A japánok hajlamosak elfogadni a diktatúrát

A japánok hajlamosak elfogadni a diktatúrát

.konyvesblog. | 2017. augusztus 26. |

“Tehát ott tartot­tunk, hogy elmondom, miért vagytok itt. Az ok nem más, mint hogy [...] ma meg kell öl­nötök egymást” – tájékoztatja az állatias katonatiszt, egyben újdonsült osztályfőnök negyvenkét fős osztályát. A szabályok mindenki számára érthetőek: a Játék helyszínét, a szigetet senki sem hagyhatja el élve, csak a Játék győztese, vagyis az egyetlen túlélő. A mészárlás hamarosan megkezdődik, és csak az olvasó gyomrán, valamint idegrendszerének edzettségén múlik, hogy meddig képes nyomon követni a kiskorú hősök és fenevadak élet-halál harcát. Takami Kósun 1999-ben megjelent regénye, a Battle Royale meghódította a világot: azonnal az eladási listák élére került, számtalan nyelvre lefordították. A megjelenést követően manga- és filmadaptáció készült belőle, nemrégiben pedig piacra dobtak egy bevallottan a könyv ihlette számítógépes játékot is. De említhetnénk a szintén páratlan sikert arató, Az éhezők viadala-trilógiát, mellyel kapcsolatban a Battle Royale-t egyértelműen előzményként emlegetik. Meg kell azonban jegyezni, hogy a kritika Kósun regényével kapcsolatban is megvonta a párhuzamokat a nagy elődökkel, például a Legyek Urával, vagy két Stephen King-kötettel A menekülő emberrel és A Hosszú Meneteléssel.

Takami Kósun: Battle Royale

Fordította: Mayer Ingrid, Művelt Nép, 2017, 738 oldal, 4490 HUF

 

A regény sokkal többet mutat meg az emberből, mint a zsigeri félelmei. Az emberi tudat és tudatalatti mechanizmusait, szerkezetét boncolgatva könnyen beleeshetünk Kósun csapdájába, vagyis eljuthatunk a válasz nélküli kérdésig: mi az ember valójában? Vajon tudata, akarata vagy ösztönei irányítják? Szabadságvágya vagy az élni akarás? Ki képes túlélni: az, aki a legkönnyebben alkalmazkodik, vagy az, aki a legagresszívabb? A kérdések többségére nem ad választ a könyv, mégis egyértelműen sugallja, melyek a létünket alapjaiban meghatározó erkölcsi, társadalmi értékek.

A regényötlet erdetiségéről folytatott vitában nehéz lenne igazságot tenni, de talán nem is szükséges. Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért lett a Battle Royale-ból kultkönyv. Talán azért, mert olyan stiláris és tartalmi rétegekkel játszik, melyek az akció-, horror- és thriller-rajongókat is kielégíti, de az irodalomesztétákat is megmozgatja – nem is beszélve a lelkes lélekbúvárokról –, vagy mert példátlan ügyességgel merít az elődökből, és hoz létre a segítségükkel valami teljesen újat. Olyat, amit az elmúlt közel húsz évben töretlen rajongás övez, és ami minden bizonnyal lényegit állít rólunk és arról a korról, amiben élünk. Takami Kósunt inspirációról, rendszerkritikáról, szabadságról kérdeztük.

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A tabuk felrúgása volt a célja, amikor gyerekeket választott főszereplőnek?

Nem volt sok elképzelésem sem az írásról, sem a regényről, míg egy nap félálmomban ihletet nem kaptam. Egy tinédzserként látott tévésorozatban elhangzott mondat szólalt meg a fejemben. A tanár ironizáló, vidám hangon jelentette be osztályának: „Ma öldöklő-találkozót fogunk rendezni!” Nagyon megrémültem az álmomtól, azzal együtt éreztem, hogy egy érdekes történet bontakozhat ki belőle. Kezdetben úgy gondoltam, a felnőtt vagy esetleg a középiskolás korosztályt célzom meg a sztorival, de végül a drámai konfliktusok iránti rajongásom miatt végül a 14-15 évesek mellett döntöttem. A sztorit illetően akkor még nem volt pontosabb koncepcióm. (A japán oktatási rendszerben ez a korosztály még a kötelező, hároméves alsó középiskolai képzésben tanul. A középiskola >>vagy felső középiskola << három éve csak ezután kezdődik, ez azonban már nem kötelező - a szerk.)

A manga- és anime-kultúrában gyakori, hogy a történetek főszereplői gyerekek - még a szeinenek, vagyis az olyan történetek esetében is, amik eredetileg felnőtteknek szólnak. Volt-e olyan mű, ami a kilencvenes évek végéig hatott önre, és volt-e azóta ilyen?

Bevallom, mielőtt hozzáfogtam a sztori megírásához, nem voltam egy nagy mangafaló. Mostanában azonban sokat olvasok, kedvenc műfajom a vicces, abszurd komédia. Megható köteteket elég ritkán fogok kézbe, de ezek közül is van kedvencem: Mijazaki Hajao Nauszika – A szél harcosai mangaváltozata. Valószínűleg azért, mert a képregény egyik főszereplője is egy kamasz. A regények és animék szereplői gyakran olyan fiatalok, akik a felnőtt korosztályt is képesek meghódítani. Ennek az lehet az oka, hogy ők még nem rendelkeznek szilárd, kialakult világ- és életszemlélettel, személyiségük alakulóban van, bármi lehet még belőlük, és ez minden korosztály számára vonzó. Ha marketingoldalról közelítjük meg (bár a fentiek is a marketinghez kapcsolódnak), mindenkinek van meghatározó fiatalkori, illetve középiskolás emléke, élménye, ezért könnyen bele tudja élni magát a történetbe. Vagyis bárki könnyen fogyasztóvá, azaz olvasóközönséggé válhat.

Milyen irodalmi művek hatottak önre a Battle Royale megírásakor?

A japán horror műfajban Hidejuki Kikucsi, a külföldiek közül pedig Stephen King és Robert B. Parker voltak a legnagyobb hatással rám.

A regény egy fiktív diktatórikus államban, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban játszódik, a jelenkori Japán területén. A diktatúra mintha nemcsak a Játék megszületésének igazolása lenne, de szimbolikusan az ember alkotta politikai rendszerekben rejlő veszélyre is felhívná a figyelmet. A Battle Royale mennyiben rendszerkritika?

A Japán szomszédságában fekvő Észak-Koreában bizonyíthatóan kemény diktatúra uralkodik. Ennek köszönhetően a japán olvasók számára is sokkal könnyebben elképzelhető, sokkal valósághűbb a téma. (Néhány évtizeddel ezelőtt Észak-Koreában speciális alakulathoz képeztek ki kémeket, és ehhez Japánból hurcoltak el embereket. A japán tévében manapság is gyakran szerepelnek Észak-Koreáról szóló hírek – persze a tévében csak híreket közölnek, ellenlépéseket senki sem tesz.) Ezenkívül mondhatjuk, hogy a szomszédos Kínában és Oroszországban is diktatórikus a rendszer, de 1945 előtt Japánban is elnyomás uralkodott. Ha más nézőpontból közelítjük meg a dolgokat, a jelenlegi Japánban is sok minden fennmaradt a diktatúrából, sőt, még a mostani kormányunknak is vannak diktatórikus intézkedései. A regényemben azonban inkább azt szerettem volna feszegetni, hogy a japán emberek hogyan viszonyulnak a diktatúrához, mert úgy tűnik, hajlamosak elfogadni, sőt előfordul, hogy egyenesen szükségesnek tartják. Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon tényleg ilyenek vagyunk-e mi, japánok? Nagyon bölcsnek tartjuk magunkat és könnyen alkalmazkodónak. Minden pillanatban meg akarunk felelni az elvárásoknak és úgy gondoljuk, ha valakinek esetleg egyéni véleménye van valamiről, jobb, ha magában tartja. Szerintem ez a gondolkodásmód egyszerűen őrültség. Közhelynek számít ugyan, de ha egy politikai rendszer nem ellenőrizhető és nem átlátható, akkor könnyedén romlásnak indulhat, és elszabadulhat a korrupció. Erich Frommot idézve: „Ha a polgárok elmenekülnek a szabadság elől, mivé lesz az országuk?” Sőt, ha már maga a kormány is támogatja, segíti a szabadságtól való menekülést, akkor mégis mi történik majd? Azt gondolom, hogy a mostani japán társadalomban ezek a problémák jelen vannak, ami már önmagában is nagyon veszélyes dolog. Arról, hogy más országok milyen helyzetben vannak, nem tudok nyilatkozni.

Gyerekszereplői úgy cselekszenek, ahogy a felnőttek cselekednének a helyükben. Tetteiket nemcsak külső tényezők befolyásolják, hanem a mindenkiben ott szunnyadó embertelenség, az önzés, a tudatalattijukból felszínre törő, legyőzhetetlen halálfélelem, és mindezekkel szemben a tetteikre reflektáló, ösztönösen megfogalmazódó morális kérdések. A túlélésért folytatott küzdelemben meg vannak fosztva szabadságuktól, és úgy tűnik, a játék megnyerésével sem ér véget a harc. Mit jelent egy ilyen helyzetben az ember szabadsága? Egyáltalán, mit jelent önnek az emberi szabadság?

Néhány diákszereplő, kiváltképp a főszereplők gyakran valóban felnőtt módjára cselekszenek. Ennek egyik oka, hogy jobban kedvelem azokat a karaktereket, akik a kezdetektől fogva saját szabályaik szerint játszanak, saját útjukat járják és védelmezik – felnőttek módjára gondolkodnak és cselekszenek –, mint azokat a figurákat, akik a konfliktus közben cseperednek fel, erősödnek meg. Az előbbiek nagysága és szépsége egyértelműen érzékelhető, mint például Hammett vagy Chandler bűnügyi regényeiben. Amennyiben a kérdések arra vonatkoznak, hogy a túlélésért folytatott harc véget ér-e, a válaszom az, hogy nem, nem fog véget érni. A továbbiakban azonban a szereplők kényszerhelyzet-szülte döntései és cselekedetei, vagyis passzivitása egyértelműen ellenkezőjére, aktivitásba fog váltani. Még ha a helyzet reménytelennek is tűnik, a szereplők érzései szabadok, azaz szabadon dönthetnek. Kijelölnek maguknak egy célt, és miután megcsillan a remény, hogy sikerülhet elérni azt, útnak indulnak. Az a fajta szabadság, ami megadatik nekik, gyönyörű dolog – hogy ezt mennyire tudtam megjeleníteni, az pedig már természetesen más kérdés.

Az egyetemen esztétikát tanultam. Nem hiszem, hogy a tanultak miatt lenne ez a benyomásom, de úgy gondolom, hogy ha ezen a világon nem lenne egyetlen dolog sem, amiben gyönyört, szépséget találhatnánk, akkor mi, emberek nem tudnánk létezni. Vagy ha mégis képesek lennénk rá, semmiképp sem érezhetnénk, hogy emberek vagyunk. Ahogyan egy virág, egy tehetséges ember hangja, egy finom étel is okozhat gyönyört, úgy az emberi lélek szabadsága is egy a világ megélhető szépségei közül. Sőt, ez utóbbi talán a legintenzívebben megtapasztalható gyönyör az ember számára.

A Battle Royale méltán lett világhírű, és a rajongók lelkesedéssel fogadnának egy új regényt. Foglalkozik még regényírással? Tervez új regényt, esetleg dolgozik valamin?

Ha valaki ma azt mondja, hogy az édesanyját ápolja, azon általában elképednek az emberek, ugye? Vagy ha valaki amatőr létére fog egy gitárt, elkezd játszani rajta, és azon fantáziál, hogy ha majd egyszer meghal, a temetésén dicsérni fogják, hogy „milyen szépen gitározott ez a srác!”, akkor az illetőt biztosan kinevetik, nem igaz? (Csak a biztonság kedvéért jegyzem meg, hogy nekem nagyrészt nincs kapcsolatom az internetes világgal, ezért ha a YouTube-on rá is keresne valaki a nevemre, nem találna ott semmit. Egyrészt úgy érzem, túlságosan ügyetlen, szerencsétlen vagyok ahhoz, hogy feltöltsek magamról egy videót, másrészt a Google-t mint céget mélységesen megvetem.) Én olyan regényíróvá szerettem volna válni, aki minden évben kiad egy új művet, de túl sok akadályt gördített elém az élet, így nem válhattam ilyenné. Valószínűleg igaza van annak, aki úgy gondolja, hogy erről csakis én magam tehetek. Mégis, mindezek ellenére szilárd elhatározásom, hogy egyszer befejezem a regényemet. Hogy mikorra sikerül lezárnom, még nem tudom, de mindenképpen azelőtt, hogy a betegségem súlyosbodása miatt folyamatos ápolásra szorulnék. Már alig várom, hogy elkészüljön, és minden olvasóval, rajongóval találkozhassak általa. Addig is kívánok magamnak és az olvasóknak egészséget, hosszú életet. Ahogyan Martin Luther King is mondotta: „Longevity has its place.”

Szerző: Szmerka Dániel

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/3. számában jelent meg.