Forrás: Wikipedia
Száz éve, 1913. november 7-én született Albert Camus Nobel-díjas francia író, filozófus, az egzisztencializmus egyik legfontosabb alakja. Életműve kötelező olvasmány. Kapus és kommunista is volt, kiakadt 1956-on, az egyetlen jelentős filozófiai problémának az öngyilkosságot tartotta.
Albert Camus a 20. század egyik legnagyobb hatású francia írója az algériai Mondoviban született. Felmenői az első francia bevándorlók közé tartoztak, ám Camus mélyszegénységben nőtt fel. Édesapja nem érte meg Albert első születésnapját sem: az első világháborúban, a Marne-i csatában szerzett sérüléseibe halt bele. Emlékét csak pár fénykép és egy meghatározó anekdota őrizte Camus számára; apja undora, melyet egy nyilvános kivégzésen érzett.
Albertet és bátyját a spanyol származású, majdnem teljesen siket, analfabéta édesanya próbálta eltartani takarításból, majd a nagymama gondjaira bízta a gyerekeket, akiről Camus így ír a L'Envers et l'endroit (Színe és visszája) című kötet egy vázlatában: „Durva, öntelt, zsarnoki természet, ő nevelt az életre." Míg a nagymama hamar pénzt akart csinálni unokáiból, anarchista nagybátyja felkarolta a tehetséges fiút és tanulásra, olvasásra ösztönözte. Az algíri iskolában is kitűnt, itt egyik tanára, Louis Germain szentelt neki kiemelt figyelmet, ösztöndíjra is javasolta a 11 éves Camus-t, aki később a Nobel-díját is egykori oktatójának ajánlotta. A diák ebben az időszakban szembesült először azzal, mennyire mélyről érkezett, hiszen a nyomornegyedben felnőve nem ismerhette a társadalom másik oldalát.
KAPCSOLÓDÓ ANYAG
Hallgasd meg, hogy olvassa fel Camus a világirodalom egyik leghíresebb regényének, a Közönynek a az első sorát: „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan."
Camus, a focista
Mit szeretsz jobban, a focit vagy a színházat? – kérdezte Charles Ponchet, Camus egyik barátja a színházrajongó írót, ő pedig azt válaszolta: Minden kétséget kizáróan a focit. Albert Camus középiskolában kezdett focizni, három éven keresztül pedig ő védte az algíri egyetemi csapat kapuját (Racing Universitaire d'Alger - RUA), bátor és szenvedélyes játékosnak tartották. 17 évesen tuberkulózis miatt volt kénytelen abbahagyni a játékot, és a tanulmányai is megszakadtak. A fociról később így nyilatkozott: "Amit a legjobban tudok az erkölcsről és az emberi kötelességről, azt a sportnak és a RUA-nál eltöltött időszaknak köszönhetem."
Camus a kapus Forrás: Libraryland
Camus, a szívtipró
Franciaországi szanatóriumi kezelése után 1932-ben sikeresen letette érettségit. Tanulmányait szerette volna az École normale supérieure nevű párizsi elitiskolában folytatni, de Algériában nem volt a felvételi vizsgára előkészítő osztály. Filozófiai tanulmányait az éppen megnyílt Algériai Egyetemen folytatta.
Eközben megismerkedett költő barátja, Max-Pol Fouchet jegyesével, a szépséges és gazdag családból származó Simone Hié-vel, akit le is csapott barátja kezéről, és 1934-ben, 21 évesen feleségül is vett. „Kedvem van megházasodni, megölni magam, vagy előfizetni a L'Illustration-ra. Kétségbeesett gesztus, vagy mi..." – írja Camus gyönyörű egzisztencializmussal a Közönyben. Camus rövid szövegeket írt Simone-nak ifjúságáról, melyek a L'Envers et l'Endroit (Színe és visszája) című kötetben jelentek meg 1937-ben.
A házasságnak ebben az évben vége is szakadt, viszont újabb femme fatale jelent meg Camus életében Christiane Galindo személyében. 1940-ben Camus újabb házasságot köt: elveszi a szintén bájos Francine Faure-t, kiváló zongoristát és matematikust, aki ikergyermekei anyja is lesz. Mindemellett Camus a házasság intézményét nem természetes, megszüntetendő dolognak tartotta.
Számos házasságon kívüli kapcsolata is volt, ezek közül a leghíresebb a spanyol származású María Casares színésznőhöz fűződő szerelme. Camus és Humphrey Bogart amúgy ikertornyok voltak, nem csoda, hogy ő ugyanannyira nem tudott ellenállni a nőknek, mint a nők neki.
Forrás: theburiedtalent.com
Camus és a kommunisták
Camus rövid ideig tagja volt az Algériai Kommunista Pártnak, de a kommunista párttal való viszonya egész életében ellentmondásos maradt. 1935-től évekig munkásszínházat szervezett, ez a társulat adta elő első darabját, de kísérleteztek André Malraux és Dosztojevszkij darabjaival is. Céljuk esősorban az ideológiai képzés volt a színház katartikus erejével, célközönségük pedig az algériai munkások voltak, Camus maga is játszott a darabokban, tehetséges színésznek tartották.
1936-ban moszkvai utasításra minden antikolonialista propagandát megszüntettek, mivel az Franciaország védelmét a fegyverkező Németországgal szemben gyengítette volna. Camus, akinek a térségben felnőve nagyon fontos volt az arabok szociális és politikai egyenjogúsága, felháborodott pártja politikájának pálfordulásán és szembekerült a hivatalos, sztálinista vonallal, ezért 1937-ben kizárták a pártból.
A második világháború alatt Franciaországban rekedt, az ellenállás egyik lapját szerkesztette, ekkor barátkozott össze Sartre-ral. Kezdetben eszmetársak és harcostársak voltak, Sartre a Harvardon tartott róla előadást, ám 1951-ben szakításra került sor a két gondolkozó között. A lázadó ember című írásában leszámolt a kommunizmussal és a totalitárius diktatúrákkal. Sartre és a Temps Modernes baloldali értelmiségi köre támadva érezte magát, és kemény recenzióval válaszolt. Simone de Beauvoir, Sartre párja a Mandarinok című könyvében mutatja be álnéven a két írót, melyet Camus egyszerűen nagy rakás szarnak titulált.
Camus cukiskodik játékmackókkal, majd kilencedik francia íróként átveszi a Nobelt
1956
Camus az 1956-os magyar forradalmat ugyanannyira személyes ügyének tekintette, mint az algériai eseményeket. Hat, ebben a témában született írása volt, emellett egy nagygyűlésen is felszólalt. Camus bevezetőt írt Az igazság a Nagy Imre-ügyben című könyvhöz, és ellentétben Sartre higgadt, marxista szókészletet használó, ám szintén elítélő elemzéseivel, szenvedéllyel írt a történtekről.
„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újból fegyvert fogjon, belevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe – a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodik sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés előtt" - így kezdi A magyarok vére című írását.
Szintén ebben az írásában szerepel a következő: „Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg." Társadalmi szerepvállalásról alkotott nézeteit, az író és az értelmiség feladatát egy évvel később, a Nobel-díja átvételekor is kifejtette: „... ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai ..." Ekkor úgy gondolta, a kitüntetés biztatás, hiszen még pályája elején jár, ám 1960. január 4-én, egy tragikus autóbalesetben, 47 évesen életét vesztette.
A legfontosabb kötetei
Sziszüphosz mítosza (1942)
„A mítoszoknak nincs saját életük. Arra várnak, életet öntsünk beléjük" – írja Camus, aki esszékötetének záró esszéje címét adja, a görög mitológiai alakban az abszurd hősre ismer. Camus a műben kifejti, valójában csak egy komoly filozófiai probléma van, és ez az öngyilkosság, vagyis ítéletet mondani arról, az életet érdemes, vagy nem érdemes-e élni. A filozófus szerint azonban az öngyilkosság nem helyes attitűd, meghalni kibékíthetetlenül és nem önként kell. Az abszurdum ellen lázadni kell, Sziszüphosz pedig jelképe ennek a lázadásnak: újra és újra felgörgeti a követ. „Maga a csúcsok felé ívelő harc elég arra, hogy betöltse az emberi szívet. Sziszüphoszt boldognak kell képzelni."
Camus 1942-es filozófiai esszékötetében, a Sziszüphosz mítoszában fogalmazza meg az abszurd életérzést, a világ kaotikusságát és irracionalitását. Jankovics Marcell 1974-ben készített animációs filmet a követ görgető mitológiai hőssel. A filmet Oscar-díjra jelölték.
Közöny (1942)
A Le Monde listáján az évszázad 100 legemlékezetesebb könyvéről a Közöny első helyen végzett. Camus „abszurd ciklusának" első műve. A Mersault által véletlenül elkövetett gyilkosság válik a filozófiai probléma forrásává, mely szerint érdemes-e élni akkor, mikor a világ és az emberi sors abszurditása tudatosul az emberben. Naplójában Camus ír róla, nem áll tőle messze Mersault, az idegen személyisége, három személy játszott közre a megformálásában, ezek közül az egyik önmaga.
Caligula (1944)
A drámában Camus az abszurd embertípusok egyikét, a lázadót látja Caligulában. A főhős szeretett testvére, Drusilla halálakor döbben rá a világ abszurditására. „A világ úgy ahogy van, elviselhetetlen. Szükségem van tehát a holdra, vagy a boldogságra, vagy a halhatatlanságra, valamire, ami esztelen, de nem e világból való." A teljes és határok nélküli szabadság keresésében Caligula gyilkol, megaláz és elnyom. Saját halála előtt viszont rájön, nem a jó utat választotta a szabadsághoz.
A pestis (1947)
A pestist Camus is szembeállította a Közönnyel feljegyzéseiben. Míg a Közöny a meztelenséget írja le az abszurditással szemben, addig A pestis az egyéni szempontok mélységes egyenértékűségét ugyanazzal az abszurditással szemben. A mű haladást mutat a szolidaritás és a részvét irányába. Rieux doktor Sziszüphosz, aki rendületlenül küzd a járvánnyal, bármennyire is reménytelen a lázadása. „A pestis, amely szándékom szerint több szinten értelmezendő... nyilvánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen. Ennek bizonyítéka, hogy anélkül, hogy név szerint is szerepelne, mindenki ráismert az ellenségre, Európa összes országában" – írta a szerző.
A lázadó ember (1951)
Camus filozófiájában Sziszüphosz, az abszurd ember mellett itt jelenik meg Prométheusz, a lázadó. A szolidaritást helyezi itt is a középpontba Prométheusz alakjában, aki az emberiség szenvedéseinek enyhítése érdekében ellopja a tüzet. Ez a kötete vezetett szakításához a francia baloldali értelmiséggel, Sartre dilettáns, sőt káros munkának nevezte.
Szerző: Apró Annamária
