Zelk Zoltánt főleg a gyerekverseiről ismeri mindenki, hiszen az iskolában csak azokkal találkozunk, pedig felnőtteknek szóló írásait is érdemes olvasni. A mai napra egy kórházi verset választottunk tőle, amely a Mindennapi halálom című kötetében jelent meg a 70-es évek végén.

Abban az időszakban betegsége miatt Zelk Zoltán sok verset írt a kórházi ágyról, a „meszelt égbolt” alól. Egy ilyen pillanatkép a Szobatársak dicsérete című szöveg is, amelyben a szobatárs meggyógyul és kezében a zárójelentéssel hazaindul, miközben „Zézé” a saját ágyából figyeli, vajon ki lesz a következő páciens a szomszéd ágyon. A versben nem történik semmi tragikus, mégis torokszorító érzés olvasni. A kórházi atmoszféra, a zajok, a fehérség, az elsuhanó orvosi köpenyek összemosódnak az idő múlásának tapasztalatával.

Zelk Zoltán: Szobatársak dícsérete

Kezében a zárójelentés,

elbúcsúzik a szobatárs.

„Örvendek, hogy megismerhettem Zézét,

s kívánok gyors felgyógyulást”.

Bőröndje visszagyömöszölve már:

pizsama, papucs, fogkefe,

szappan, fésű, borotvaszerszám,

és tátott torkú rádió,

Szabó család, Kívánságműsor,

és mindegyhogymi, csak üvöltsön,

és köhögés, és horkolás,

és éjszakai szellentések,

s ha netán nappal is?

„Elvégre férfiemberek vagyunk…”

A szomszéd ágy most félnapig üres.

Addig azzal múlathatom magam,

ki lesz, milyen lesz az új szobatárs?

Kövér? Keszeg? Értelmiségi?

Kétkezi dolgozó?

Mily ostoba latolgatás!

a szobatárs, az szobatárs!

De már az ágyamhoz hajol,

mondja nevét, és mondom én is,

tehát: örvendezik, hogy Zézé,

kit a tévéből ismer,

lesz majd a szobatársa…

S kattan a bőrönd zárja:

pizsama, papucs, fogkefe,

szappan, fésű, borotvaszerszám,

és nyitatlan is zajgó rádió,

meg mit tudom, meg mit tudom,

csak azt tudom, hogy rég tudom,

hogy szemem a mennyezeten,

mint tegnap és tegnapelőtt,

mint tavaly és tavalyelőtt,

a mennyezeten, mely olyan fehér,

mint a falakon is járni tudó

orvosok és nővérek köpenye.