Zelk Zoltánt főleg a gyerekverseiről ismeri mindenki, hiszen az iskolában csak azokkal találkozunk, pedig felnőtteknek szóló írásait is érdemes olvasni. A mai napra egy kórházi verset választottunk tőle, amely a Mindennapi halálom című kötetében jelent meg a 70-es évek végén.
Abban az időszakban betegsége miatt Zelk Zoltán sok verset írt a kórházi ágyról, a „meszelt égbolt” alól. Egy ilyen pillanatkép a Szobatársak dicsérete című szöveg is, amelyben a szobatárs meggyógyul és kezében a zárójelentéssel hazaindul, miközben „Zézé” a saját ágyából figyeli, vajon ki lesz a következő páciens a szomszéd ágyon. A versben nem történik semmi tragikus, mégis torokszorító érzés olvasni. A kórházi atmoszféra, a zajok, a fehérség, az elsuhanó orvosi köpenyek összemosódnak az idő múlásának tapasztalatával.
Zelk Zoltán: Szobatársak dícsérete
Kezében a zárójelentés,
elbúcsúzik a szobatárs.
„Örvendek, hogy megismerhettem Zézét,
s kívánok gyors felgyógyulást”.
Bőröndje visszagyömöszölve már:
pizsama, papucs, fogkefe,
szappan, fésű, borotvaszerszám,
és tátott torkú rádió,
Szabó család, Kívánságműsor,
és mindegyhogymi, csak üvöltsön,
és köhögés, és horkolás,
és éjszakai szellentések,
s ha netán nappal is?
„Elvégre férfiemberek vagyunk…”
A szomszéd ágy most félnapig üres.
Addig azzal múlathatom magam,
ki lesz, milyen lesz az új szobatárs?
Kövér? Keszeg? Értelmiségi?
Kétkezi dolgozó?
Mily ostoba latolgatás!
a szobatárs, az szobatárs!
De már az ágyamhoz hajol,
mondja nevét, és mondom én is,
tehát: örvendezik, hogy Zézé,
kit a tévéből ismer,
lesz majd a szobatársa…
S kattan a bőrönd zárja:
pizsama, papucs, fogkefe,
szappan, fésű, borotvaszerszám,
és nyitatlan is zajgó rádió,
meg mit tudom, meg mit tudom,
csak azt tudom, hogy rég tudom,
hogy szemem a mennyezeten,
mint tegnap és tegnapelőtt,
mint tavaly és tavalyelőtt,
a mennyezeten, mely olyan fehér,
mint a falakon is járni tudó
orvosok és nővérek köpenye.
