Hol jobb élni, a városban vagy a természetben? – erre a kérdésre keresi a választ Kosztolányi Dezső A városban című versében, amelyben összehasonlítja a két világot.

Az első versszak a városról szól, ahol a kőrengetegben szinte észre sem veszik az embert. Feltűnés nélkül el lehet merülni magunkban, lehet álmodozni, róni egyedül az utcákat, a tömegmagány azonban olykor óhatatlanul ránehezedik az emberre („a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van, /a magány nyugalma van”). A második strófa a természeté, ahol minden gyönyörű, zöld és vad. Kosztolányi ennek ellenére mégis a város mellett teszi le a voksát ebben a versben: a zsibajgó forgatagot, az asztfalt kék porát választja.

Kosztolányi Dezső: A városban 

Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten
s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,
mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.
Lopva néz csupán reám még s tépelődöm zajtalan,
a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,
a magány nyugalma van.

Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő
oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.
Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,
megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,
melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,
megbűvölt vad lelke él.

Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,
a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele
s mint imádom a magas falt, a rét, erdő - a magasztalt
nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege
és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,
altató szelíd zene. 

1909

 Forrás: Arcanum