A tiszazugi méregkeverők vagy más néven a nagyrévi angyalcsinálók 1911 és 1929 között Nagyréven és környékén körülbelül 150-300 embert öltek meg (egyesek szerint ennél jóval alacsonyabb az áldozatok száma). Az asszonyok állítólag egy helyi bába, a Zsuzsi néniként emlegetett Fazekas Gyuláné tanácsára arzénnal mérgezték meg a férjüket, gyerekeiket. A bába az elfogása előtt öngyilkos lett, azonban több nőt bíróság elé állítottak, felakasztottak vagy börtönbe zártak.
Az ügyben tartott első tárgyalás annak idején igazi szenzáció volt. A vádlottak padján négy asszony ült: Holyba Rozália (44), Sebestyén Lídia (71), Lipka Julianna (66) és Köteles Mária. A korabeli sajtó hangzatos jelzőkkel tudósított a perről, amelyben összesen 26 nő és két férfi állt bíróság elé 101 ember meggyilkolása miatt. A tárgyalóteremben külföldi tudósítók is voltak, de a Nyugat is küldött riportert Móricz Zsigmond személyében, aki Tiszazugi méregkeverők címmel írt erről.
Az áldozatok nagy száma és az, hogy milyen hosszú időn át ténykedtek az elkövetők, önmagában megdöbbentővé tették az esetet (sokáig azért nem volt gyanús a sok haláleset, mert akkoriban eleve alacsony volt az átlagéletkor, sok áldozat pedig amúgy is beteg volt). Ehhez csak hozzáadott, hogy a tettesek nők voltak, egy kis falu idős asszonyai.
De az asszonyok valóban hidegvérű gyilkosok voltak, vagy így próbáltak meg kitörni az elnyomó, bántalmazó kapcsolatokból egy olyan korban, amikor a válás nem nagyon volt opció?
Hope Reese Budapesten élő New York-i újságírót többek között ez a kérdés foglalkoztatta: az esetet feldolgozó The Women Are Not Fine: The Dark History of a Poisonous Sisterhood című kötete az angolszász nyelvterületen már megjelent, jövőre magyarul is olvashatjuk.
Egy amerikai, külső nézőpont
Hope Reese, a The New York Times szabadúszó újságírója 12 éve foglalkozik feminista és gender témákkal. A tiszazugi asszonyok történetére véletlenül talált rá 2018-ban Budapesten, amikor még csak vakációzni érkezett a magyar fővárosba: „Találkoztam egy magyar férfival, aki beszélgetés közben mellékesen megemlítette, hogy a nagyanyja 25 évet ült börtönben, mert megmérgezte a nagyapját. Teljesen ledöbbentem”. Ez a férfi mesélt neki a nagyrévi angyalcsinálókról is.
„Elkezdtem utánajárni az esetnek, teljesen magával ragadott” – idézte fel. A következő öt évet ennek az ügynek szentelte. Miért nem mondjuk el a nők történeteit? Kit tartunk ebben az esetben áldozatnak? – ilyen kérdések foglalkoztatták a szerzőt.
„Bizonyos tekintetben ez arról szól, hogy a nők a saját kezükbe vették az életüket,
aminek nagyon sok vetülete lehet, és a tragikuma ellenére könnyű vele azonosulni” – fogalmazott.
Az angol nyelvű közönségnek szánt kötetben a szerző részletesen bemutatja az 1900-as évek elejének vidéki Magyarországát, a társadalmi és gazdasági viszonyokat. A Luca-napi szokások mellett olyan, a hazai olvasók számára egyértelmű dolgokat is felfest, mint hogy mit viseltek az emberek, hogy nézett ki egy ház vagy egy piac. Ez a magyar közönség számára is felkínál egy lépéssel távolabbi, objektívebb nézőpontot, ahonnan új szemmel tekinthet az esetre.
Hope Reese bizonyos tekintetben maga is előnynek érezte saját kívülállóságát. Mivel nem a saját országáról írt, könnyebb volt objektívnek maradni. Mindez azt is lehetővé tette, hogy
ne a megszokott klisék mentén közelítse meg a történteket, hanem a saját módszerével, egy sajátosan modern és feminista nézőpontból.
A nők természetére és a genderre vonatkozó mai elképzeléseket, fogalmakat alkalmazva kereste az eset magyarázatát történészek, pszichológusok, tudósok szaktudását felhasználva. Az eredmény így meglehetősen messze esik a korabeli beszámolóktól.
Móricz Zsigmond az oktatást okolta
Móricz Zsigmond egykori tudósításáról úgy fogalmazott, hogy „sok tekintetben remek munkát végzett, a tárgyalás részleteiről pompásan tudósított, riportjai élénk képeket festettek az olvasói elé, ugyanakkor megvolt a saját nézőpontja”.
Móricznak régi vesszőparipája volt az oktatás színvonala, különösen vidéken. A perben szereplő asszonyokat az iskolázatlanságuk miatt kárhoztatta és szerinte arra használta őket, hogy az oktatás szociális vetületére hívja fel a figyelmet. „A korabeli bulvárlapok ennél is rosszabbak voltak. Szinte mindenhol boszorkányoknak, szörnyetegeknek, fenevadaknak titulálták őket. Ez nem az a fajta tudósítói hozzáállás, amit ma egy hiteles újságtól elfogadunk” – mutatott rá a kötet szerzője.
Fontosnak tartotta, hogy ő kilépjen ebből, és egy empatikusabb, a nők életkörülményeit és családi helyzetét is figyelembe vevő megközelítést kínáljon. A kutatás során azonban épp az asszonyok nézőpontjának felderítése jelentette a legnagyobb kihívást.
Nincsenek naplók
„Az érintett asszonyok rokonai, ha léteznek is, nem akarnak beszélni erről, így az ő oldalukat, személyes beszámolóikat nem tudtam meghallgatni. A falu igyekszik megszabadulni a bélyegtől, amit a 100 évvel ezelőtti ügy rásütött, így a helyiek sem szívesen beszélnek erről” – mesélte az újságíró, aki többször járt Nagyréven.
Mivel ezek a nők többségében írástudatlanok voltak, naplók vagy levelek nem igazán maradtak fenn tőlük, így közvetlen beszámoló szinte nincs is, amire a kutatás támaszkodhatna.
Ezeket a hiányosságokat történelmi, szociológiai kutatással pótolták, illetve a hivatalos dokumentumokból próbálták rekonstruálni. Fontos források voltak a rendőrségi jegyzőkönyvek is, bár az I. világháborúban ezek egy része megsemmisült. A magyar nyelvű anyagok kutatásában Buchmüller Péter doktorandusz segítette. „Minden, ami bekerült a könyvbe, az alá van támasztva rendőrségi iratokkal vagy a tárgyalás dokumentumaival” – hangsúlyozta.
PTSD és bántalmazás
Az 1900-as években Magyarországon már létezett a válás, sőt, más európai országokhoz képest meglehetősen magas volt a házasságok felbontásának az aránya, azonban olyan erős társadalmi megbélyegzéssel járt egy ilyen döntés, hogy nem sokan kockáztattak. Hope Reese szerint ezekben a házasságokban gyakran jelen volt a poszttraumás stressz szindróma, a családon belüli erőszak, de ezek mind olyan fogalmak, amiket akkoriban még nem ismertek az emberek.
Szerinte az I. világháborúból hazatérő férfiak fizikailag és mentálisan sérültek voltak. Őket is áldozatoknak tartja, mert nem voltak eszközeik ennek a traumának a kezelésére. „Ez nemcsak őket érintette, hanem az egész családot, sőt, generációkat” – jegyezte meg.
A szerző kutatása arra jutott, hogy több gyilkosság mögött bántalmazás állt, és bár a hatóságok tudtak ezekről, jószerével szemet hunytak felettük, hacsak nem durvult el nagyon. Például úgy tudja, hogy az egyik vádlottat egyszer kis híján halálra verte a férje. „Itt idézek egy mondatot a könyvben, amit egy magyar barátomtól hallottam: »az asszony verve jó«” – mondta az amerikai újságíró, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy Magyarországon ez egy közismert mondás. Ez azt jelezte számára, hogy a párkapcsolati erőszak máig aktuális probléma.
A kötet megrázó részletességgel ír az abortuszokról és a csecsemőgyilkosságokról is.
A korabeli felfogás szerint ugyanis a nő dolga volt gondoskodni arról, hogy ne essen teherbe vagy hogy megszabaduljon a nem kívánt gyermektől
– mindezt a férj tudtával és beleegyezésével. „Számomra az egyik legvérfagyasztóbb eset az volt, amikor egy férfi kifejezetten azért verte meg a terhes feleségét, hogy elvetéljen” – hozott példát.
A nők összefogtak
A bábák gyakori szereplői voltak ezeknek az ügyeknek. Munkájuk révén intim bepillantást nyertek a nők életébe, meghallgatták őket. Segítettek a terhességeknél, az esetleges abortuszokban és általában az egészségügyi problémákkal. Szolgáltatásuk életmentő lehetett.
„Azért egyedülálló ez a történet, mert a nők elkezdtek beszélgetni egymással és rájöttek, hogy nincs rendben az, ahogy élnek és ahogy bánik velük a férjük. Ez vezetett egy bizonyos értelemben közösségi lázadáshoz. Azt hiszem, ez a vetülete ragadott meg a történetnek” – emelte ki a szerző.
„A kötet azt járja körül, mit is jelent áldozatnak lenni.
Ez egy összetett fogalom, nem fekete-fehér. Olyan nőket említek példaként, akik véleményem szerint önvédelemből cselekedtek, de nem állítom, hogy a több száz áldozat mindegyike rossz ember volt és mindegyik nő jogosan cselekedett. Nem tudhatjuk biztosan és nem lehet minden esetet egy kalap alá venni” – magyarázta Hope Reese.
Ugyanakkor leszögezte: a könyvével nem politikai üzenetet akar közvetíteni, csupán meg akarja mutatni a történelmet, hogy tanuljunk belőle.
Fotók: Valuska Gábor
