John le Carré ma megjelenő új könyvében, A kémek örökségében több mint 25 év után hozza vissza egyik leghíresebb karakterét, George Smiley-t, aki szereplőként legutóbb A titkos zarándokban bukkant fel. Smiley hiánya a magyar olvasónak talán azért nem tűnt annyira fájónak, mert ez a könyv elég nagy késéssel, 2016-ban jelent meg itthon, angolul viszont már 1990 óta elérhető. Le Carré azóta persze írt sok mindent, és nagyon úgy tűnt, hogy egy életre leszámolt a hidegháborús tematikával, Smiley-t pedig végleg nyugdíjazta. A kémek öröksége viszont nem egyszerűen egy karakter visszatéréséről szól. Ha már mindenképp visszatérésről beszélünk, akkor az elsősorban a 85 éves John le Carréé, aki olyan lazán és elegánsan simult vissza a hidegháborús prózába, mint egy Moszkva által mozgatott vakond a Körönd legfelsőbb köreibe. Prózája letisztult, metsző, nincs benne semmi felesleges sallang. Nagyon kellett már egy ilyen kémregény.
A kémek örökségében John le Carré nem egyszerűen megidézi a hidegháború legfagyosabb napjait, de ennyi év után továbbszövi azt a történeti hálót, melyet az Ébresztő a halottnak című első regényében kezdett kifeszíteni. Abban a könyvben bukkant fel először Smiley és egyik beosztottja, Peter Guillam (filmrajongóknak: a 2011-es Suszter, szabó, baka, kém-adaptációban az ő bőrébe bújt Benedict Cumberbatch, igaz, ott egy homoszexuális férfit alakított, amiről a regényekben szó sincs, sőt, de erről majd később). John le Carré az új könyvben most épp rajta keresztül meséli el azt a dezinformációval, morális válsággal, árulásokkal teli történetet, mely A kém, aki bejött a hidegről című regényéből már ismerős lehet. Le Carré hőseit ugyanis utolérte a múlt, a kihallgató asztalok túlsó végén pedig ezúttal a technokrata, karrierista, ambiciózus utódok kérik számon a régi Körönd embereit. Már, aki épp a kezük közé kerül.
John le Carré: A kémek öröksége
Fordította: Orosz Anna, Agave Könyvek, 2017, 259 oldal, 3380 HUF
A regény kezdetén Peter Guillam Bretagne-ban éldegél a családi farmon: megöregedett, megőszült és hallókészüléke van, a múlt pedig legfeljebb egy-egy rossz éjszakán kísérti. Így van ez egészen addig, amíg levél nem érkezik Londonból, a férfi pedig kénytelen eleget tenni a brit titkosszolgálat határozott kérésének. Egy régi ügy miatt lesz tanúból vádlott, egy olyan ügyben, melyben egyik legközelebbi munkatársa, Alec Leamas és egy kívülálló, fiatal nő, Liz Gold vesztette életét. Az eset ötven évvel korábban történt, a berlini fal tövében, egy nagyszabású, de félresikerült, többszörös dezinformációs csavarokkal teli művelet keretében. Az ügyet annak idején elsikálták, az aktákat meghamisították vagy kilopták, és valószínűleg a kutya sem bolygatná az egészet, ha nem jelennének meg az érintettek leszármazottai, és követelnék a felelősök fejét, elsősorban Guillamét. Ha már George Smiley-é per pillanat nem elérhető.
John le Carré szándékosan sosem hamisított
John le Carré 1964-ben (kép forrása) Minden jó író mögé kell egy sztori, amiből táplálkozhat, amihez vissza-visszanyúlhat, ami jellemzi őt, a védjegyévé válik, egybeolvad vele. Ha minden jól megy, akkor brand lesz belőle, végtelenségig koptatható irodalmi címke, a villámgyors azonosítást és besorolást segítő írói névjegykártya.
Hiába szól minden George Smiley visszatéréséről, le Carré leghíresebb titkosügynöke a regény nagy részében intenzív távollétével tüntet. Azért intenzív ez a hiány, mert a jelenbeli cselekményekben hiába nem vesz tevőlegesen részt, mégis egy olyan fontos igazodási pontja a történetnek, hogy minden valamirevaló párbeszédben és visszaemlékezésben helye van. (Tekintsünk most el elegánsan attól a fikciós ténytől, hogy ha Smiley 1915-ben született, akkor ebben a regényben már túlvan a 100-on.) A könyvben keverednek a jelenbeli kihallgatások és Guillam múltbeli flashbackjei; a generációk csatája is ez, melyben az új idők technokrata titánjai keresik a fogást a régi idők emberein:
„A régi Köröndön kellett kitanulni a kémkedés mesterségét ahhoz, hogy valaki megértse viszolygásomat, amely másnap délután négy órakor fogott el, miután kifizettem a taxit és elindultam a Szolgálat megdöbbentően hivalkodó új központjához vezető betonjárdán.”
A titkosszolgálat egy szép kis pernek néz elébe, a jogászok ezért mindent tudni akarnak a hatvanas években végrehajtott Mázli műveletről, melyben a Stasi egyik magas rangú tisztjét mozgatta és védte a Körönd, de amelynek aktáit vagy kifilézték, vagy elrejtették. Peter Guillam feladata tehát, hogy rendet vágjon a káoszban, és szembenézzen a múlt démonjaival. Guillam ugyanis George Smiley-val együtt nyakig volt a Mázliban, melyben – A kém, aki bejött a hidegről című klasszikusból ismert módon – életét vesztett Leamas és Liz Gold. Ebben az értelemben A kémek öröksége egyfajta visszatekintés vagy akár folytatás, amennyiben ötven év távlatából tekint vissza az akkori eseményekre, és szembesít olyan erkölcsi kérdésekkel, melyekre akkor is, most is lehetetlen válaszolni. Le Carré kémvilágában ugyanis mindenki mocskos egy kicsit, és még a legjobbak is hoznak piszok rossz döntéseket. („Ő fundálta ki a Szolgálat történetének legsötétebb akcióit. Ha a szükség úgy kívánta, bármikor túllépett a lelkiismeretén.”) Azt pedig már a Suszter, baka, szabó, kémből tudjuk, hogy a Köröndön is van egy vakond, egy a szovjetek által beszervezett kettős ügynök, így aztán mindenki bizalmatlan, információt tart vissza, és hinti a port azok szemébe, akikkel elméletben együtt kellene dolgoznia.
Kémek, akik végigírták a hidegháborút
John le Carré alig másfél évtizedet töltött el a brit titkosszolgálatnál, az akkori évek mégis egy életre elég irodalmi munícióval látták el. A kémek és úgy összességében a hidegháborús színfalak mögötti machinációk világát sokan az ő könyveiből ismerik - vagy vélik ismerni. Hiába bizonygatja...
Le Carré az új könyvben nem újrahasznosítja, hanem újraírja ezt a világot. Talán utoljára állít emléket hőseinek, de ez egy pillanatig sem érződik. Le Carré prózáján ugyanis egyáltalán nem fog az idő. A kémek öröksége nem ahhoz képest élvezetes olvasmány, hogy írója 85 éves – le Carrénak egyszerűen piszkosul jól áll ez a műfaj. Minden van benne, amiért szeretni lehet a könyveit: beszervezett átlagemberek, álruhás szöktetések, a hidegháború feszültsége, mindennapi morális dilemmák, egymás ellen kijátszott kémek, balesetnek álcázott gyilkosságok, suttyomban átadott bizonyítékok (hol máshol, mint mondjuk egy zsúfolt budapesti utcán, valamikor a hatvanas években?). És ezekhez hasonló mondatok:
„Minden kihallgatás kritikus pontja a tagadás. Nem számít, addig hogy udvariaskodtunk és finomkodtunk, a tagadás pillanatától kezdve már semmi sem lesz ugyanolyan.”
Guillam egyértelműen George Smiley embere, aki a szabályokat akkor is érvényesnek tekinti magára nézve, ha a régi rendszerek már eltűntek, működtetőik kicserélődtek. Egyszerre macsó és szentimentális figura, erőltetett szexuális kisugárzással, melynek hatása alól nincs nő, aki kivonhatná magát. Hát persze. De nem is ez a regény lényege, hanem az a hidegháborús örökség, melynek terhét le Carré hősének itt egyedül kell cipelnie. Le Carré még mindig könnyed kézzel mozgatja figuráit az európai posztháborús sakktáblán, és a jelen középszerű, szürke hivatalnokaival ellentétben nyilvánvalóan elfogult a múlt megkérdőjelezhető moralitású, ugyanakkor karakteres, jól ismert alakjaival szemben. Közben pedig úgy merül a múltba, hogy egyik hősén keresztül ugyanilyen karakteresen a jövő mellett foglal állást:
„Ha volt valaha bármiféle küldetésem az ellenség ügyén túlmenően, az Európáért volt. (…) Az az elérhetetlen cél lebegett előttem, ha létezett ilyen, hogy kivezessem Európát a sötétségből az értelem korába. Még mindig ez lebeg.”
