A beszélgetésben Berényi Anna elmondja, hogy Petőfit nem látja egyértelműen pozitív figurának, de összetett személyisége és hihetetlenül izgalmas élete szinte regényért kiáltott. A könyvben, mely határozottan nem irodalomtörténeti mű, hanem regény, a költő élettörténetét felgöngyölítve azt próbálta megmutatni, mennyire ellentmondásos jellemmel rendelkezett nagy nemzeti költőnk, aki egyszerre volt félénk és vad, érző szívű és kegyetlen barát. Ady szerint forradalmár, Babits szerint kispolgár, sok minden megfért benne, ugyanannak az érzelemnek és vonásnak a szöges ellentétei is akár.

Petőfi – mindenki tudja, ki volt ő: csinos bajusz, divatos szakállka, zsinóros mente, számos tivornya legendás bordallá, magyar tájak gyönyörű költeményekké énekelve, még számosabb szerelem még legendásabb versekben megőrizve. És persze a szabadságharc! A lánglelkű költő, aki a hadszíntéren veszett, Bem tábornok seregében. De ki volt Petőfi valójában?

A testi örömöket sem megvető szívtipró is volt, aki egyik pillanatról a másikba esett szerelembe, meg rajongó hitves is volt, aki „ezerszer” is imádta Júliáját! Hol gátlásos volt, hol pökhendi, hol visszafogott, hol feltűnősködő, hol repült a boldogságtól, hol mély elkeseredettség ülte meg lelkét. Egyszerre volt hű és hűtlen barát, aki képes volt mindenét odaadni valakinek, majd egy pillanat múlva múlhatatlan harag gerjedt a szívében. Végletes zseni, hol istenített, hol letaszított óriás. Érzelmei örökösen pattanásig feszültek: rajongva szeretett és hevesen, hangosan gyűlölt. Ám örök szerelme igazából talán csak egy volt: imádta választott nemzetét, a magyarságot! Ahhoz mindig foggal-körömmel ragaszkodott.

A regénybe bele is olvashatsz: