Dühös, csalódott, megbántott vers József Attila 1936-os költeménye, az Elmaradt ölelés miatt. A vers Vágó Mártához szólt, ezt az ő emlékirataiból is tudjuk, de a szerelmi vágyakozással összefonódnak gyerekkori képek is.
Az Elmaradt ölelés miatt hiányokról, meg nem valósult találkozásokról, ölelésekről, hiányzó fogodzókról szól. Hiába várakozni, hiába reménykedni és közben megküzdeni az elhagyatottság érzésével. Beszivárog a versbe az elmúlás, az öngyilkosság gondolata is, amely aztán egyfajta dühös vádaskodásba csap át.
József Attila: Elmaradt ölelés miatt
Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!… Hol volt az öled?…
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással –
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
1936
