Hogyan bukkant Varian Fry történetére? Alapvetően mi késztette arra, hogy kinyomozza és megírja az amerikai újságíró embermentő tevékenységét?
A legutolsó regényemhez, a Láthatatlan hídhoz végzett kutatásaim közben egy 1938-as hírlapi történetre bukkantam. Egy olyan eseményről szólt, amelyet a nácik ürügyként használtak a Kristályéjszaka kirobbantására: egy fiatal német diplomatát megölt egy másik német ifjú, egy Herschel Grynszpan nevű fiú, akinek lengyel-zsidó származású szüleit nem sokkal azelőtt Németországból deportálták. Grynszpan kiadatása a francia-német fegyverszünet azon záradéka alapján történt, amely kimondta, hogy a franciáknak minden francia területen tartózkodó németet át kellett adniuk a náciknak; azokat, akik megadták magukat, később koncentrációs táborokba szállíthatták. Amikor utánanéztem a kérésre történő kiadatásról szóló záradéknak (Surrender on Demand), rábukkantam Varian Fry azonos című önéletrajzára. Elolvastam a memoárt és elámultam azon, hogy még sosem hallottam erről a hős amerikairól, aki mindenféle életmentési tapasztalat nélkül érkezett Franciaországba, nagyon kevés forrással rendelkezett, mégis sikerült megmentenie Európa kulturális kincsét. Azt gondoltam, hogy el kell mesélnem Fry sztoriját – nemcsak a hősiessége történetét, de azt is, amelyet nem jegyeztek fel a történelemkönyvek, azt a belső történetet, amely arra sarkallta, hogy túllépjen New York-i élete korlátain és világmegváltó tetteket hajtson végre.
Fry privilegizált életet élt Amerikában, de mit gondol, valójában mi hajthatta, hogy az Atlanti-óceánt átszelve embereket mentsen a második világháború alatt?
Varian élete valóban privilegizált volt, de valahogy mindig kívülálló maradt; gyerekként csendes könyvmoly volt, és mintha fiatal korától tudatában lett volna annak, hogy meleg. Kamaszként sem bírta elviselni, ha valakit gyötörtek; az elit bentlakásos iskolát is azért hagyta ott, mert így tiltakozott az ottani beavatási szertartások ellen. Az egyetemen elkötelezte magát az avantgárd művészetek mellett. Szerintem úgy tűnhetett neki, mintha a modernizmus saját, összetett érzelmi tapasztalatait közvetítette volna. A barátjával, Lincoln Kirsteinnel, a New York-i városi balett későbbi impresszáriójával, megalapították a Kopó és Kürt című lapot, amely olyan kockázatkedvelő szerzők munkáinak megjelentetése mellett kötelezte el magát, mint e. e. cummings, Katherine Anne Porter és Gertrude Stein. A harmincas évek végén, amikor egy Külpolitikai Szövetség nevű politikai kiadó szerkesztőjeként dolgozott, Varian Fry rádöbbent, hogy Európában az avantgárd művészek kétségbeejtő veszélynek vannak kitéve. A megmentésük érdekében egy rakás hasonlóan gondolkodó New York-ival és európai emigránssal megalapították a Menekültügyi Bizottságot. Kiderült, hogy a szervezetben Varian az egyetlen, aki hajlandó volt Európába utazni, és amerikaiként anélkül tudta ezt megtenni, hogy közvetlen veszedelemnek tette volna ki magát. Mellette szólt az is, hogy mélyrehatóan ismerte az európai politikai helyzetet. Ő pedig egyetlen pillanatig sem habozott: megragadta az esélyt, hogy kiszabaduljon az íróasztala mögül és akcióba lépjen.
Az ember, aki kimenekítette Európából a nácik által üldözött művészeket - Könyves magazin
Julie Orringer, a Láthatatlan híd írója ismét egy második világháborús témához nyúlt, új regényében pedig az embermentő Varian Fry marseille-i működését fikcionalizálta. Az Üldözöttek gyűjteménye hibrid műfajú regény, hiszen egyrészt rengeteg kutatáson alapul, megtörtént eseményeket tár fel, a szereplők nagy része ugyancsak valós, mégsem egy dokumentarista alkotással van dolgunk, amit jól mutat, hogy a regényben fel-felbukkannak kitalált szereplők is.
A könyve részben fikció, részben tényeken alapul – mi volt a regény legfontosabb fikciós szála vagy eleme, és miért érezte fontosnak beépíteni?
Az Üldözöttek gyűjteménye szerint tizenkét évnyi csönd után Marseille-ben felbukkan Varian (képzeletbeli) régi barátja és egykori szeretője, Elliot Grant, és abban bízik, hogy Varian segíteni fog egy barátja fiának. Ahogy Varian és Grant ismét egyre több időt tölt egymás társaságában, a kapcsolatuk új erőre kap. Hogy miért került ez a cselekményszál a könyvbe? Elsősorban azért, mert Fry-nak – aki meleg volt, ám ezt titokban kellett tartania – Marseille-ben egy másik férfival volt fontos kapcsolata: Stéphane Hessellel, a későbbi francia diplomatával, akinek írásai utóbb az „Elfoglaló mozgalmat” inspirálták. Ez a barátság csak szőrmentén jelenik meg a történelmi iratokban, ám jelentős szakítást eredményezett Fry életében. Fry marseille-i tartózkodása alatt az Eileen Averyvel kötött házassága – a nő egy briliáns szerkesztő volt, akit az egyetem után vett el – darabokra kezdett hullani. Ahogy megpróbáltam minél többet megtudni Fry férfiakkal folytatott viszonyairól, és különösen a Hessellel való kapcsolatáról, minduntalan falakba ütköztem, mintha valaki vagy valakik megpróbálták volna elfedni azt a tényt, hogy Varian más férfiakat szeretett és kamaszkora óta viszonya volt velük. Meg akartam érteni, hogy a melegsége hogyan hatott Marseille-ben Varianre, fel akartam tárni, hogy a kívülállóságból fakadó érzései hogyan vezették arra, hogy más kívülállóknak segítsen, emiatt pedig ki kellett találnom egy olyan sztorit, amely bár megtörténhetett volna, a történelmi feljegyzésekben sosem rögzítették volna. Történelmi szempontból a homoszexuális férfiakat és nőket elrettentették attól, hogy elmeséljék a történeteiket, elhallgattatták, kitörölték, elfeledtették azokat. Ez a regény bizonyos értelemben arra törekszik, hogy rávilágítson, ez mekkora tévedés volt.
Menekültek állnak sorba a marseille-i amerikai konzulátus előtt (forrás)
A könyve főként Fry mentési munkájáról szól, de egy nagyon mély, érzelmes és konfliktusos szerelmi történet is egyben – az archívumokat kutatva miféle embert ismert meg?
Fry valójában egy rendkívül zaklatott személyiség volt, aki egész életében mélyreható érzelmi traumákat élt át. Az archívumát kutatva és az életéről szóló könyveket olvasva nemcsak a személyes történetét ismertem meg, hanem a Kirsteinnel, Hessellel és a többiekkel való kapcsolatát, zavaros családi életét, de azt a történelmi momentumot is, amely arra késztette a meleg férfiakat és nőket, hogy nyilvánosan elnyomják az érzéseiket. Ez az elnyomás, ez az elfojtás olyan állhatatos volt, hogy még azok az életrajzírók is, akik tíz vagy húsz évvel ezelőtt írtak Fry-ról, megpróbálták patologizálni a szexualitását – ahelyett, hogy megpróbálták volna megérteni, hogyan befolyásolta mindez az empatikus képességét. Még tavaly is, amikor az Üldözöttek gyűjteménye először megjelent az Egyesült Államokban, néhány kritikus azt kifogásolta, hogy melegként ábrázolom Fry-t; Varian Fry fiának a New York Times-nak írott levele kellett hozzá, hogy egyszer és mindenkorra pontot tegyen a dolog végére. Abban a levélben James Fry azt írta: „Nem látom, hogy az apám homoszexualitása hogyan sározhatná be ügyének erkölcsi tisztaságát vagy mocskolhatná be jó hírét. Nem jutottunk már túl azon, hogy a homoszexualitást szégyenletesnek tartsuk? És azt sem szabad elfelednünk, hogy a homoszexuálisok ugyancsak a holokauszt áldozatai voltak, és továbbra is zaklatások célpontjai.”
A kor értelmiségi krémjéből Fry többeket megmentett, habár kezdetben nem mindenki akarta elhagyni a kontinenst. Hogyan jellemezné ezeknek a művészeknek, íróknak, tudósoknak a hozzáállását, és íróként kinek a története volt a legnagyobb hatással önre?
Az egyik nehézség, amellyel Fry-nak szembe kellett néznie – és néhanapján nehezebb volt felülkerekednie ezen, mint amit a vízumok és a hivatalos utazási iratok beszerzése vagy azoknak a fizikai eszközöknek a megtalálása jelentett, amelyekkel biztonságban kimenekíthette az ügyfeleit –, maguknak a művészeknek az ellenállása volt. Marc Chagall és a felesége, Bella az elsők között voltak, akik vonakodtak az utazástól. Úgy érezték, hogy Chagall világhírneve majd megvédi őket, hogy a nácik majd nem mernek bántani egy Chagall-formátumú személyt. Valójában – ahogy Fry igyekezett is rámutatni – Chagall hírneve éppen, hogy nagyobb veszedelembe sodorta a művészt: jelentős célponttá tette, akinek a halála erőteljes üzenetet küldött volna a világnak. Chagall még időben engedett Variannek ahhoz, hogy kijuttassa őt, de mások nem így tettek; a prominens szociáldemokraták, Breitscheid és Hilferding a nácik keze által pusztultak el, mivel ők is nagyobb biztonságban hitték magukat, mint amilyenben valójában voltak.
Mit tudunk Varian Fry háború utáni életéről?
Az a tizenhárom hónap, amit Varian Franciaországban töltött, bizonyos értelemben élete csúcspontja volt. A házassága nem sokkal azután ért véget, hogy hazatért New Yorkba, és szakmai nehézségekkel is szembe kellett néznie: a Menekültügyi Bizottságnak elege volt belőle, mivel nagyban túllépett az eredeti hatáskörén, amely a legkiválóbb művészek és írók megmentésére szólt, és munkavégzés közben gyakran megszegte a francia törvényeket. A legtöbb amerikai nem akarta meghallgatni Varian mondandóját – ez nem csak arról szólt, hogy továbbra is milyen rossz volt a helyzet, hanem arról is, hogy az Egyesült Államok vonakodva segített azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna erre. A következő években Varian váltogatta a munkahelyeit – továbbra is szabadúszó újságíróként dolgozott, bár próbálkozott a reklámszövegírással is, majd középiskolában latint tanított – és újranősült, ámbátor a házassága, főként a férfi pszichés problémái miatt, rengeteg nehézséggel küszködött. A fia szerint apja bipoláris depressziótól szenvedett. A Franciaországban végzett munkáját túlnyomórészt nem ismerték el, habár – részben Stéphane Hessel erőfeszítéseinek köszönhetően – megkapta a francia Becsületrend lovagkeresztjét. A halála előtt – ami nem sokkal a hatvanadik születésnapja előtt következett be – Varian újraírta az önéletrajzát; meggyőződésem, hogy azt akarta, a történelmi feljegyzés híven adja vissza politikai és személyes küzdelmeit.
Jacqueline Breton, André Masson, André Breton és Varian Fry (forrás)
Első regénye, a Láthatatlan híd a második világháború nagyon is személyes szeletét tárta fel – mi érdekli annyira ebben a korszakban, ami miatt írásaiban újra meg újra visszatér?
Szerintem egyelőre nem írok többet a második világháborúról. Amikor nekifogtam a Láthatatlan hídnak, egyáltalán nem terveztem még egy olyan regényt, amely abban a korszakban játszódik. Véletlenül bukkantam Fry történetére, ami aztán arra indított, hogy el is akartam azt mondani – a dokumentált részeket és azokat is, amelyeket nem lehetett rögzíteni. Ám a következő könyvem a jelenben játszódó elbeszélés-gyűjtemény lesz, és belevágtam egy olyan regénybe is, amely New Orleans-ban játszódik a nyolcvanas években. Megkönnyebbülés, hogy megint a saját nyelvemen írhatok, és nem nehezedik rám a kutatás terhe. Ugyanakkor tény, hogy a második világháború története továbbra is feltárás alatt van, történet történetet követ, és még mindig fájdalmasan releváns a jelent tekintve.
Nagyon filmszerű volt olvasni ezt a könyvet, és az ember könnyen el tudja képzelni, hogy egyszer majd filmet forgatnak Fry történetéből – vannak tervek az adaptálására?
Igen, most már nyilvánosan is elmondhatom, hogy tévésorozatot fognak forgatni belőle, az írója és a producere Anna Winger lesz, akinek legutóbbi sorozata, az Unortodox briliánsan ábrázol egy olyan fiatal nőt, aki elhagyja a brooklyni haszid közösséget annak érdekében, hogy Németországban egy szabályok által kevésbé kötött életet élhessen. Anna régi barátom; felvillanyozott, amikor azt mesélte, hogy mindig is lenyűgözte Varian Fry története, és adaptálni szeretné a könyvet. A jelenlegi járványhelyzet miatt nehéz megmondani, hogy meddig tart, mire újra forgatni lehet, de remélem, hogy ez az időszak nem tart örökké. Varian történetét – egy olyan ember történetét, aki egymaga küzdött egy jobbára elsöprő politikai erőkkel szemben – minél szélesebb körben el kellene mondani: mindannyiunkat emlékeztetni kell arra, hogy fel kell állnunk az íróasztalunk mögül, és cselekednünk kell annak érdekében, amit helyesnek gondolunk.
