Orlando 400 évig tartó identitáskeresése külső és belső utazásra hív minket is

Idén télen virágokkal és mécsesekkel búcsúztunk el az Ódry Színpadtól, ahol 1959 óta találkozhatott a színházba járó közönség a város legprogresszívabb, legmerészebb és legsodróbb lendületű előadásaival és színházi kísérleteivel, ahol a szárnyaikat bontogató fiatal színházcsinálók munkáit tekinthettük meg. 

Amikor februárban letettem a fehér tulipánt a Vas utcai épület elé, belém hasított a gondolat, hogy ez a hely nincs többé és nem láthatjuk már a most odajáró és a következő színházi és filmes generációk munkáit már itt. Fodor Orsolyáék viszont az egyetemi színpad elvesztése után új játszóhelyet kerestek maguknak egy vizsgaelőadáshoz, a helyszín pedig legalább annyira valószínűtlenül kalandos, patinás és meseszerű, mint Virginia Woolf Orlandója.

A Reáltanoda utcában található Kincsem Palota olyan megbúvó kincse a városnak, amiről valószínűleg több külföldi filmes tud, mint ahány tősgyökeres budapesti, pedig egyszer mindenkinek kötelezővé kéne tenni, hogy bejárja a Blaskovich Ernő (őt alakította Nagy Ervin a Herendi Gábor által rendezett Kincsemben) által építtetett neoreneszánsz palotát. 

(Fotó: Cseke Tamás)

Az Orlandót eddig csak pár alkalommal játszották és csak zártkörű előadásként volt látható. A bemutató előtt két nappal Farkas Áron és Sipos Bence operatőrök segítségével felvétel készült az összpróbáról, aminek különleges kísérleti jellege, hogy a közel kétórás produkciót egyetlen snittben rögzítették, ami a lehetőségekhez mérten remekül visszaadja azt az élményt, amit az előadás alatti együtt mászkálás és felfedezés adott, miközben jobban kijelöli a figyelem fókuszát is. 

(Fotó: Todoroff Lázár)

Az Orlando 400 éves felnövéstörténete egy időtlen identitáskeresés is egyben, amiben különböző korok és évszázadok folynak egymásba, de a hangsúly mindig az egyén megélt tapasztalatain, múltján, szerelmein, magányos periódusain és fájdalmain van, akár nőként, akár férfiként éli meg ezeket. Ahogy Virginia Woolf regénye, úgy az előadás sem akar egyértelmű konzekvenciákat levonni a főszereplő önreflexív kutatómunkája során, helyette megválaszolásra váró kérdéseket tesz fel és fon egymásba. Megismerhetem-e magamat a művészet által? Találhatok-e pontosabb válaszokat, ha elhagyom az otthonomat, vagy, ha hazatérek onnan? Mi következik abból, hogy milyen nemhez tartozom és hogy kit szeretek? Talán az egyetlen állítás, amit hazavihetünk magunkkal, az az, hogy bármennyi időnk is van itt a földön, bármilyen testbe, vagy társadalmi osztályba születünk, mindannyiunknak törekednünk kell arra, hogy kellő önelemzéssel és önkritikával minél közelebb kerüljünk saját magunkhoz. 

(Fotó: Todoroff Lázár)

A klasszikus színházi eszközökön kívül megjelennek fizikai színházi elemek is, a sokszor táncszerű, stilizált mozgássorokban, amit a Horváth Csaba osztályában végzett Barna Lilla kecses koreográfiáinak köszönhetünk. Az előadást látva folyamatosan az az érzésünk támadhat, hogy legalább annyira nézünk színházi előadást, mint képzőművészeti alkotást. A romos házba beszűrődő fények és Csiszér Csilla Viola jelmezei festményszerű látványvilágot kölcsönöznek, az újabb és újabb terekbe való belépés pedig olyan érzetet ad, mintha egy interaktív kiállítás képein haladnánk végig. 

(Fotó: Todoroff Lázár)

Sokáig meg fog maradni az emlékezetünkben, ahogy Gyabronka József egyetlen felhúzott szemöldökével és pirosra festett szájával megidézi Erzsébet királynőt, vagy az, ahogyan Dénes Emőke szinte álomba ringató hangjával vezet minket végig és narrálja az évszázadok történéseit. Major Erik kiábrándult költőként, Tóth Zsófi kéjenc fűzőbe öltöztetett hölgye teás csészével a fején és Nagyabonyi Emese, aki mintha a Doktor Tulp anatómiája című képről érkezett volna meg ide, mind felejthetetlen pillanatokat okoznak. De ami egész biztos, hogy Bartos Ági megragadó, finom letisztultságára, kíváncsi tekintetére, különös androgünségére még sokszor fel fogjuk kapni a fejünket.

Ha minden jól megy, talán még élőben is átélhetjük majd ezt a külső és belső utazást a Kincsem Palota falai között, addig viszont érdemes megnézni a felvételt és bekövetni az Orlando Projekt Facebook oldalát, ahol még többet megtudhatunk az alkotókról.