millió nézőt ér el, ami kevesebb, mint a Netflix nézőinek ötöde. A másik lehetséges ok pedig az, hogy ez egy minden elemében nagyon angol sorozat – erre még visszatérünk.
A főszereplő Jackson Lamb (Gary Oldman), aki az MI5, a brit titkosszolgálat egyik legjobb ügynöke volt a hidegháború idején. Aztán néhány évvel a berlini fal leomlása után, nem teljesen érthető okból rábízták a koszlott Slough House-t, ahová a titkosszolgálat parkolópályára tett munkatársait száműzik. (Igen, az, hogy slow horsesnak hívják őket az MI5-ban, nyelvi játék a Slough House-szal.)
Általában olyanok kerülnek ide, akik veszélyesen vagy helyrehozhatatlanul elrontottak valamilyen megbízatást,
képtelenek beilleszkedni vagy megszegik a rájuk vonatkozó előírásokat. Látszólag mást sem csinálnak, mint aktákat tologatnak balról jobbra, Lamb egyenesen a kukába. Mindez akkor változik meg, amikor kiköt náluk River Cartwright (Jack Lowden), aki annyira elszúrt egy feladatot, amennyire csak lehet, és ez különösen ciki amiatt, hogy nagyapja, David Cartwright korábban az MI5 egyik megbecsült kéme volt. A háttérben mindig ott van Diana Taverner (Kristin Scott Thomas), a titkosszolgálat második embere, aki Lamb és a Slough House hivatalos főnöke. Érdekes egyébként, hogy Oldman már játszott idősödő titkosügynököt, George Smiley-t a John le Carré regényéből készült Suszter, szabó, baka, kémben, Rivernek pedig a nagyapjával való kapcsolatában volt fontos szerepe le Carré regényeinek és Smiley-nak.
Minden évadnak megvannak a saját gonoszai – szélsőjobboldaliak, oroszok, zsoldosok – és történetszála, ami az akciót szolgáltatja. Ez általában abból indul, hogy River igazi forrófejű buzgómócsing, aki képtelen belenyugodni a megalázó lefokozásba, és mindig elkezd a saját szakállára pattogni, amivel aztán Lambet és a kollégáit is belerántja az ügybe. Azonban a háttérben meghúzódó, Lamb, Taverner és a „régiek” közötti kapcsolatok története évadról évadra épül egymásra, és az eleinte nagyon mozaikos háttérből egyre több kiderül. Emiatt az első évad valamivel lassabban indul be a többinél, a harmadikban viszont már az elejétől fogva tövig rágja a körmét az ember.
Ahogy már említettem,
a Slow Horses lubickol az angolságban.
Ez alatt nem a háromszögszendvicset és a teázást kell érteni (habár teáznak benne), és nem is valamiféle elképzelt vagy a birodalmi múltján nosztalgiázó angolságot ünnepel a sorozat. Nagyon is modern, ott van benne a nyüzsgő, sokszínű, olykor seftes, olykor magasztos nagyváros hangulata. Ami viszont igazán jellegzetessé teszi, az a nagyon sötét és száraz humora. Jackson Lamb a két lábon járó cinizmus, lehetetlen lekörözni a bámulatosan kreatív, burjánzó szidalmait, amivel a beosztottjait „jutalmazza”. De a slow horses közé száműzött fiatal ügynökök egymást is folyamatosan becsmérlik, egyik a másik alá dörgöli vélt vagy valós hibáit, és mindezt nagyon szórakoztatóan, fapofával teszik.
A sorozatban nincsenek hollywoodi mozisztár értelemben vett szép emberek, és nem szuperhősök, jellemüket tekintve is messze vannak a tökéletestől. Mindenki nagyon sokat képzel magáról, arról álmodoznak, hogy visszakerülhetnek a rendes kémek közé az MI5-ba, nagy igyekezetükben viszont folyton hibáznak és elrontanak valamit. Ez olykor Stan és Pan-szerű jeleneteket eredményez, máskor viszont veszélyes események sorát indítja el. Az egyik legzseniálisabb elem a Slow Horsesban, ahogy még a legdurvább, legizgalmasabb helyzetekbe is képes beszúrni egy-egy hihetetlenül vicces pillanatot.
Gary Oldman fenomenális az elviselhetetlen és bunkó Lamb szerepében, aki ráadásul az undorítóságig ápolatlan, büdös,
folyton iszik és dohányzik, és semmiféle illemtudás vagy gátlás nincs benne. Ha úgy adódik, a legélesebb helyzetben fingik akár Taverner, egy fontos politikus, egy célszemély vagy valamelyik beosztottja orra alá. Annak ellenére, hogy állítása szerint ő maga kérte, hogy bízzák rá a Slough House-t, újra és újra kiderül, hogy Lamb egyáltalán nem egy levitézlett kém, sőt. Míg a beosztottjai össze-vissza kapkodnak és ügyetlenkednek, addig Lamb már régen tudja azt az információt, amit ők még meg sem szereztek. Még ha úgy is adja elő, hogy csak a baj van a slow horsesszal és folyton kellemetlen helyzetbe hozzák főnöke előtt, valójában azért élvezi, hogy akcióba lendülhet. Úgy tűnik, hogy teljesen elvtelen, senkit sem tisztel és egyáltalán nincs benne empátia. Ahányszor megment valakit, és próbálják kisajtolni belőle, hogy mégiscsak fontosak neki az emberei, ő ezt vagy egy újabb bunkósággal üti le, vagy azt mondja, hogy ha a katonáit valaki ki akarja csinálni, az csakis ő maga lehet, úgy, hogy halálra idegesíti őket.
Jack Lowden jól hozza a túlmozgásos, folyton bizonyítani akaró Rivert, aki képtelen megemészteni azt, hogy a saját hülyesége miatt a Slough House-ba került, és nem élheti azt a filmszerű álmot, amit kiskorában elképzelt. Kristin Scott Thomas is remek a jéghideg, számító, önző igazgatóhelyettes szerepében, akinek mindig helyén minden szál haja, mindig tudja, mit hazudjon – őt egyébként Lamb Lady Di gúnynéven emlegeti.
A mellékszereplők, Lamb beosztottjai olykor ugyan egészen karikatúraszerűek (például Roddy, a végtelenül beképzelt hacker), mégsem egydimenziósak, nekik is van a puttonyukban épp elég teher. Ők már a titkosszolgálat egy másik generációját képviselik, a morálisan megkérdőjelezhető helyzetekben ők azok, akik tiltakoznak, hogy „már nem csinálunk ilyet”, miközben Lambnek a szeme sem rebben. Az MI5 kisebb karakterei közül az abszolút kedvencem River nemezise, az elképesztően tenyérbe mászó Webb (Freddie Fox).
A feszültségben és fordulatokban bővelkedő sztoriban külön jó, hogy nem a világot akarják megmenteni,
mint a nagy akciófilmekben, és egészen jelentéktelennek tűnő dolgokon indulnak el. Tetszett az is, hogy ez nem rendőrpropaganda, mint nagyon sok amerikai sorozat, nem istenítik az MI5-ot, többször kiderül, hogy a titkosszolgálat mennyi mindenben sáros, vagy mit igyekeznek eltussolni. Közben viszont mindvégig ott lebegnek olyan alapvető kérdések, melyekre nem kapunk egyértelmű válaszokat: hogy mit jelent a hűség, az árulás, a hivatástudat, a felelősség, és ebből eredően az egyik legnagyobb erkölcsi kérdés, hogy az egyén élete vagy a közjó védelme a fontosabb.
A Slow Horsest bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a lebilincselő történeteket, az elviselhetetlen karaktereket és az angol humort. Meg lehet próbálni beosztani az eddigi részeket a novemberi negyedik évadig, de fogadni mernék rá, hogy úgysem fog sikerülni.
