Zsófi iszonyodik az érintéstől: nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, és ő sem tud megérinteni senkit. De konokul és elszántan küzd azért, hogy ezt az irtózatot megértse. Vajon gyerekkori hátborzongató pillanatának hatása, amelyre sokáig visszaemlékezni se mert, elér-e a jelenig?
A szerző, ahogy korábbi novelláskötetének valamennyi történetében, regényében is arra akar reflektálni, ami a leginkább rejtve van: a már-már megszokottnak tűnő mindennapi életfélelemre, meg akarja találni azt az egyetlen kifeszített pillanatot, amikor minden elromlott, ahogy azt is, mi vezethetett odáig. A regényben Zsófi gyerekkorának szeretetvággyal átitatott képei váltakoznak a jelenben játszódó eseményekkel.
Fojtott feszültség járja át ezt a lidérces, hétköznapi (rém)történetet, amelyben a szerző könnyed, mégis erőteljes nyelvi magabiztossággal hálózza be az olvasót, szinte megkövetelve a közreműködést.
A beszélgetés elején az újságírás és a szépírás kapcsolatáról esett szó, arról, hogy a szépírók lenézik-e az újságírókat, örülnek-e annak, hogy valaki az újságírói térfélről át akar menni az írók térfelére.
Később arról is beszéltek, meg lehet-e élni az írásból, illetve szóba kerül a könyv címe is, aminek elsődleges funkciója, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését, míg az írója nem annyira ismert. Kiderült az is, hogy a könyv egy olyan lányról szól, aki nem tudja elviselni az érintést, és bár ez a szerzőre nem áll, mégis benne van a személyes tapasztalata, a saját kívülállása és beilleszkedésre való képtelensége, mert bármit ír, ha távolítja is magától, mindig személyes élményből építkezik.
