Versterápia: „terülj szét varázs-szőnyeg,/ röpits át hét határon”

Lassan eltelik egy teljes otthonülős, távolságtartós, karanténban töltött év. A régi életünk minden nappal egyre távolibbnak tűnik, ahogy az egykori külföldi utazásaink is. A mai Versterápiába éppen ezért egy nosztalgikus hangulatú szöveget, Reichard Piroska Utazás című versét választottuk, amellyel képzeletben Londonba, Párizsba, Strassburgba és a Tátrába is elutazhatunk.

Reichard Piroska Baumgarten-díjas költő volt, valamint műfordító és kritikus, versei a Nyugatban jelentek meg, ahol 1908-tól rendszeresen publikált (a lap megszűnéséig, 1941-ig 80 írása jelent meg: versek, kritikák, tanulmányok, elbeszélések, műfordítások). Nevét ma már kevesen ismerik, pedig a korban fontos alkotónak tartották. Az Utazás című verse egykori külföldi utak emlékeit eleveníti fel, azt kívánva, hogy bárcsak valamiféle varázsszőnyegen vissza lehetne utazni térben és időben, hogy újra át lehessen élni a régi nagy élményeket.

Reichard Piroska: Utazás

Varázsigéül mondom
magamban: "London, London!"
Bűvös szőnyeg, terülj hát,
időn vissza, téren át
hét országon repülj át!
Hipp-hopp! Charing Cross
hol van?
Most tüstént szállj le vélem
itt a Trafalgar-téren,
ahol szédülten álltam
zsibongó emberbolyban;
vagy túl a párás parkon,
hol fák széltől ziláltan
fáztak a Temze-parton
és úgy kavargott éppen
köd, füst, fény egy gomolyban,
akár egy Turner-képen...
S letűnt időkbe néztem,
vén verseket idéztem,
hol ős Westminster éke
halott költők emléke,
s ahol komoran áll a
vén London tornyos vára...
S ifjonti buzgalomban
a British Museumban
magyar szöveget, régit,
másoltam estebédig;
s a Hyde Parkban ha este
kiki a párját leste,
lombok alatt az árnyban
kisértem árva árnyam...

És volt egy másik nyár is,
Chantilly, Versailles, Páris...
Parkok, terek, ti szépek,
kastélyok, régi képek...
Torlott az utca árja
s a Cluny-kert magánya
körülölelt oly csendben,
akár a Sainte Chapelle-ben...
(Most reklám-fények égnek,
szines betűk neonban,
sugárkévék bomolnak
a sápadt holddal szemben,
most tombol ott az "évad",
de én ezüstös-kének
s oly ünnepi komolynak
érzem Párist szivemben,
amit Szent Genovéva
őrzi a Pantheonban...)

Strassburgban fent a dómon,
amig lenéztem ódon
magasló háztetőkre,
visszaperdült a század,
újultak a régi házak,
kimélyült a várárok,
úrfik, delnők, polgárok
gyűltek sűrű sorokban
a szűk sikátorokban,
s velem együtt lenézett
- káprázat volt, igézet -
Herder s az ifju Goethe...

...egy régi békés nyáron
Tarpatak hídján álltunk
meghitt barátnő három,
s akivel Tátrát jártunk,
húnyt szemmel most is látom
rég elporladt barátunk...
Ó, Lomnic, Füred, Csorba...
(A csúcs, hol szertenézett,
erdő, ahol borongott,
s ami köröttünk kéklett,
hegylánc, fensik s a dombok,
azóta cseh vidék lett
s egy világ összeomlott...)

Drezda, München jön sorba;
s egy est Unter den Linden
s a Burg előtt a Ringen
egymást úgy váltogatja,
mint képeskönyvnek lapja...

Velence, utolsó lap...
Gondola, karcsu csolnak,
a Canal Grande habja
veled együtt ringatja
ezüst párod, a holdat;
a bárkákon dalolnak,
s az árkádok mellett a
ragyogó Piazzetta,
hol most hegedűk szólnak...
S amott évszázak míve,
Szent Márk aranyló íve...

A Campanile ormán
néztük, egy messze parton
bibor-arany vitorlán
hogyan köt ki az alkony,
és odalent opálos
lagunák közt a város
úgy csillogott - emlékszel? -
mint egy zománcos ékszer...

Kit Szent Márk oroszlánja
véd, tenger hableánya,
te, ki örök rejtélyed
örök tükrödben nézed,
kihez, bár sosem látott,
szivem honvággyal vágyott:
egyszer megnyiltál nékem,
lettél vágyból emlékem...

Szünjetek hát ti könnyek,
terülj szét varázs-szőnyeg,
röpits át hét határon
ó, álom... álom... álom...