A kerület egyik legimpozánsabb épületének, a regényben főszerepet játszó Pozsonyi út 38-42.-es számú bérpalotának a sorsa mondhatni a 20. század történelmének sűrűn szedett kivonata. A ház egyrészt kapocs a két szálon futó, a múltban és jelenben játszódó cselekmény között, másrészt menedék, nemcsak a történelem, de az egyéni sorsok, döntéshelyzetek elől is. Akkor, amikor tervbe vették a ház megépítését, gondolom, nem egészen ilyen életpályát szántak neki.
Amikor Hatvany Lajos, konkrétan a családja tulajdonában lévő Alföldi Cukorgyár nyugdíjpénztára, megrendelte ezt a házat, akkor befektetésnek szánta. Ugyanis ha van egy nyugdíjpénztárad, a legrosszabb ötlet a pénzt bankban tartani. Érdemes forgatni, és a legegyszerűbb forgatás: venni egy ingatlant, kiadni a bérlakásokat, és a bevételt visszafolyatni a nyugdíjpénztárba. Ez egészen addig így is ment, mígnem jött a nyilas rezsim, és mindent elvett. De egyébként ez volt az alapelv. Az pedig, hogy a két zsidó tervezőt, Hofstätter Bélát és Domány Ferencet bízta meg Hatvany Lajos, egész biztosan a nagyon ritkán tapasztalható szolidaritás jele volt.
Az ilyen típusú szolidaritásnak volt köszönhető az is, hogy itt egy jelentős létszámú zsidó közösség élt a 20. század elejétől kezdődően?
Nem hiszem. Később, a második világháborúban ez volt a nemzetközi gettó, tehát a zsidókat ide telepítették. Például szegény Szép Ernőt is, aki a margitszigeti Nagyszállóban lakott, majd egyszer csak beköltöztek oda a német tisztek, és fölszólították, hogy takarodjon. A testvéreivel együtt éppen itt, a 38-ban, a negyedik emeleten talált egy lakást. Mindez Emberszag című regényében olvasható.
Mindenki azt hiszi, hogy a nyilas időszak hónapokig vagy évekig tartott, de körülbelül két hónap volt, nem több, október 15-től karácsonyig, amikor is az oroszok körbezárták a várost.
Utána nagyon sokan csak itt ragadtak, aztán ha valahol sok zsidó lakik, mások is szívesen költöznek oda, mert úgy érzik, hogy ott akkor nem fognak zsidózni. Ez világszerte így van. Például Amerikában is erőteljes az antiszemitizmus, anitfeketizmus, antiarabizmus – ott az van, hogy a zsidók, olaszok, kínaiak, vagy mások egy adott területen kiszorítanak mindenki mást, az csak az övék és egymás közt jól elvannak. Mint Brooklyn vagy Little Italy New Yorkban.
Similis simili gaudet. A hasonló vonzza a hasonlót.
Vámos Miklós regényt írt a Pozsonyi út 38-40-ről - Könyves magazin
Házak, utcák, terek, fák, parkok, üzletek, éttermek. Minden településnek, városrésznek megvan a maga sajátos, tervezőasztalon kialakított karaktere, építészeti stílusa, amiből jól kiolvasható, mikor, kiknek és mi célból épültek, milyen történeteket, karriereket reméltek falai közé.
Ez a „hasonló hasonlót vonz” logika, és az ettől elválaszthatatlan identitás-dilemmák, valamint a legtöbbször kényszer szülte identitásválságok a könyvben is több ízben visszaköszönnek.
Szerintem a világ nem gazdasági, hanem morális és identitásválságban van. Senki nem tudja pontosan, hogy hova tartozik, mint ahogy azt sem, hogy miféle elveket kellene betartani. Könnyű azt mondani, hogy a tízparancsolatot, de abban nagyon sok minden nincs benne. Például sajnálatos módon kimaradt az, hogy ne hazudj, vagy hogy ne csapj be senkit az áruddal. Ott vannak az írott törvények, de azokban is nagyon sok a joghézag. Itt a nagyvárosban az emberek elvesztették azt a természetes morális érzéket, ami falun még megvan. És ez nagyon nagy baj. Ehhez képest az, hogy gazdaságilag mi a helyzet, kisebb probléma. Szerintem a pénzügyek mindig előbb megoldódnak, mint az érzelmi ügyek.
Mikor csúszott ki a kezünkből saját identitásunk?
Az identitás akkor veszett el, amikor a technológia fölénk kerekedett. Ameddig nem a technológia volt az úr, mint ma, és közünk volt a dolgokhoz, addig lehetett azért tudni, hogy ha a szomszéd leesik a háza tetejéről, ahol a gerendát javítgatta, akkor segíteni kell neki, mert legközelebb én fogok leesni. Ma már ezeket a munkákat szakemberre bízzuk. Vagy egy másik példa: mondjuk szeretnék veled beszélgetni. Ezt azzal kezdem, hogy írok neked egy e-mailt, és máris a technológia karmában vagyunk. Ha esetleg rossz címre küldöm, soha az életben nem fogunk összetalálkozni. De amíg át kellett fáradnom hozzád, a kerületedbe, a kávéházadba, vagy valahova, ahol te vagy, addig nagyon személyesen alakult a mi kettőnk kapcsolata, és ezzel együtt a kapcsolatunk saját magunkkal.
Naptárilag valamikor a második világháború után kezdődött ez a folyamat. A nyugati világban persze hamarabb, körülbelül akkor, amikor a televízió általános métellyé vagy vonzerővé vált. Mert attól kezdve a televízió mondta meg, hogy te szép vagy, vagy csúnya. Akkor is, ha nem szerepeltél benne. Mert szerepelt benne valaki, aki rád hasonlított, és azt mondták róla,, hogy az a szép. Így aki arra hasonlított, szép volt. Ez történt Marilyn Monroe-val is, aki a mai szépségideál szerint egy kissé vaskos, enyhén közönséges kinézetű nő volt. Persze, ha filmben látjuk, a vonzereje nagyon erős.
Úgy gondolom, amikor a személyesség elveszett a világból, akkor a személyiség is elveszett.
Ugyanez jellemzi a természeti környezetünkhöz való viszonyt is, nem? Ha nincs kapcsolatunk a körülöttünk lévő tájhoz, kevésbé is fogjuk tisztelni, eleve adottként tekintünk rá, ami úgyis kibír mindent. Ebből a szempontból is izgalmas a Duna jelenléte a könyvben, ami bár látszatra csak kulisszaként, de meghatározó szerepet játszik a történetben: a Duna, ami felold és “megold” helyzeteket. Önnek mit jelent a folyó?
Számomra a legkedvesebb vízféleség nem a tenger, nem a tó, végképp nem a Balaton, hanem a folyó. Egy író kolléga azt találta mondani, hogy ott vagy otthon, ahol nem azt mondod, hogy megyek a folyóhoz, hanem, hogy megyek a Dunához. Én itt vagyok itthon, és ugyan nem ebben a kerületben születtem, már 29-30 éves voltam, amikor idekeveredtem, de a Dunával mindig szoros volt a kapcsolatom. Eveztem, kajakoztam. Majd pedig itt laktam, a Dunára láttam, és egyszer csak, amikor sikeres író lettem, annak összes anyagi előnyével, akkor elköltöztem a Duna túlsó részére, de szintén a Duna-partra, ahol lehet kajakom, meg kenum, meg Dunám. Nagyon szívesen úszom benne, főleg ott, ahol olyan erős a sodrás, hogy egy helyben lehet ezt csinálni. Mondhatni szerelmi viszonyban vagyok a Duna nevű folyóval.
Ezt a sajátos viszonyt a regény címének szójátéka is tükrözi.
Úgy érzem, hogy ennek a városnak a Duna a lényege, kár, hogy nem lehet eléggé hozzáférni. Ha rajtam múlna, visszacsinálnám a dunai uszodákat – mert kettő is volt – és minden odavezető út lejárat volna Lehet rakpart, de azt be kéne fedni, alagútban az autók, a teteje füves sétány, kávéházakkal, napozóteraszokkal, játszóterekkel. Vissza kellene hódítani magunknak a Dunát, és a partjain beszélgethetnénk,i internet helyett.
Egy könyv, egy történet mindenkiben másként csapódik le, más kérdéseket vet fel. Önben mi volt az a kérdés, amire ez a kötet lett a válasz, amiért most született meg ez a regény?
Én nem így gondolkodom a könyvekről. A prózaírók általában témaszegények, és ha találnak egyet, évekig ülnek és csinálják. Az én agyműködésem inkább olyan, mint egy költőé, vagy mint egy PR-vezetőé, van egy csomó témám. Folyton eszembe jutnak ötletek, napi három-négy, már fel sem írom őket, mert ami jó, az úgyis megmarad. Ebből a témakészletemből azt tudom megírni, amire két feltétel is áll. Egyrészt, hogy úgy beleszeressek, mint egy nőbe, annyira akarjam, hogy az összes többit pillanatnyilag észre se vegyem. Másrészt, hogy érezzem, ha megírom, akkor a világnak, az embereknek, a magyaroknak, vagy akár csak az ismerőseimnek valami egy picit jobb lesz. Nem tudom, mi az a valami, nem tudom, mennyivel, de jobb lesz.
A Dunapest esetében mi volt az alapgondolat?
Rengeteg sérült ember mászkál Magyarországon, és nem csak zsidók.Sokaknak a rokonait a Don-kanyarban ölték meg, kevesebbeknek az ‘50-es években, a recski táborban, vagy a forradalom alatt és után. Nem csupán a holokauszt pusztította a magyarokat – és abban sem csak a zsidókat, a cigányok legalább ugyanolyan érintettek voltak, vagy a kommunizmus eszméjében hívők –, hanem előtte, közben és utána is nagyon sok alkalom és mód volt arra, hogy kiirtsanak embereket.
Úgy éreztem, hogy valahogyan fénybe kell borítani mindezt. Mert visszacsinálni nem lehet, de ahogyan a németországi értelmiségiek térdet hajtottak az áldozatok előtt, mert ők és őseik voltak a főbűnösök, Magyarországon is ezt kellene tennie. Ennek azonban semmi jelét nem látom.
Azt gondoltam, a személyes példamutatás sose rossz, így én két térdre ereszkedem a második világháború összes, elsősorban magyar áldozata előtt. Persze a többiek előtt is.
Rémület, ami velük történt. Semmi részem nincs benne, de ha nem kérnek bocsánatot azok, akiknek volna miért, nekem jut ez a feladat. Emiatt írtam ezt a Dunapest című regényt, meg azért, mert itt ez a ház, amivel szoros és személyes a kapcsolatom.
