Villódzó neonfények, hatalmas embertömeg, hagyomány és modernitás, fegyelmezettség és szexualitás. Japánnal kapcsolatban tele vagyunk sztereotípiákkal. Jake Adelsteinnek köszönhetően most a csillogó felszín mélyére láthatunk. Vagy még inkább: alulnézetből vehetjük górcső alá a modern távol-keleti társadalmat, ismerhetjük meg a japán szemléletmódot, amely gyökeresen eltér a nyugatitól. Adelstein japán irodalmat tanulni érkezett az országba, majd első nyugatiként kapott állást a világ legnagyobb (több mint 14 milliós) példányszámú napilapjánál, a Jomiuri Simbunnál. Tizenkét évig dolgozott a folyóiratnál, elsajátítva az oknyomozó újságírás csínját-bínját, belerúgva a jakuzába, és rálépve a japán kormány tyúkszemére. Mentségére legyen mondva, a közérdek vezette. Mennyit számít ez, ha az ember a saját és szerettei bőrét viszi a vásárra?
A demokrácia őrzői
Japánban az újságírásnak, akárcsak az olvasásnak – meg minden másnak – nagy hagyománya van. Nem csoda, hiszen itt az emberek hitének része, hogy minden szavukban benne rejlik a „nyelv lelke”. Az írott szót így mérhetetlen tisztelet övezi. A japánok odavannak a használati utasításokért – szóljon az egy robotgépről, a női orgazmusról, az életről vagy a halálról –, és „szó szerint könyvekből élik az életüket”. A nyelv szentélyében munkát kapni ezért hatalmas elismerés. Gajdzsinként (japánul a külföldi) pedig erre még nem volt példa. Ráadásul egyből szeisa-inként, ami élethosszig tartó alkalmazotti munkaviszonyt jelent. Mert Japánban kimondottan ilyen is van.
Ansel Elgort kakukktojás szerepben (Fotó: HBO)
Az újságírásnak is megvan a maga kézikönyve, ám a gyakornokok először felejteni tanulnak meg: maguk mögött hagyják a múltat, megszabadulnak az előítéletektől, a szabadidőtől és legfőképp: elfelejtik a saját véleményüket. Megtanulják, hogy ne ítélkezzenek mások felett, csak a kapott információ és a forrásának a védelme fontos.
„Ebben az országban az újságírás a hatalomgyakorlás legfőbb fékezőereje. A zsurnaliszták a törékeny japán demokrácia utolsó őrei.”
Mert az igazi újságíró képes megváltoztatni a világot.
Az információnak nincs szaga
Az emberölési ügyek mindig nagy nyilvánosságot kapnak a világ egyik legbiztonságosabb országában. Ez sokat elmond a közbiztonság helyzetéről. Az első, amit a bűnügyi újságíró megtanul, hogy Japánban viszonylag ritkák a gyilkosságok. Rontanák a statisztikát. Helyettük csak „hivatalos verzió” létezik. Tíz esetből kilenc emberölést – hiába az előre megfontolt szándék – halállal végződő támadásként vagy önvédelemként címkéz fel a hatóság, amiről persze így is kell hírt adni. Megérzése és igazságérzete miatt Adelstein gyakran szembekerült ezzel az állásponttal, amíg a kölcsönösség jegyében ki nem építette a rendőrökből, hoszteszekből és jakuzákból álló információs hálózatát. Ezzel nemcsak lépéselőnybe került a konkurenciához képest, hanem lépéskényszerbe hozta magát a hatóságot is. Nem söpörhették többé a szőnyeg alá az igazságot. Legalábbis a legtöbb esetben. Adelstein memoárja felér egy „Hogyan csikarj ki információt?” kisokosnak is.
Ansel Elgort és Vatanabe Ken mennek tiszteletüket tenni a jakuzánál (Fotó: HBO)
A zsaruk megkörnyékezése gyakran együtt járt azzal, hogy az újságíró szinte családtaggá vált. Adelstein nem egyszer étkezett családi körben Szekigucsi (a sorozatban Katagiri a neve, és Vatanabe Ken alakítja) nyomozó konyhaasztalánál, sőt, vigyázott a gyerekeire is. A firkász és a zsaru hamar felismerte, hogy közös az érdekük: az igazság napvilágra kerülése. Kapcsolatuk pedig lassan barátsággá mélyült. A hoszteszek, prostik és jakuzák közt pedig Adelstein megtanulta, hogy „minden forrásnak megvan a maga oka, hogy miért beszél, ami nem mindig tisztességes.”
Nem az a fontos, honnan származik az információ, hanem egyedül az, hogy igaz-e.
Semmit a szemnek
Japán virágzó szexiparát a legális szexuális szolgáltatások rendkívül széles palettájának köszönheti. Itt is a nyugatinak gyökeresen ellentmondó filozófia uralkodik: semmit a szemnek, mindent a kéznek! Tilosak a cenzúrázatlan filmek, a kemény pornó és a szexújságok, mivel „felkérés lenne keringőre”, azaz szexuális izgalomba hozhatnak. Ugyanakkor a szex szinte bármilyen formája megengedett szappanföldön (japánul így hívják a szexshopokat), a valódi közösülésen kívül. A rendőrséget nem zavarja egy orálisan egymást kényeztető pár az utcán, de mindenkit bevihet, aki megáll őket megbámulni.
Meglepő módon ez egy 1957-es, a nők kizsákmányolását tiltó jogszabály miatt van így. A második világháborút követően rengeteg nőt kényszerítettek prostitúcióra, ezért, bár magát az intézményt nem tiltották be, a törvény szigora – a kuncsaftok és a prostituáltak helyett – a stricikre és bordélytulajdonosokra sújt le. Ezzel remélték visszaszorítani a szexrabszolgaságot és az emberkereskedelmet. Folyományaként egyrészt felértékelődött a normális szex, másrészt az alternatívák széles tárházát hívta életre. A lényeg: ne nézd, hanem csináld! Miért nem inkább a keresletet kodifikálják? Mert a törvényeket férfiak írják.
Van egy, a szexnél is kelendőbb árucikk Japánban: ez az intimitás,
amelynek kiszolgálói a nyugaton igencsak félreértett hoszt- és hoszteszbárok. Ezek célja a „bensőséges kapcsolatok illúziójának” megteremtése, amelynél a szex csupán délibáb. Inkább a fókuszált figyelem és a gyengédség áll a középpontban, nem a valódi fizikai kontaktus. Ezek szinonimái nyugaton a „fizetett barátok”: a pszichiáterek, a terapeuták és a tanácsadók, amelyek viszont japán szemmel tűnnek visszatetszőnek. Van valami pikantériája, hogy a hosztklubok vendégeit hajnalban a munka után betérő hoszteszek váltják. Bár igazából nincs benne semmi meglepő: a legtöbb nő számára az itt eltöltött idő a tökéletes randevú. Még úgy is, hogy színjáték, hamis illúzió az egész. Pénzért vett meghittség. „Aki figyelmesen szemléli, észreveszi a színfalak mögött az elidegenedést, az unalmat, a magányt.”
Rachel Keller nagyratörő hoszteszként drámai vénát villant (Fotó: HBO)
Akik elmennek a végsőkig
A jakuza a japán szervezett bűnözés szinonimája. A japán maffia a hagyományait sikeresen mentette át az új évezredbe, képregények, filmek és videójátékok formájában misztifikálva magát. „Napjaink jakuzái immár innovatív üzletemberek”, írja Adelstein, és nem szamurájkardos, agyontetovált bűnözők. Mindenben benne van a kezük, amiben pénz van: ingatlanpanama, védelmi pénzek, gyermekprostitúció, pénzmosás, zsarolás és emberkereskedelem. Vállalatbirodalmaik legális és illegális folyondárjai észrevétlenül hálózzák be az uralmon lévő egypártrendszert. „A jakuza pontosan tisztában van azzal, miként alkalmazhatja a törvényeket a saját kénye-kedve szerint: továbbra is úgy működik és azt teszi, amit csak akar, mert szinte lehetetlen kimozdítani a pozíciójából.” Bár a ’90-es években megpróbáltak törvényileg fellépni ellene, most sok szempontból erősebb, mint valaha. Éppoly hatékonyan működik, mint egy multinacionális megakonszern: „hatalmas tőkével, rengeteg emberrel, saját információs hálózattal” rendelkezik.
A japán társadalom beletörődő szimbiózisban, afféle "szükséges rosszként" él együtt az alvilággal.
Szinte törvényszerű, hogy egy oknyomozó újságíró előbb-utóbb keresztezi a jakuza útját, az viszont kevésbé, hogy az felfigyel rá, sőt, össze is rúgja a port vele. És életben marad. Adelstein már az uzsorahitel-ügyleteik kapcsán ott kapta el őket, ahol a legjobban fáj – a pénzüknél –, amit az emberkereskedelem kapcsán felvállalt nemzetközi keresztes hadjárata csak tetézett. Az i-re a pontot azzal tette fel, hogy páros lábbal beleszállt a vezetőségbe, és leleplező cikket írt az egyik banda köztiszteletben álló fejéről.
Kaszamacu Só rendhagyó jakuzája és Rachel Keller hosztesze a sava-borsa a sorozatnak
A jakuzák magukat gokudónak nevezik. A goku jelentése „legvégső, legtávolabbi, legszélső”, a do pedig „ösvény”. Tehát ők azok, akik elmennek a végsőkig, soha nem rettennek vissza, mindig elvégzik a feladatot. Vajon mi tarthatta vissza ezeket az erőszakos embereket attól, hogy pontot tegyenek Adelstein élete végére? A fáma szerint egy pletyka: a gajdzsin szemtelensége hátha abból ered, hogy a CIA-nek vagy a Moszadnak dolgozik.
Az emberkereskedelem hálójában
Tizenkét év hosszú idő, főleg, ha az embernek azt az árnyékok között kell eltöltenie Japánban. Felejtsd el, hogy „letészed a lantot” a nap végén, mert egyszerűen nincs ilyen a felkelő nap országában. Ahogy a hétvége és a szabadnap is ismeretlen fogalom az újságíró számára, mert csak az egy és oszthatatlan sztori van, amelyet hosszú hónapok megfeszített munkája után is simán elhappolhat előled a konkurencia. A téma, amit űzöl, rajtad és benned is nyomot hagy, nem maradhatsz kívül, ez a világ – uzsorásoké, nemi erőszaktevőké, gyilkosoké, jakuzáké, akiknek semmi sem drága – kérlelhetetlenül beszippant magába. „Ha a munka túl személyessé válik, az lassan megeszi a riporter lelkét.”
A valódi Jake Adelstein Tokióban
Adelsteinnél ott szakadt el a cérna, amikor egy nemzetközi emberkereskedelmi hálózat nyomára bukkant, a japán hatóságok pedig bürokratikus akadályokat görgettek a felszámolása elé. A szexrabszolgaként fogva tartott, külföldi áldozatokra letartóztatás, majd kitoloncolás várt, mert munkavállalási engedély nélkül dolgoztak. Így viszont nem maradt tanú az emberkereskedők ellen. Adelstein kínjában a nemzetközi nyilvánossághoz fordult, amivel persze kihúzta a gyufát a japán kormánynál.
Hogyan reformálhatsz meg egy férfiközpontú társadalmat, ahol nemi erőszak esetén az az első kérdés az áldozathoz, hogy mivel izgatta fel az elkövetőt?
Ahol az érte kiszabható maximális büntetés két év, de ha először kapják el, megússza felfüggesztett ítélettel? Ahol a prostitúciót kiszolgáló embercsempészek lobbizhatnak a kormányban? Jake Adelstein fölismerte, hogy nem a hatósággal van a baj, hanem sokkal "feljebb" kell keresni a problémát. Japánnal együtt hátrahagyta az újságírást is, hogy aztán az emberkereskedelem nemzetközi szakértőjeként térjen vissza. Ha alulról nem képes változtatni a dolgokon, talán felülről sikerül.
Kikucsi Rinkónak újságíróként a nőkkel szembeni előítéletekkel is meg kell küzdenie (Fotó: HBO)
Szemtől szemben a jakuzával
Jake Adelstein memoárját a drámaíró J.T. Rogers adaptálta az HBO számára. A Szemtől szemben direktora, Michael Mann rendezte a pilotot, és producerként is kivette a részét belőle. A minisorozat és a könyv nagyszerűen kiegészítik egymást.
Az adaptáció erénye, hogy az emlékirat szerethető mellékkaraktereinek tágabb teret biztosít, a főhős informátorai megtelnek élettel.
A „bébi sofőr” Ansel Elgort gajdzsinja úgy csetlik-botlik az idegen közegben, ahogy kell, szerencséjére hóna alá nyúl Az utolsó szamurájból és az Eredetből ismerős Vatanabe Ken kőkemény zsaruja. Mégsem válik a Tokyo Vice kétszemélyes buddy movie-vá, a nagy neveket ugyanis lemossák a képernyőről a kevésbé ismertek. A drámai vonalat a színésznők képviselik: nagyratörő hoszteszként Rachel Keller és a nőkkel szembeni előítéletekkel megküzdő újságíró szerepében Kikucsi Rinko. De kellemes meglepetés Kaszamacu Só rendhagyó jakuzája is, akinek köszönhetően megidézésre kerül a könyv remek humora. Furcsa, hogy a karakterek nevei eltérnek a könyvben szereplőktől, pedig valószínűleg már ott sem az eredetieket használta a szerző.
Az HBO Maxon látható tévésorozat mozgásba hozza Adelstein részletgazdag világát, amely lehet, hogy személyes hangvételű és helyenként hatásvadász, de kéretlenül őszinte. A szerző kitárulkozik, nem rejtve véka alá saját hibáit és belső démonjait sem. Nem is várunk kevesebbet egy volt oknyomozó újságírótól, csakis a pőre igazságot. Amellett, hogy könyve kötelező olvasmány lehetne a hazai újságíróképzésben, karnyújtásnyira hozza nekünk a valódi Japánt.
