Flake Lorenz, amint a Mein Teil című dal előadása közben egy hatalmas fémüst mélyére bújik, amikor a mészárosnak öltözött Till Lindemann énekes egy hatalmas lángszóróval pörköl alá. Lorenz, amint a Reise, Reise-turné svédországi állomásán egy Segwayt vezet neki a frontembernek, aki olyan súlyos térdsérülést szenved, hogy le kell mondani a koncertkörút további állomásait. Vagy Flake, amint 1999-ben, a Massachusetts állambeli Worchesterben, Lindemann rabszolgájaként anális szexet imitál a színpadon, és szeméremsértés miatt mindkettejüket fogdába viszik a fellépés után. Ezeket, és hozzájuk hasonló képtelen és ízléstelen színpadi, valamint backstage-beli történeteket hiába keresünk a német zenekar billentyűsének 2017-ben írt kötetében. A Villanycigány borítóján az olvasható: „Vigyázat, ez nem Rammstein-könyv”, és valóban: szerzője úgy kerüli el a rocksztárbiográfia-zsáner toposzait, hogy végig szerepben marad.
Az Elise-nek ajánlott (németül Für Elise, ugye) Villanycigány 2019 óta, Rieckmann Tadeusz fordításában magyarul is olvasható. A Cser Kiadó gondozásában jelent meg a kötet, amelynek az az alcíme, hogy Minden, vagy legalábbis amire emlékszem. A mottó erre még inkább ráígér, hiszen azzal zárul, hogy „Szerencsére egy csomó dolgot elfelejtek”. Flake így afféle megbízhatatlan elbeszélői pozíciót jelöl ki önmaga számára, ami egy memoár írójától sajátos vállalás.
A német rendőrség múlt héten indított nyomozást a német Rammstein zenekar énekese, Till Lindemann ellen, miután az együttes rajongói közül többen szexuális zaklatással vádolták meg a férfit. A botrányt a zenekar egyik északír rajongójának beszámolója robbantotta ki, aki május 22-én, a banda turnényitó koncertjén vett részt Vilniusban. A 24 éves nő állítása szerint meghívást kapott az after partyra, ahol szóváltás alakult ki közte és Till Lindemann között, miután a hölgy nem volt hajlandó lefeküdni vele. Elmondása szerint az énekes ezután dühös lett, de a hölgy szabadon távozhatott, ám memóriazavarokról számolt be, másnap pedig zúzódásokat fedezett fel a testén. Ennek alapján azt feltételezi, drogot tehettek az italába.
Jelenleg több vonalon is folyik az eljárás, egyfelől az állítólagos beleegyezés nélküli szexuális kapcsolat létesítése, másrészt kábítószerrel való visszaélés miatt. Az ügy kirobbanása óta egyébként a Till Lindemann könyveit gondozó Kiepenheuer & Witsch megszakította a kapcsolatot a frontemberrel, a Rossmann sem árusítja tovább a német banda által jegyzett Sex, Pussy & Cocain fantázianevű parfümöt, a berlini ügyészség nyomozásának megindulását követően pedig a Universal lemezkiadó felfüggesztett minden Rammstein-promóciót.
Mindezek ellenére a Rammstein európai turnéja továbbra is tart, bár a történtek miatt némi változtatást eszközöltek a dramaturgiában, a setlistben és a színpadi elemekben is. A jellemzően női rajongók számára fenntartott, úgynevezett nulladik sort betiltották, ahogy megszüntették az after partykat is, emellett a női rajongók számára figyelemfelkeltő sátrakat is állítottak a helyszínen, illetve nem használják az óriási péniszágyút a színpadon, és a Pussy című számukat sem adják elő.
Pár napja, az Instagram-oldalán közzétett nyilatkozatában a zenekar dobosa, Christoph Schneider arról számolt be, hogy a Lindemann elleni vádak megrázták a zenekar tagjait, és őt magát is. Azt írja, sosem látott illegális dolgot a stábjukból senkitől a koncertkörutak alatt, és úgy véli, ezúttal sem történt büntetőjogi szempontból releváns eset. Azt azonban hangsúlyozza, hogy az elmúlt években az énekes eltávolodott a zenekar tagjaitól, és „létrehozta a saját buborékvilágát”, valamint siet leszögezni azt is, hogy Till Lindemann bulijai nem keverhetők össze a Rammstein hivatalos after partyjaival.
Az Amadeu Antonio Alapítvány közben közösségi kampányt hirdetett, amelyben a Lindemannt szexuális visszaéléssel vádoló nők perköltségeire gyűjtenek. A Spiegel híradása szerint már több mint hatszázezer Euró gyűlt össze, ötvenezernél is több felajánló hozzájárulásának köszönhetően.
Július 11-én és 12-én Budapesten lép fel a zenekar. A duplakoncertnek a Puskás Aréna ad otthont.
Az első oldalak egyikén megjegyzi, hogy a művészéletrajzok esetében elég lenne kitölteni egy-egy űrlapot, amin az áll, az illető szorgalmas volt, keményen dolgozott és soha nem adta fel az álmait – ezt követően csak a szóban forgó sztár nevével meg a többi adatával kellene kiegészíteni a brosúrát. Szó mi szó, szellemes felütés, hiszen ettől fogva még izgalmasabb, mit kezd majd a Villanycigány a rocksztárbiográfia-zsáner hagyományaival. Nos, Lorenz elsősorban megmásítani igyekszik azokat. És így lesz a Villanycigány egy kicsit mentalitástörténeti esszékötet, egy kicsit asszociációk mentén felépülő különös NDK-nosztalgia, egy kicsit anti-művészkönyv, amelyben
egy az eseményeket ‒ sőt, olykor saját magát is ‒ folyton megkérdőjelező hang idézi fel Christian „Flake” Lorenz életének egyes epizódjait.
„Az is lehet – olvassuk ennek a játéknak az abszurddal meg a posztmodernnel is flörtölő markáns bizonyítékaként, egyből a kötet elején –, hogy kómában fekszem és az összes élményemet csak ábrándként élem meg. Tehát azokat is, amiket itt és most feljegyzek. Még azt is, hogy egyáltalán felírok dolgokat. Bebizonyítani, hogy létezem, és a hozzám tartozó élményeket valójában nem tudom, hiszen mindenki, aki alátámasztaná az állításaim, szintén csak fantáziám szüleménye lenne. De ha valójában létezem is, sok mindent, amit nem akarok látni, fel se fogok. Ennélfogva lehet, hogy már régóta építgetem saját világomat.”
Ezernyi félelem, avagy egy hipochonder boldog gyerekkora
Christian Lorenz saját világa márpedig nem túl biztonságos hely az elmondása szerint. A pályaképeket áttekintő, ilyen-olyan felemelkedés-történeteket színre vivő könyveknek nem ritkán az utazás a mestertoposza. Flake azonban az utazás számos formájától eleve cidrizik. A repüléstől konkrétan halálfélelme van, emiatt jó ideig egy korábban lezuhant utasszállító darabkáját rejtette a poggyászába. Úgy volt vele, hogy statisztikailag szinte kizárt, hogy ugyanazt az alkatrészt kétszer érje tragédia. Morbid történet, igaz? Kiskorában Lorenz rettegett a vonatutaktól is, mert attól tartott, bármikor rosszul lehet, de félt a tömegközlekedési eszközöktől, a zárt terektől, a sötétségtől, a betegségtől, a zajoktól, a haláltól, valamint az emberektől is. „Mindentől” – kivéve az egyedüllétet, illetve az olvasást.
Kedvenc szerzői között említi Bukowskit és Vonnegutot, de Graham Green, Jevgenyij Jevtusenko, Jaroslav Hašek, Jane Austen vagy Stefan Zweig könyveit is kedveli. A koncertkörutak előtt alaposan bevásárol még ma is. „Néha két nap alatt kiolvasok egy könyvet, ezért a turnépoggyászom túlnyomórészt könyvekből áll, a ruhámat útközben ki tudom mosni bárhol.”
Olvasás közben csak magában kellett kiejtenie a szavakat, és ez amiatt is komfortosabb lehetett neki, mint beszélni a könyvélményeiről, mert fiatal korában Lorenz súlyosan dadogott. Ezzel kapcsolatban elmeséli, hogy gyerekként igyekezett olyan termékeket vásárolni a közértben, amiknek nagyobb eséllyel tudta kimondani a nevét. Voltaképpen a saját nevének megváltoztatása is ezzel függ össze. Így lett Flake, Christian helyett.
Az állandó zrikálást viszont így sem kerülhette el, iskolásként – írja – ő volt a tökéletes áldozat. Beszámol róla, hogy az órák közötti szünetekben egy idő után maga mászott be a szemetesbe az udvaron, mert csak így úszhatta meg, hogy a többiek dobják bele. A gyümölcsturmix és a tízórai szendvics szagát azóta sem csípi túlságosan – teszi hozzá keserédes-szarkasztikusan. Pedig hát ez nem kis trauma lehetett. Mindezek dacára úgy zárja a visszaemlékezés ezen passzusát, hogy „Utólag mégis boldognak tűnik a gyerekkorom”.
Áramszünetek és narancssárga linóleum, avagy a különös NDK-nosztalgia
A kis Christiant gyerekként értelmiségi közeg vette körül. Édesanyja múzeumban dolgozott, egy alkalommal pedig, amikor a haverjáék lakásában fociztak, valamelyikük Bertold Brecht halotti maszkját találta telibe. Igen, az eredetit. Gipszből volt és ezerfelé törött. De Flake nem csak odabent, a nagyszobából kialakított stadionban vagy a könyvkuckójában érezte otthon magát, a túrázás is meghatározó élményt jelentett neki. Persze feltalálta magát akkor is, amikor egyedül maradt. Fakatonákkal játszott háborúsat, és az ablakukból beszédet intézett a szemközti temetőben nyugvó holtak szellemeihez.
A hetvenes évek Kelet-Berlinjében volt gyerek, így Lorenznek otthonosak voltak az áramszünetek, ahogy a csöpögő plafon, illetve a hideg és narancssárga linóleum sem idegen neki. A hiánygazdaságot mindennél pontosabban írja le az a sztorija, hogy bár rajongott az autókért, csak olvashatott róluk többnyire, hiszen Németország keleti felének útjain nem túl sok típus furikázhatott akkoriban. Ő viszont az üres sztrádákra és szokatlan módon a szennyvízülepítők mellett veszteglő vonatokra is jó szívvel emlékezik. A 2008-ban, a Spiegelnek adott interjújában hosszan ecsetelte, hogy
NDK-nosztalgiája van.
Vérbeli Ossie-ként véreshurkával a tetején szereti a májkrémes kenyeret.
Olyannyira nem nyűgözte le Berlin nyugati fele, hogy egy, a rendszerváltozás környékén, egy foglaltházban adott koncerten a Rammstein előtti zenekarával, a Feeling B-vel az újraegyesítés ellen tartottak tüntetést. Azt pedig, hogy a jómódban felnőtt Wessie-kről mi a véleménye, az alábbi epizódból derül ki pontosan.
„Egyszer a Feeling B-vel Budapesten lófráltunk, amikor megállt mellettünk egy motoros banda. Csupa feketébe öltözött alak Harley-Davidsonokon. Baromi jól néztek ki, nagyon kemény fickóknak tűntek, és kicsit veszélyesnek is, pont úgy, amilyennek egy motoros bandát elképzeltem. Majd levették a sisakjukat, és alóluk öreg, kopasz nyugatnémet fószerek bukkantak elő, akik valódi életükben minden bizonnyal jogászok, adóellenőrök, ingatlanügynökök és fogorvosok voltak. Egy pillanat alatt vége lett a varázsnak.”
Flake tehát azok közé tartozik, aki büszke kisdobos lehetett. Önérzetes pionír, aki főleg zenehallgatás közben tudott megfeledkezni a gondjairól.
Kisdobosból billentyűs, avagy a megtalált zene meg a szerek
„Egy átlagos bandában a billentyűs a hierarchia legalján áll” – tárja elénk Flake önironikusan, de ettől még, mint alighanem mindegyik eltökélt blues-rajongó kisiskolás, ő is szeretett volna mihamarabb zongorán játszani. Reggelente Mick Jagger mimikáját gyakorolta a tükör előtt, ám mivel kezdetben nem volt még otthon hangszerük, kartonlapon gyakorolta a klimpírozást. A Stones mellett szívesen hallgatott ABBA-, Ramones-, Cure- és Aretha Franklin-számokat.
Hosszú haja, és sokdioptriás Lennon-szemüvege mögött ‒ ezt állítja legalábbis ‒ marcona punk lakott. Nyolcadikos kora körül mégis a szomorkás műfaj felé gravitált, hiszen egy templomban szerveződött blueszenekarnak lett a billentyűse. „Játszottuk a Give Peace a Chance-t is, bár abban nem volt zongora, a csörgődob meg már foglalt volt, ezért abban csak ostobán ácsorogtam a színpadon.”
Flake Lorenz (fotó: Wikipedia)
A szerepléssel járó hasonlóan nehéz helyzetekben – fejti ki – az alkohol segített neki nyugodtnak maradni. Egész fiatalon a rabja lett. A brandy-t barnamedvének, a pálinkát szőke medvének, de mindegyiket közeli ismerősének nevezi.
„Soha nem éreztem magam művésznek, sokkal inkább piásnak”
– vallja, és beszámol arról is, hogy az alkoholproblémáit hosszú terápia eredményeként sikerült legyőznie. Ám az absztinens időszakában, hogy félénkségét elfedje, hasissal kísérletezett. „Szintetikus drogokat soha nem próbáltam, a kokainnak pedig semmi értelme. Az ember csak ideges lesz tőle. Meg szexelni akar.”
Bár a Feeling B a keletnémet punkszcéna kultikus együttese lett ‒ kápolnákban és házibulikon játszottak, mosógépből barkácsoltak füstgépet, mosogatószerrel és sörrel zuhanyoztak a bulik után –, mindez nem lehetett több szórakoztató hobbinál. Lorenz csupán a rendszerváltás után, harmincévesen lett főállású zenész – immár a Rammstein tagjaként.
Egészen bizonyos, hogy a dalok menedéket jelentenek neki, a muzsika hatásáról így vall a könyv vége felé. „Az a szép a zenében, hogy rövid életű élmény, vagyis csak akkor létezik, amikor valaki játssza vagy hallgatja. A világ ettől nem változik meg, csak néhány atom a levegőben más, rendezett és mégis irányíthatatlan minta szerint mozog, ami a fülünkön keresztül eljut a szívünkig. Ott meg néha leragad egy része, pedig tulajdonképpen nem történt semmi.”
Négykerekű csodák, avagy indusztriális börleszk meg homályos fotográfiák
Számtalan kép színesíti a Villanycigányt, köztük a szerző gyerekkori rajzai, az első koncertjéről készült fekete-fehér fotó, a legtöbb fényképen azonban különféle autókat láthatunk, amelyeket a világ legkülönbözőbb részein járva örökített meg Lorenz. Amint fentebb már kiderült, utazás tekintetében a szerzőnek vannak bár nehézségei, az autókért (és a roncstelepekért) viszont mindennél jobban rajong.
Flake megosztja az olvasóival, hogy amikor a Rammsteinnel már jól futott a szekér, egy veteránautók kölcsönzésével foglalkozó vállalkozást indított, majd hozzáteszi, a cége nem lett túl sikeres. Előfordult, hogy esküvőkön sofőrködött, ám nem egyszer megesett, hogy galibát okozott ilyenkor is.
És amikor a könyvben idáig jutok, az jut eszembe, hogy a Villanycigány leginkább egy indusztriális börleszkhez hasonlítható. Kedélyes, ipari zenével fölpumpált, mozdulatlan road movie-hoz, amelyben a csetlő-botló, csavarkulcsokat a lábujjaira pottyantó, számtalan helyzettől rettegő antisztár együttérzést keltő és humorban olajozott jelenetei váltják egymást a színen. Az esendő főhős, a traumáit függőségekkel leplező Flake
teljes mértékben szerepben marad.
A könyv epizódjaiból végtére is hiba nélkül összeállítható a karakter, amelyet Lorenz a Rammstein billentyűseként alakít. Hogy ez egy tökéletesen megtalált alteregó vagy pedig Christian Lorenz a mindennapokban is ilyen, azt alighanem azok tudhatják csak, akikhez sikerült élete során közelebb kerülnie. Illetve – és ez tán a kötetben a legmesteribb csavar – az utolsó oldalakról az derül ki, hogy ők sem feltétlenül.
A meglelt szerelem, avagy egy nem túl példás jellem vallomásai
A könyv vége felé Flake azt fejtegeti, több esetben előfordult már vele, hogy találkozott egy sztárral, akiről rossz véleménnyel volt azelőtt, aztán bebizonyosodott: az illető valójában nem is olyan förtelmes alak. Majd így folytatja: „Az én jellemem viszont nem túl példás. Elég nagy hiányosságaim vannak e téren, ami főleg a nőkkel való viszonyomban mutatkozik meg”.
Arról is vall ugyanitt, hogy hosszú ideig komoly nehézséget jelentett számára a hölgyekhez való közeledés: „Szerintem mindent elrontottam, amit csak lehetett. Nem értettem a nők lényegét. Nagyon érzéketlennek tűnhettem. Nem tudtam beszélni a problémáimról és a harmónia-függőségemmel konkrétan feszültséget generáltam”.
Sok rosszul végződő vagy éppen kibontakozni sem tudó viszony után azonban ‒ zárul a könyvnek ez a gondolatmenete ‒ Flake megtalálta a szerelmet. Bár korábbi válását nem emlegeti, e helyt alighanem a második feleségére utal, akivel ‒ mint írja ‒ elmondhatatlanul boldog és harmonikus a kapcsolata. Ami pedig a korábbiakat illeti? Nos, a Villanycigány zárlata gyónásként, bocsánatkérésként is olvasható.
„Az akkori viselkedésem számos mozzanatát a mai napig bánom, viszont afelől mindenkit biztosíthatok, hogy soha nem cselekedtem rosszindulatból, hanem egészen egyszerűen képtelen voltam párkapcsolatban élni.”
Epilógus, avagy amit csak az előadó tekintete árul el
„Fesztiválokon gyakran nagyon híres zenészekkel futunk össze. Előbb mindig a szemükbe nézek, hogy lássam, boldogok-e. Ha már ennyire híres valaki, mint ők, azt gondolná az ember, hogy elsősorban boldogok lesznek. A legtöbb zenész arcán viszont csak a sokéves alkohol- és drogfogyasztást látni. Szerintem, legtöbbjük inkább annak örül, hogy egyáltalán még életben van. Vannak, akik megkönnyebbültnek tűnnek, amikor egy fesztivál területén közlekednek. Hiszen ott a helyük, nem pedig a kertvárosi sorházban, ahol az év fennmaradó részét töltik.” A kötet egy pontján Lorenz arról értekezik, számára a zeneszerzés, a dalok elkészítése sokkal izgalmasabb és fontosabb, mint élőben előadni a szerzeményeket. A biográfia elolvasása után azt gondolhatjuk, Flake a könyvei között, a családja körében vagy autószerelés közben lehet igazán felszabadult. A színpad csak nyűg neki.
A kötet epilógusában Lorenz a rocksztárság motivációiról elmélkedik. Ebben a részben olvassuk a következőt: „A gruppik miatt sem lesz sztár az ember, mégis hogyan lehet lefeküdni olyan nővel, aki fittyet hányva a férfi jellemére és életfelfogására, mindenféle szimpátiát mellőzve csak úgy odaadja magát, csak azért, mert a fószer túl képtelen ahhoz, hogy normális foglalkozást űzzön, a színpadon mégis játssza a helyi hűbazmeget. Én mindenesetre még soha nem hallottam arról, hogy a zenészek érzékeny, empatikus, okos vagy felelősségteljes alakok lennének”. Mindezt azt követően írja le, hogy ‒ amint fentebb szó volt róla már ‒ a Villanycigány egy korábbi részében megkérdőjelezte, hogy művész, muzsikus lenne egyáltalán.
De az általa mesterien színre vitt félénk-traumatizált „piás” karaktere vajon konstruált-e vagy igazi?
És a sokdioptriás szemüvegkeret mögül vajon mit árul el Flake Lorenz tekintete?
