Versterápia rovatunkban ma Lackfi János versét ajánljuk.
Lackfi János versében Isten elkíséri a pácienst a fogorvoshoz, de nem várja meg odakint, hanem mindenféle jellel üzen, nem fér a bőrébe: az ablak alatt álló integető nyárfákkal, a bekukucskáló felhőkkel, az elröppenő madarakkal, akik könnyedén szállnak el, hiszen nincs foguk, nem kell fogorvoshoz járniuk.
Versterápia
Versterápia rovatunkat a karantén alatt indítottuk el, hogy versekkel segítsünk feldolgozni a nehéz időszakot. A rovat a továbbiakban heti egyszer fog jelentkezni. A korábban megosztott verseket ITT találjátok
A játékos versben egymás mellé kerül az élet egy banálisnak tűnő helyzete, a fogorvosi látogatás és mindaz, amit ez túl a "fájdalom fúrófején" jelenthet: egy pillanatnyi elmélkedést a test sebezhetőségéről. Lackfi könnyedén vázolja fel mindezt a szövegben, mintha a fogorvosi kezelés csak mellékszál lenne, mintha fontosabb lenne, ami odakint történik, túl az ablakon. A fájdalom és öröm mulandósága, pillanatnyisága azonban a vers végén mégsem olyan felszabadító, mint lennie kellene, hiszen ez az élet mulandóságát is jelenti egyben.
Lackfi Jánosnak márciusban érkezik #jóéjtpuszi című kötete a Harmat Kiadónál.
Lackfi János: Isten elkísért fogorvoshoz...
Isten elkísért fogorvoshoz,
azt mondta, megvár odakinn,
amíg én benn szenvedek.
De nem tartotta meg,
mert nem fér a bőrébe,
a mindenség bőrébe is alig.
Először a szemközti nyárfák
ezer ezüst-tenyerével
integetett az ablakon keresztül,
villogó napfényt szórva szemembe.
Aztán egy fekvő felhő-ember
lebegett az égen, és kukucskált be
vigyorogva rám habfehér fejével.
Pár perccel később újra odanéztem,
a felhő-pasas feje teljesen szétesett,
koponyára hasonlított inkább,
de ezt is kedves emlékeztetőnek vettem
ott, a fájdalom fúrófején csimpaszkodva
a világűr felett, lám-lám,
mi az ember, szétfoszló hús csak.
S mikor véget ért a kezelés,
megint kipislantottam, és egy fura madár
ugrabugrált odakinn, nahát, tényleg,
a madaraknak nincs foga,
szájukban se híd, se tömés, se korona,
vígan élnek, cikáznak a végtelenben,
aztán egy szárnycsapás, és elillannak,
mint szertezilált füstpamat,
mint szélbe szétpergő lehelet,
mint kőre kiloccsant víz, ennyi csak,
fájdalmunk, örömünk is elenyészik,
annyi marad, amennyi Istenben vagyunk.
