Nagyjából egy bő éve értesült a közvélemény arról, hogy Ungváry Mindszenty József történelmi szerepével foglalkozik, kezdte a beszélgetést Nyáry Krisztián, felidézve a történész Telexen megjelent A NER és az ő bíborosa című véleménycikkét, ami aznap jelent meg, amikor Orbán Viktor átadta Zalaegerszegen a Mindszenty József Látogatóközpontot. A kötet témája így annyiban esetleges, hogy mint kiderült, Ungváry nem foglalkozott volna a bíboros alakjával, ha a kormány nem emeli be az emlékezetpolitikába – ezzel viszont Mindszenty olyan, az egyházi közegen túlmutató súlyt kapott, amit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
„Ez a könyv tükör kívánt lenni az emlékezetpolitikának”
– mondta Ungváry, indoklása szerint ugyanis ez az emlékezetpolitika hazugságokra, tévedésekre és csúsztatásokra épül, ezért „káros és önveszélyes”.
De mit tudtunk eddig Mindszentyről? Nyáry szerint egy nagyjából tájékozott átlagember azt, hogy a bíboros ultrakonzervatív, antikommunista és legitimista volt, aki nem szerette Horthyt, akit bebörtönöztek a nyilasok és a kommunisták is, és aki ellenezte a kollaboráns békepapi mozgalmat, majd hosszú időt töltött az amerikai nagykövetségen. „Miért baj, ha a kormány még az egyház előtt szentté avatja?” – kérdezte Nyáry.
Itt mindjárt el is hangzott az est egyik kulcsmondata, Ungváry szerint ugyanis
valaminek a tagadása önmagában nem garancia arra, hogy az illető emlékezetpolitikai példakép is lehet.
És ha megvizsgáljuk, hogy Mindszenty esetében mit jelentett az, hogy legitimista, vagy hogy mit jelentett a nyilasokkal és a kommunistákkal szembeni ellenállása, akkor előjönnek a problémák.
Indulásként érdemes látni, hogy nagyjából három, párhuzamos Mindszenty-narratíva létezik:
- Pehm József, később Mindszenty József történelmi személy, akinek a megítéléséről lehet történelmi vitát folytatni;
- a politikai szerepvállalása, amit már az életében mindszentizmusnak neveztek;
- és a katolikus egyház hagiografikus szemlélete, hiszen itt egy boldoggá avatási eljárás alanyáról beszélünk.
Ezt a hármat Ungváry szerint már csak azért is szét kell választani, mert az egyház boldoggá avatási eljárása egy történészt nem köt semmiben. Amikor Róma döntést hoz, az illető szentté (illetve ebben az esetben boldoggá - S.A.) válik, és azt ugyan nem tiltja az egyházjog, hogy ettől később megfosszák, de ez még soha nem történt meg – tehát egy ilyen döntésnek van egyfajta véglegessége. A történészi módszertan, szemszög viszont soha nem lehet finalista (így az övé sem, tette hozzá Ungváry), az újonnan felbukkanó források, tények folyamatosan új megközelítéseket tesznek lehetővé.
Ebből a szempontból Ungváry szerint a mostani eljárás egyébként aggályos is, mert a bíborossal kapcsolatos legfontosabb publikációk 2008 után jelentek meg – azt követően, hogy a boldoggá avatási procedúra dokumentumainak összeszedése lezárult. A katolikus vallású történész azt is elmondta, hogy ha Mindszentyt boldoggá avatják, az neki hívőként lelkiismereti problémát okoz majd.
Az egyház egyébként már reagált is Ungváry könyvére, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány azt nyilatkozta, hogy ugyan fontosnak tartja a bíboros életművének tudományos vizsgálatát, sokrétű ismeretét és árnyalatát, a kötet szerintük a szerző túlzó, egyoldalú vagy megalapozatlan vélekedéseit tartalmazza és nem méltó a bíboros emlékéhez. A történész ennek kapcsán elmondta, hogy szerinte,
„ha nekik fontos Mindszenty személye, akkor a bíboros minden megnyilvánulásának fontosnak kellene lennie”.
Ehhez képest a Mindszenty Alapítvány megtagadta, hogy Ungváry kutasson az anyagaikban, és egy műsorban úgy beszélgettek a történész állításairól, hogy oda őt nem hívták meg, hogy érvelhessen az álláspontja mellett. Ezen a ponton fel is kérte az Alapítványt, hogy cáfolják meg, amiket írt. (A kötethez fontos alapot biztosított Balogh Margit 2015-ös, 1500 oldalas Mindszenty-monográfiája, amit Ungváry kritikusai is elfogadnak mint az eddigi legteljesebb munkát a bíboros életéről – igaz, a történész szerint ebből ők szelektíven válogatnak.)
Antiszemitizmus vs. zsidómentés?
Bár a Mindszentyt illető egyik jelentős kritika az, hogy antiszemita volt, Ungváry szerint nem ez az első számú és legfontosabb probléma vele kapcsolatban. Az tudható, hogy az 1920-as évek egyházi antiszemitizmusának aktív alakja volt, az pedig nagyrészt fikción alapul, hogy részt vett a zsidómentési akciókban. Ungváry kritikusai ugyanakkor azt állítják, hogy Mindszenty antiszemitizmusa nem tért el a kor vallási türelmetlenségétől.
A beszélgetésben itt az 1910-es évekig léptek vissza, amikor Mindszenty zalai apát-plébános, valamint a Zalamegyei Ujság alapító-vezetője volt, és erőteljesen antiszemita publicisztikák jelentek meg a lapjában. Később, már 1945 után „bosszúálló zsidóságról” értekezett, és nem tudott empátiával fordulni afelé, hogy a zsidók kárpótlást akarnak, hiszen szerinte a világháború alatt mások is szenvedtek. Voltak ugyan kisebb előrelépései, például hogy idővel egy belső körlevélben már nem engedte meg a zsidó javak kiigénylését egyházi célokra, ugyanakkor elmarasztalható a veszprémi Te Deummal kapcsolatban. Amikor ugyanis Veszprémben véget ért a zsidók deportálása, hálaadó istentiszteletet rendeztek, ez a hírhedt „nyilas mise”. Ezt ugyan Mindszenty ellenezte és vizsgálatot is indított az ügyben, a nyilvánosság előtt viszont nem büntette meg az azt celebráló papot, csupán áthelyezte. „Tehát aki elment a Te Deumra, az a későbbiekben honnan tudta meg, hogy ez egy rossz döntés volt?” – tette fel a kérdést Ungváry, majd kifejtette, hogy ugyanebben az időszakban Németországban és a magyar nyelvterületen is számos pozitív példa volt már az ellenállásra a klérus tagjai között is. Nálunk ilyen példakép lehet a gyulafehérvári püspök, Márton Áron vagy Slachta Margit szerzetesnő, akiktől valószínűleg szintén találnánk korábbról származó antiszemita mondatot, ám ezek nem érvénytelenítik a későbbi tetteiket. Ungváry szerint az ő útjuk egy elképesztő erkölcsi fejlődési dráma arról, hogy mindig lehet változni és újragondolni az addigi vélekedéseinket.
Márton Áron 1940-ben (Ismeretlen fotós/Wikipedia)
A dunántúli zsidóellenes pogromok más, Mindszenty közvetett felelősségét is felvető eseményeinek taglalása után kitértek arra, amikor a bíboros 1944 novemberében szintén aláírta azt a püspöki nyilatkozatot, ami a közvélekedés szerint megmentette a budapesti zsidóságot (a levélnek a gyakorlatban nem volt hatása, tette hozzá Ungváry). A történész szerint ez ismét példa arra, hogy Mindszentynél Márton Áron, a győri Apor Vilmos, de még az a gyakorlatilag náci Ébredő Magyarokat támogató Zadravecz István is messzebb ment, aki a templomban prédikált arról, hogy a zsidó csillag hordásának kényszere gyalázatos.
Sovinizmus és kettős mércék
Mindszenty soviniszta nézeteket képviselt azzal, hogy más nemzetekkel szemben a magyarság történetét kizárólag az áldozatiság szempontjából értelmezte, írja a könyvben Ungváry, ami a történész kritikusai szerint csak a Trianon utáni korszellem megnyilvánulása. Kérdés viszont, hogy a bíboros csak sodródott a korszellemmel, vagy aktív alakítója is volt-e – Ungváry szerint itt fontos látnunk, hogy Mindszenty intenzív publicisztikai tevékenységet folytatott. Továbbá azon is érdemes elgondolkodni, hogy vajon az-e a példakép, aki a korszellem része, vagy az, aki azt felülmúlva valamilyen plusz erény testesít meg. És nem szabad elmennünk amellett sem, hogy miközben igazságtalannak tartjuk, hogy a romániai csángóknak nem lehet magyarul miséző papjuk, és Közép-Európában az ortodox egyház vezetői heveny nacionalisták, például a magyarság kárára is, ugyanezt a viselkedést sokan nem kifogásolják Mindszenty esetében,
aki mindent megtett azért, hogy a muraközi hívek az anyanyelvükön ne, csak magyarul hallgathassanak misét.
Mindszenty emellett a protestánsokkal is ellenséges volt. Egyfelől elfogadta az ökumené gondolatát, amikor az egyházi szerepe elé helyezte azt a politikai szerepet, hogy ő a hívőkön túl az egész magyarságot is képviseli (mindezt úgy, hogy erre őt nem választotta meg senki, nem volt erre jogosultsága). Másfelől a numerus clausust a reformátusokra is kiterjesztette volna, és nyilvántartotta Zala megyében a református jegyzőket. Ungváry szerint a bíboros Horthyval szembeni tartózkodása is erre vezethető vissza, a kormányzó ugyanis református volt.
Kiugrás a történelemből - Horthy Miklós a világpolitika színpadán nemcsak óráról órára végigveszi 1944. október 15-e eseményeit, amikor Horthy Miklós és kormánya megkísérelte a kiugrást, hanem Ungváry azt is megpróbálta felvázolni, hogy mi történt volna a Kárpát-medencében, ha sikerül a kiugrás. A könyvbemutatón jártunk.
A protestánsokkal szembeni szélsőséges megnyilvánulása részeként talán az egyik utolsó katolikus pap volt, aki nem engedte a Himnuszt elénekelni templomban, mert a „Megbűnhődte már e nép /A múltat s jövendőt! ” részben valamiféle predesztinációs gondolatot vélt felfedezni – ezt a hozzáállást egyébként a magyar katolikus egyház már a 19. században meghaladta.
Mi érdekelte Mindszentyt a Monarchia örökségéből?
Mindszenty legitimizmusát eddig nem igazán kérdőjelezte meg senki, és hogy ezt Ungváry megteszi, Nyáry szerint a kötet egyik legizgalmasabb és legújszerűbb állítása. A történész szerint Mindszenty igazából inkább ultrakonzervatív volt, mint legitimista, utóbbiból kizárólag a Habsburgok trónra emelése érdekelte, a dualizmus liberális hagyományait elutasította (mint például a polgári, illetve a vegyes [vallású] házasságok engedélyezését), és azt akarta, hogy
nevezzék ki zászlósúrrá, valamint adjanak alá bandériumokat.
A legitimizmus az 1920-as évek közepéig elég vegyes volt (ott találjuk köztük a fajvédőket is), utána viszont „kitisztult”, és azok lettek legitimisták, akik nemcsak Habsburg Ottót mint uralkodót tartották kívánatosnak, hanem a Monarchia polgári liberális berendezkedését is.
Mindszenty mellett szól, mondta Ungváry, hogy viszonylag korán fellépett a nyilasokkal szemben, mert a kommunistákhoz hasonlónak tűntek neki, és konkurenciát látott bennük a keresztény pártok számára. Ugyanakkor a fent említett ultrakonzervatív programja miatt önmagában az, hogy szembehelyezkedett a nyilasokkal, Ungváry szerint még nem teszi politikai példaképpé.
Az ideális ellenség
Mindszenty szerepe az 1945 utáni eseményekben is ellentmondásos. Sokan a rendíthetetlenség és a megvesztegethetetlenség jelképének tartják, emelte ki Nyáry, ám a kommunisták számára ideális ellenséggé vált azáltal, hogy a viselkedésével valójában a pártjának és az egyházának ártott.
Mint azt Ungváry elmondta, Mindszenty csak azzal a feltétellel vállalta volna a Demokrata Néppárt (azaz az 1947-es legnagyobb ellenzéki erő) támogatását, ha ő irányíthatta volna a komplett pártsajtót, és ő szervezhette volna meg a pártot. Ez felveti a kérdést, hogy egy egyházi vezető jogosult-e arra, hogy egy párt sajtóját kézivezérelje, ami a történész szerint önmagában is szereptévesztés. Mindszenty viszont kizárólag katolikus alapon akart megszervezni egy olyan pártot, amiben voltak reformátusok és evangélikusok is – mindezt egy igen válságos politikai pillanatban. Emellett a kor több oly politikusát megalázta és megsértette, aki a szövetségese volt.
Mindszenty 1956. november 1-jén, a kiszabadítása után tartott sajtókonferencián (ETH-Bibliothek Zürich/Wikipedia)
Az igazán jelentős szereptévesztése viszont az volt, hogy az ország első számú zászlósurának tekintette magát, akinek joga van kormányt kinevezni – ez pedig Ungváry szerint a bíborost eltérítette a valós feladatától:
magára hagyta a nyáját.
Amíg Mindszenty az amerikai nagykövetségen, a harmadik emeleti lakosztályában tartózkodott arra várva, hogy majd ő nevezi ki a független demokratikus kormányt, nem kommunikált az egyházával, a híveivel. „Nincs pásztor, szétszórva a nyáj, tehát a pártállami állambiztonság azt csinált a püspökökkel, amit akart. Mindszenty nem volt ott, így gyakorlatilag majdnem minden püspököt terrorizálni tudtak, előbb-utóbb beszervezték őket, és az egyházat a saját szövetségesükké tették.”
Márton Áron ebben az esetben ismét csak jó példa, vélte Ungváry, a gyulafehérvári püspököt ugyanis szintén megkínozták, majd házi őrizetben tartották, ő viszont ezt a helyzetet is felhasználta arra, hogy kommunikáljon az egyházával és nagyon gyorsan felszámolta a román békepapi mozgalmat.
A beszélgetés végén Nyáry arra kérte Ungváryt, hogy az árnyalás kedvéért sorolja fel Mindszenty erényeit. A történész szerint viszont ez azért nehéz, mert a bíboros erényei összekapcsolódnak a hibáival. Ha azt mondja, állhatatos volt, akkor rögtön hozzá kell tennie, hogy a hibáihoz ragaszkodott állhatatosan. Ha kiemeli, milyen imponáló, szép hite volt, fel kell tennie a kérdést, hogy miben hitt? Ungváry szerint ugyanis Mindszentynél a szeretetet nem olyan egyszerű megtalálni.
„Botrány, hogy miközben vannak szentjeink, olyan emberek, akikre az is felnézhet, aki nem katolikus, akik megrendítő, fejlődő életutat jártak be, egy olyan embert emelünk fel, aki szerintem egy tragédia.”
