Wilhelm Droste azon személyek egyike a magyar kulturális életben, akit sokan sokféleképpen ismernek: egyeseknek Ady Endre német fordítója vagy német irodalomtörténész, másoknak a Három Holló Kávéház tulajdonosa, de olyanok is vannak bőven, akik egykori egyetemi professzorként gondolnak rá. És valóban, bármikor, bárhol fut vele össze az ember, szinte azonnal van a tarsolyában néhány nem mindannapi történet, amit egy-két csésze capuccino mellett lelkesen el is mesél – mint például, hogy Esterházy milyen spontán performanszot adott el egy este az Eckermannban, vagy hogy miként harcolt egykor Mándy Ivánnal a Különlegességi Cukrászda legjobb asztaláért.
Wilhelm Droste tavaly november végén elnyerte a Pro Cultura Urbis Alapítvány díját a kávéházi kultúra hagyományainak fenntartásáért, az Ady Endréhez is kötődő, számos művészeti rendezvénynek otthont adó Három Holló kávéház működtetéséért. Az irodalomtörténésszel és kávéházi tulajdonossal magyarországi kötődésről, gyerekkori élményekről, magyar irodalomról beszélgettünk, valamint azokról a pillanatokról, amelyek még mindig fenntartják az irodalmi kávéházak otthonos és inspiráló világát.
Igen sokoldalú ember vagy: fordító, író, „helyalapító”, irodalmár, germanista, irodalomszervező, főszerkesztő, meg ugye a magyar kávéházkultúra egyik oszlopos vezére. Te hogyan látod magad, a szerepedet? Számodra melyik oldalad az, amiben igazán otthon érzed magad?
Az az érdekes, hogy nincs domináns oldalam, és ennek nagyon örülök. Én azt látom, hogy egy elég magas, széles fa vagyok, és nem a törzsem a fontos, hanem inkább az ágaim. Az igazi élet általában – és az én magyar egzisztenciám – az elágazásokból jött létre.
Ott kezdődött, hogy amikor '74-ben először idejöttem, akkor mindenkinek vagy tíz foglalkozása volt. Az egyikkel pénzt keresett, a másikkal is egy kicsit, a harmadikkal majd valamikor nagy pénzt fog keresni, az ötödiket csak a szerelem miatt csinálta, a hetedik még korábbról megmaradt.
Ez a hozzáállás nekem nagyon megtetszett akkor, a reneszánsz emberre emlékeztet, aki mindent egyszerre csinál, ugyanolyan lelkesedéssel ül a focilelátón, ír verset, vagy fordít.
Polgári értelemben a tanári pálya határozta meg az életemet. Ebből születtek más lehetőségek – például hat kávéház – , de ettől eltekintve az időmet mindig diákokkal töltöttem. Bár már nincsenek diákjaim, mégis úgy érzem, hogy a Három Holló dolgozói, vagy a Kisüzem és Sirály csapata egy nagy társaságot alkotnak, akik valamennyire pótolják ezt. Már annyi emberrel dolgoztam együtt a vendéglátásban, hogy olyan, mintha az unokáim lennének, és ez nagyon klassz érzés.
Fotó: Kincses Gyula / Facebook
Szóval 1974-ben voltál először Magyarországon?
Akkor már régen elszánt magyar gyerek voltam – és gyűjtöttem a magyar bélyegeket. Talán 8-9 éves lehetettem, amikor a barátomnál egy sötét, szegény parasztházban megláttam egy magyar bélyeget, ami egy sífutót ábrázolt. Akkoriban ez a foci mellett a második legnépszerűbb sport volt, és nem mellesleg az volt a kedvenc sportágam. Szóval megláttam a bélyeget, és azt képzeltem, hogy én vagyok. Alatta pedig oda volt írva, hogy magyar posta, és tudtam, hogy nekem ez kell. Utána már fanatikusam gyűjtöttem ezeket.
Aztán létezett egy folyóirat is az üldözött katolikus világról, és mindig azt olvastam benne, hogy milyen borzalmak történnek Magyarországon.
Úgy éreztem, hogy a berlini fal mögött van egy világ, amitől elválaszt a vasfüggöny, és hiába van közel, mégis iszonyú messze van, messzebb, mint Dél-Amerika. Mégis úgy sejtettem, hogy a függöny mögött van az én világom.
De ez nem volt olyan egyszerű. A bátyám diplomás ember, földmérő, de igazából már 13 éves korában értett mindenhez, amihez egy gazdának kell. Én pedig gyerekként – Wilhelm ohne Land –, úgy tűnt, mindenre képtelen vagyok, nem vagyok jó semmire, csak álmodozom, és ebből volt egy nagy konfliktus köztünk. A bátyám abszolút megfelelt a szüleimnek, neki tetszett az agrárkultúra. 11 évesen arra gondoltam, hogy katolikus papnak kéne lennem, mert latint és ógörögöt is tanítottak akkor, de hálistennek nagyon rossz volt a falusi pap, ezért el is távolodtam ettől.
Mikor már érettségi előtt voltam pár évvel, akkor nagyon lehetett érezni, hogy diákforradalom van a levegőben, ami aztán ’68-ban ki is tört. Gimiben mi nagyon marxisták voltunk, egyre fontosabb lett a baloldal, viszont azt is éreztem, hogy egyre inkább távol van tőlem Isten és a kereszténység. Ekkor kezdtem el keresni, hogy hol lenne jó igazán, hiszen ott volt a kínai, a moszkvai, a kubai meg a dél-amerikai marxizmus, és persze a magyar. Végül az utóbbi mellett döntöttem.
Itt nincs kapitalizmus, mégis valamennyire meg lehet élni tőke nélkül is. És akkor 1974-ben jöttem először, nagy izgalommal, a barátaimmal bejártuk az egész országot Soprontól, Debrecenig.
Nagyon barátságosak és kíváncsiak voltak az emberek – kis paradicsomi szigetnek tűnt nekem akkor Magyarország. Bizonyos értelemben a mai napig az, akár a kávéházak.
Tehát ez a magyar szál egy menekülési lehetőség volt?
Abszolút. Az apám nézőpontjából nézve a bátyám volt az igen és én voltam a nem. Nekem pedig mennem kellett, mert nem tudtam boldogulni a bátyámmal ellentétben, nem illettem abba a világba. Nagyon sok idő kellett, míg kibékültem a bátyámmal. Valamilyen szempontból hasonlóan univerzális életet élünk, neki is sok oldala van, egyszerre dolgozik az istállóban és lát el polgármesteri feladatokat a faluban. Közben pedig folyamatosan tervez, hogyan lehetne jobb a helynek és az ottlakóknak. Ugyanolyan aktív, mint én, csak pont teljesen más.
De akkor hogyan sikerült mégis eljönnöd?
Én mindig is féltem a pályától. Mindenféle szakmai karriertől féltem, mert úgy éreztem, hogy lekorlátoz. Nagyon jó eredményekkel végeztem az egyetemen, elvégeztem a tanári képzést német irodalomból, történelemből és politológiából. Aztán ott volt előttem a lehetőség, hogy azonnal elmenjek tanítani egy hamburgi gimnáziumba, mert megvolt hozzá az eredményem és a papírom. De végül úgy döntöttem, hogy mégsem akarom ezt csinálni, és ’83-ban hat barátommal alapítottunk egy kávézót.
Az anyám ezt nem tudta elfogadni, azt mondta, hogy hülye vagyok, de az apám valamiért támogatott.
Pedig konzervatív volt, de valószínűleg annyira szenvedett Hitler alatt – hiszen az egész fiatalságát elvette a Wehrmacht –, hogy boldogsággal töltötte el, hogy én egy szabad utat választottam.
Így bármikor, ha segítségre volt szükségem, támogatott. A bátyámat állandóan kritizálta.
Miért éppen Budapest mellett döntöttél?
Amikor 1975-ben a második alkalommal egyedül látogattam el Magyarországra, akkor nagyjából egy hetet töltöttem itt Budapesten. És abszolút nem aludtam. Egyszerűen nem tudtam aludni, valami hajtott belülről, meg akartam ismerni a várost. Volt, hogy órákon keresztül csak gyalogoltam és már rég Kispesten jártam, de mentem tovább. Kívülről-belülről megismertem a belvárost. Tudtam, hogy milyen hangulatban vannak a munkások Újpesten, hol pálinkáztak munka előtt.
Ha pihenni akartam, akkor kisétáltam a Dunához. Néztem a folyót, de még ott sem aludtam. Ezen az utazáson döntöttem el, hogy ez az én városom.
Aztán 1989-ben át is költöztél Magyarországra. Milyennek élted meg ezt a változást?
Még a rendszerváltás előtt kaptam egy ösztöndíjat, hogy öt évig az ELTE-n taníthatok.
Ekkor még úgy tűnt, hogy marad a két blokk, én pedig a hátralévő életemet a vasfüggöny mögött fogom tölteni. De aztán eltelt három-négy hónap, és elkezdtek átmászni az emberek a falon.
Így indult a komplett magyar életem. Mikor megtörtént a rendszerváltás, akkor már egy jó évet töltöttem itt a piaristáknál, ahol most a Három Holló is üzemel. Éppen a doktorimon dolgoztam, ami Ady Endrével foglalkozott. Itt aztán megismerkedtem Szabolcsi Miklóssal, akit én nagyon tiszteltem, mert tudta fejből, hogy hol voltak az egykori budapesti kávéházak. Sokat sétáltunk a városban, körbevezetett, hogy mi hol volt.
Akkoriban még a Centrál Kávéház is az ELTE tulajdonában volt, ott működött az egyetem diákklubja. Ott volt aztán az első akció, amit a tanítványokkal elkövettem. A második évben csináltam egy szemináriumot, aminek az volt a célja, hogy visszaszerezzük a kávéházi hangulatot. Kávéházi és eszpresszómegszállott voltam. Írtam is egy cikket az Élet és Irodalomba, hogy milyen jó lenne a Centrált egyszerre mint kávéházat és diákklubot újraindítani.
Centrál Kávéház - Eötvös Klub, A Magyar Rádió Reggel a Centrálban című irodalmi műsorának felvétele, 1971 - Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Melyiket szeretted meg előbb: Budapestet vagy a magyar irodalmat?
Ez párhuzamosan történt. Az irodalom már kisgyerekként is megtalált, nagyon szerettem a bibliákat, mert ilyen nagyon vékony, még a bélyegnél is vékonyabb papírjuk volt. Már akkor is egy papírmániás ember voltam. Ha visszacsatolok az előző kérdésre, akkor azt is mondhatom, hogy a bátyám csak a bikákat vette komolyan, én csak a papírt.
De talán nem is véletlenül, a papír egyfajta fétis lett nekem, és az is maradt. Már annyi könyvem van, hogy Ildikó (Enyedi Ildikó filmrendező, Wilhelm Dorste felesége – a szerk.) lehet, hogy hamarosan el akar majd válni, mert nem marad hely a lakásban.
Az iskolában viszont mégse érdekelt annyira az irodalom. Borzasztó diák voltam, a diszlexiám miatt minden tanár azt gondolta, hogy semmi keresnivalóm nincs az iskolában. Viszont nagy mázlim volt, mert az apám volt a polgármester a faluban, így nem mertek megbuktatni vagy elküldeni. Ketteseket kaptam a kitalált teljesítményemért. Ez az egész pedig akkor változott meg, mikor felfedeztem Bertolt Brechtet és rajta keresztül az irodalmat.
Ott volt benne a marxizmus, a pimaszság, az erotika. Sokan drámaíróként ismerik, de szerintem univerzális író volt. Tőle örököltem a nyelvet.
És akkor hirtelen Brecht hatására egy félős gimnazistából egy okos és agresszív diák lettem. Faltam az írásait, és minden könyvből új lendületet kaptam. Ezt is fanatikusan csináltam, úgy fogyasztottam, mint a drogot.
A magyar irodalommal úgy találkoztam, hogy volt egy kis NDK-s kötet, a Magyar líra, amiben magyar költők versei voltak összegyűjtve, Balassitól egészen Illyés Gyuláig. A magyar költészet akkor különösen megtetszett, főleg Ady Endre versei. Nagyon agresszív volt, tele szerelemi bánattal, sőt baloldali volt, és ezzel is nagyon szimpatizáltam. Aztán 1977-ben volt Ady 100. születésnapja, tele volt a város Adyval, minden plakátról Ő nézett az emberre.
Már akkor láttam, hogy ez a pasas tud valamit, amit nekem is tudnom kell.
Akkor még nem tudtam magyarul, de nem is nyelvkönyvet vettem, hanem egy Ady-verseskötetet, abból próbáltam közvetlenül megérteni, mit is jelent a Góg és Magóg.
Könnyű volt a magyar nyelvvel megbarátkozni?
Eleinte volt olyan, hogy csak ültem a moziban, és egymás után néztem a magyar filmeket és abból próbáltam felszívni a magyar nyelv melódiáját. Meg persze igyekeztem mindig magyarul rendelni a kávézókban: egy feketét kérek. Több helyen is törzsvendég voltam, mint például a Lukács Cukrászdában, ami akkor még Különlegességi Cukrászda volt. Azért is jártam ide, mert itt egy darab külföldi nem volt, és rendszeresen harcoltam a törzshelyemért Mándy Ivánnal, mert mindketten sokat jártunk ide.
Különlegességi Cukrászda, Budapest, 1985 - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
De a kedvenc presszóm az egykori Martinelli téren volt (ma már Szervita tér): a Quint presszó. Ez a név a vívásból jön, a tulajdonosa nevezte el így, aki egy olimpiai bajnok vívó volt, és ezt kapta a Kádár-rendszertől, mint tiszteletbeli ajándékot. Eredeti olasz kávéfőző gép volt, finom kávét főztek, és tele volt élettel. Állandóan lázas beszélgetések folytak az asztaloknál, én pedig úgy éreztem, hogy most beszélik meg a nagy jövőt. Tudtam én akkor is, hogy a magyar egy vitás nép, ahol már ketten vannak, ott polgárháború van. De ez egy kávéházban mindig békésen és kellemesen zajlik.
Az egyik legszebb emlékem is ehhez kapcsolódik.
A rendszerváltás után bezárták a Quintet, viszont Ildikó éppen arra járt, mikor szerelték le a kávézó feliratát. Úgyhogy fogta magát, és hazavitte a vállán az aránylag friss férjének, azaz nekem. És most is a konyhánkban van ez a tábla.
És ha jól tudom, akkor 1997-ben megalapítottad az első pesti kávézódat, az Eckermannt?
Még volt korábban a Dürer, talán ’93 környékén, ami az Ajtósi Dürer soron nyílt, mivel ott volt akkoriban az ELTE német és angol tanszéke. Nekem nagyon különleges volt ez a hely: előtte egy kommunista párt vagy főiskola épülete működött ott, és a könyvtár falán volt egy Lukács György szobor, amit persze ’89-ben azonnal leszereltek, de én felállítottam a kávéházban, mert nagyon szerettem néhány fiatalkori írását. Nem véletlen, hogy feltűnik Thomas Mann A varázshegy című regényében, Naphta karakterében – nagyon fontos gondolkodó volt. Bár a szobor eltűnt valahol és a mai napig nem találom, de meglesz valahogyan.
Szóval ez a kávéház működött egy darabig. Az egykori pártfőiskola bejárati részében rendeztük be a kávéházat, és az ELTE főnökétől kértem lámpákat. Mikor megkaptuk az engedélyt, leszereltük a wc-k Bauhaus lámpáit és beépítettük a kávéházba. Ezt imádom Magyarországban, hogy nálunk, németeknél egyetlen főnököt se találnál, aki ezt engedné. Erről persze nem volt szabad beszélni, de az a szép, hogy a magyar emberek mindig nagyon segítőkészek, ha egy mesét kell megvalósítani. Pénz soha nem volt, de ambícióm az volt rengeteg, szerencsére akkor mint NSZK-s lektor nagyon jól kerestem, azon a pénzen vettem kávégépet és berendezést. Sajnos aztán költözött a tanszék.
És ezután jött az Eckermann az Opera mellett?
Igen, az akkor egy hatalmas szenzáció volt, mert azon a helyen Ady nagyon sok évet töltött – már 1907-ben törzsvendég volt a Három Hollóként működő vendéglőben. Csodának számított, hogy ilyen egyszerű hely volt az elegáns Andrássy úton: vidéki dolgokat főztek igazán olcsón. Ady nem szeretett oda járni, ahol Kosztolányi vagy Karinthy ült, ő inkább egy másik súlycsoport volt. Külföldön mindig a kávéházakat használta, de Pesten inkább a rossz kocsmákba járt, ahol a kurvák vannak meg az élet, nem a polgári elegancia.
Andrássy út az egykori Három Holló Kávéházzal, barla a Magyar Állami Operaház, 1890 körül - Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei / Klösz György
A Goethe Intézet már néhány éve ott működött az egykori Három Holló helyén, mikor az igazgató megkeresett, hogy csinálnék-e ott az unalmas pedagógiai könyvtár helyén egy élő teret.
Itt voltam a helyen, ahol Ady majd’ minden éjszakáját töltötte, Krúdy pedig egy komplett könyvet megírt, aminek a fele szintén itt játszódott, ez lett aztán az Ady Endre éjszakái.
Azért is lett Eckermann, mert ő volt Goethe szolgája, ha finoman akarunk fogalmazni, akkor szerkesztője, de azért elég korlátolt életet szabott ki neki a német író. Én Három Hollónak akartam elnevezni Ady nyomán, de abba nem mentek bele, mert az Intézetnél úgy érezték, hogy balszerencsés állat a holló. Goethe is azt mondta rá, hogy halálmadár, illetve akkor már megjelent Esterházy Termelési regénye, amiben az Eckermann nagy szerepet játszik, és akkor mindenki azt gondolta, hogy ez vicces. Ezért belementem.
Kulturális dühből megalapítottam a Három Holló vagyis Drei Raben folyóiratot – ha már nem tudtam a kávéházat így elnevezni, akkor szellemiségében megidéztem Adyt.
És aztán csináltam vagy 10 évig. Iszonyú sikeres volt, oda járt a komplett magyar irodalom, mint például Parti Nagy Lajos, Esterházy Péter, Závada Pál stb.
Akkoriban történt nálunk, hogy Esterházy Péter este hétkor elkezdte harminc ember előtt németül olvasni a Die Leiden des jungen Werthers-t, egészen reggel hétig olvasott. Ez volt az egyik legszebb kulturális esemény az életemben.
A folyóiratod még ma is él, több mint 25 éve. De azért egészen váratlan, hogy a kávéház mellett megszületik egy folyóirat is. Mi volt ezzel a célod?
Azt szerettem volna, hogy a kevésbé vagy nehezebben látható írókat is megismertessem a német olvasókkal. Tulajdonképpen a mai napig ebben a szellemben működik a lap. Mert az világos volt, hogy mondjuk Nádas Péternek vagy Kertész Imrének nem kell segíteni, hiszen nekik elég nagy német olvasótáboruk van, de aztán ott egy csomó fiatal, akiknek meg nincs. És a mai napig nagy örömmel és lelkesedéssel csinálom, remélem, hogy a kávéház és a folyóirat is túlél majd engem.
Az Eckermann-nak sajnos vége szakadt, a Három Holló pedig 2017-ben jött létre.
Igen, az Intézet költözött, mert túl sok lett az épület bérleti díja, szóval nekünk is mennünk kellett. Nagyon maradni akartunk, mert mégiscsak jó helyen volt ott az Andrássyn. Fél évig sikerült még, de aztán már nem bírtuk a bérleti díjat, mert lehetetlenül sokat kértek érte. Utána az új Goethe Intézet helyén is megcsináltam az Eckermannt, amit aztán otthagytam – ma Jedermannként üzemel.
A Három Holló Kávéház ma, Fotó: Három Holló / Facebook
Különben már az Eckermann idejében is arról álmodtam, hogy milyen jó lenne az Ady-múzeumból áthozni dolgokat az Andrássy útra.
Mert mennyivel jobb lenne, ha ennek a városnak nem egy halott Adyja, hanem egy élő Adyja lenne. És a mai napig reménykedek benne, hogy valahogy visszakapjuk az eredeti helyet, ami most éppen üresen áll.
Ezzel együtt nagyon boldog vagyok a Három Hollóval, mert sokkal több a hely és nem kell leállítani a kávéházat, amikor kulturális rendezvények vannak.
Én sokszor látom Adyt meg Esterházyt itt a Hollóban beszélgetni, és biztos vagyok benne, hogy ha lehetne, akkor tényleg itt ülnének mindig.
Nyitókép: Pro Cultura Urbis Alapítvány
