„Jó lenne, ha visszavinnétek dalban oda, ahol született” – ajánlotta a Kaláka figyelmébe Románc című versét Kányádi Sándor, a feldolgozás pedig azóta a zenekar legnépszerűbb számai közé tartozik:
A kolumbiai Cartagena városához szóló bódult szerelmes költemény 1983-ban született egy személyes látogatás hatására (hasonlóképpen, mint a Dél keresztje alatt), a Kaláka pedig a szenvedélyes lüktetést és a karibi hangzást is megidézte 1999-es feldolgozásában.
Két évtizeddel később az összmagyarsággal és 1956 témájával foglalkozó amerikai-magyar rendező, Pigniczky Réka és Gryllus Dániel, a Kaláka vezetője egy lehetséges dokumentumfilmről egyeztetett. Gryllus nem volt benne biztos, hogy kell a film, hiszen annyi felvétel készült már róluk, a pályafutásuk a kezdetektől alaposan dokumentált. Felmerült viszont, hogy a világ több tucat országában fellépő zenekar még nem járt Kolumbiában, és vele az ötlet:
mi lenne, ha tényleg visszavinnék a Románcot Cartagenába?
A furulya, a citera és Mikó István nagy ötlete
„A Kaláka visszafele megy abba az időbe, amikor a zene és a vers még egyáltalán nem vált külön egymástól”, mondja Lackfi János (a zenekar barátja és a kapolcsi Kaláka Versudvar visszatérő házigazdája) a filmben. A megzenésített vers műfaja mára elválaszthatatlanul összeforrt a Kaláka nevével. A dokumentumfilm pedig a dél-amerikai út jeleneteivel párhuzamosan ennek az összeforrásnak is elmondja a történetét.
„Szeretjük a zenét és szeretjük az irodalmat” – mondja Gryllus Dániel egy hetvenes évek elejéről származó archív felvételen. Akkor már javában zenéltek, az indulásuk pedig egybeesik a korszakkal, amikor itthon a fiatalok vagy beat, vagy népzenei formációt alapítottak. Gryllus Dániel az utóbbit szerette volna, amikor barátja, a zenekar társalapítója, Mikó István felvetette: miért nem nyúlnak inkább a versekhez? Szinte kiapadhatatlan, csodálatos tárháza lenne a dalszövegeknek.
Kaláka 1972 - Fortepan/Szalay Zoltán
Mikó végül nem maradhatott a zenekarban, mert a korabeli szabályok alapján színművészetis diákként nem léphetett fel máshol, érkezett viszont Dániel testvére, Vilmos; Mikó osztálytársa, Radványi Balázs; a gyerekkori barát és iskolatárs Huzella Péter; az egyetlen végzett zenész a csapatban, Becze Gábor; valamint a betlehemezős fellépéseken Vilmost helyettesítő Major Gábor. Mind megszólalnak a filmben, ami a különböző évtizedekből származó archív felvételeket vegyíti a mai interjúkkal – szerencsére elég kreatívan.
A játék – és ez most nem Kosztolányié
A dokumentumfilmek egyik kortárs kihívása, hogyan legyenek többek unalmassá váló beszélő fejes felvételek soránál. Pigniczky Réka jó érzékkel és ritmussal nyúlt a rendelkezésére álló anyaghoz.
Nagy erénye a filmnek, hogy nemcsak bemutatni képes a Kaláka-jelenség egyik meghatározó vonását, a játékosságot, hanem a saját szervezőerejévé is emeli.
Aki meghallgatott már kettőnél több Kaláka-számot (és itt nem csak a gyerekdalokra gondolok), tudja, hogy úgy a dallamépítés, mint a hangszerelés és az előadásmód egyik markáns jellemzője az örömteli játék, az egyszerre finom és furfangos megoldások.
A film erre a saját eszköztárával válaszol, például akkor, amikor a Magyar népmesék (aminek zenéjét és minden kis zörejét is a Kalákának köszönhetjük) rajzaival és stílusában mesél a zenekar kezdeteiről: egyszer volt, hol nem volt, volt két építészhallgató Gryllus-fivér.
A film technikai és zenei csúcspontjai közé tartoznak aztán azok a jelenetek, amikor egy-egy Kaláka-szám úgy hangzik el, hogy különböző darabokból illesztették össze a vágószobában: azaz egy-egy sora, részlete a különböző évtizedekből származó felvételekből való. Pigniczky Réka a vetítést követő beszélgetésen elmesélte, hogy amikor a vágó Hargittai László először meghallotta az ötletet, nem hitt benne, hiszen az évtizedek alatt annyit változhat, hogyan ad elő egy zenekar egy számot – ez pedig olyan technikai kihívásokat jelenthet a filmeseknek, amiket nem biztos, hogy megéri vállalni, ha egyáltalán kivitelezhetők. Amikor viszont a különböző Kaláka-felvételeket egymás mellé tették, tökéletesen illeszkedtek.
Pigniczky Réka ©56films
Erdélytől a Karib-tengerig
Hogyan és miért írta át a Kaláka kedvéért Weöres Sándor az egyik verssorát? Milyen kalandokat élt át a zenekar, amikor egy rövid ideig együtt léptek fel Latinovits Zoltánnal? Melyik legendás színházi rendező ajánlott nekik többször is feldolgozásra verseket? Hogyan vélekedik Huzella Péter a saját távozásáról a zenekarból? És egyáltalán, hogyan lehet együtt dolgozni 55 évig? „Ez már hosszabb, mint egy házasság, mi sem gondoltuk volna, hogy ennyi ideig tart” – mondja Becze Gábor a film egy pontján, aztán hozzáteszi, hogy azért a feleségeknek nehezebb, hiszen nagyon sokat vannak távol tőlük.
Ez a távolság persze rengeteg ember számára a közelséget is jelenti.
A közelséget az irodalomhoz, a zenéhez, a magyar nyelvhez, sőt, identitáshoz.
A film ennek a közelségnek sokféle rétegét hűen visszaadja. Például abban, ahogy egy kislány a szája elé kapja a kezét meglepett örömében, amikor a Kaláka váratlanul besétál az órájára Csíkszeredában. Vagy ahogy egy argentin magyar tanár félig spanyolul mutatja be a zenekart a közösségi ház(?) udvarán összegyűlt másod-harmadgenerációs magyaroknak, mielőtt beindul a közös játék és zenélés a dél-amerikai országba immár visszatérő Kalákával.
Meg persze Cartagena – a kolumbiai város, amit a zenekar addig a pillanatig csupán Kányádi vágyakozó sorain keresztül ismert. És a vágyakozás gyakran idealizál is. Megható a kissé megilletődött Gryllus Dánielt figyelni, ahogy arról beszél, hogy a karibi város más, mint amilyennek elképzelte.
Cartagenában nincs emigráns magyar közönség, de a zene univerzális, és elő is adják a városról szóló dalt a helyieknek – és velük zenélnek az ottani ütőhangszeres fiatalok is.
„A zene érzékenyíti a lelket és empatikusabbá tesz, erre ma nagy szükség van”
– mondja Gryllus Vilmos a filmben, és nem vitatkozom, csak eszembe jut az is, hány verset tudok azért fejből, mert annyit hallgattam tőlük. Elmondani nem is tudnám őket, csak énekelni.
