Korábban már mi is beszámoltunk az „Edit-ügyről”, azaz arról a József Attilának tulajdonított kéziratról, amely heves vita tárgya volt az elmúlt hónapokban. A nyolcsoros írás még februárban került elő, a kéziratról Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész számolt be, aki azt vallotta, a felfedezés ugyan nem változtatja meg a József Attila költészetéről eddig gondoltakat, de mégis egy kultikus költőnek bukkant fel teljesen váratlanul a szövege. A József Attila Társaság elnöke, Tverdota György irodalomtörténész is véleményezte akkor a kéziratot, aki úgy vélte, nem egy kész versről, hanem egy verscsíráról van szó, egy olyan fogalmazványról, amely egy készülő vershez írt első nekifutásnak tekinthető. A Népszavának Bókay Antal irodalomtörténész pedig azt nyilatkozta, hogy meglátása szerint abszolút kicsi a kézirat jelentősége.

Később azonban felmerült, lehetséges, hogy a kézirat hamisítvány. Sárközi Éva a Prae.hu-n azt írta, szerinte a kézírás első pillantásra hasonlít a költőéhez, maga a mű azonban nem vall József Attilára. „A szöveg – ha kész vers lenne – ugyanis még a laikus olvasó számára is dilettáns klapanciának tűnik, mintha Szabolcska Mihály írta volna.” Úgy fogalmazott, kijelenthető, hogy a kéziraton szereplő sorok nem tekinthetők József Attila versnek. A viták miatt az Antikvarium.hu végül visszavonta a kéziratot az aukcióról és további vizsgálatok következtek.

A napokban Tverdota György az Élet és Irodalomban hosszú cikkben fejtette ki, hogy mire jutott a kéziratot illetően. Azt írta, a hamisításról szóló viták tudnak szórakoztatóak lenni, de legbenső tartalmuk végtelenül sivár és lehangoló. 

Egy kézirat hamisítása pedig „rosszhiszemű és gyakran nem is önzetlen játszadozás más személyek szellemi tulajdonával”.

A cikkben hangsúlyozta, most már nem fér hozzá kétség, hogy a szöveg nem József Attilától származik. Ám ez nem jelenti azt, hogy a korábbi állapot visszaállítható, mintha mi sem történt volna, mert a hamisítás révén egy olyan szöveg került elénk, amely hiteltelenítette vagy legalábbis megkérdőjelezte azt a képet, amely a költőről eddig kialakult. 

Kiemelte azt is, hogy József Attilának vannak fogalmazványai, töredékei, amelyek, attól függetlenül, hogy a költő nem publikálta őket, magukon viselik szerzőjük zsenialitásának bélyegét, az Edit azonban nem tartozik közéjük. Az irodalomtörténész arra jutott, hogy a hamisító valószínűleg az életrajz fehér foltjait használta ki, amikor és ahogyan a nyolcsoros „verset” papírra vetette. Például azt, hogy Gyömrői Edit és József Attila kapcsolatáról kevés információ maradt fenn. „Ellenőrzés nélkül lehet erre az időszakra datálni egy, de akár tíz váratlanul előkerült dokumentumot is, és azt „odaajándékozni” valakinek, akire ráfoghatjuk, hogy ő közvetítette az utókor számára. Ügyes.”

Az irodalomtörténész érvelt amellett is, hogy milyen problémák merülnek fel a feltételezéssel, hogy Barta István elkobzott noteszében lehetett a kézirat, és hogy miért nem lehet az Editet teljes értékű versnek tekinteni. Elemzése során pedig arra is kitért, hogy miért nem a Számvetés újraírása a szöveg. „A két szöveg összefüggése laposan materiális jellegű. Egy felületi, könnyen hozzáférhető tudással jól felvértezett, de a mélyebb rétegekbe bepillantani nem tudó hamisító a Számvetés kéziratát használta föl arra, hogy alkotóelemeiből létrehozzon egy József Attilának tulajdonított kompozíciót.”

Az irodalomtörténész tehát amellett tette le a voksát, hogy az Edit hamisítvány, amelyben a címen kívül csak olyan szavakat találunk, amelyek a Számvetésben is megtalálhatók. A szöveg pedig azért lett ilyen „idétlen”, mert a hamisítás így sikerült. 

Tverdota György teljes cikke ITT olvasható.