A Margó x Erste #higgymagadban különdíj célkitűzése annak hangsúlyozása, mennyire fontos, hogy bízzunk magunkban és eltökélten dolgozzunk az álmainkért – és az sem árt, ha ebben támogatnak is minket. Arról, hogy ez a hit önmagunkban időről időre milyen kihívásokba ütközik, korábbi Margó-díjasok is meséltek. Ezóttal Szűcs Ádámot kérdeztük az elmúlt év tapasztalatairól.
A Margó x Erste #higgymagadban különdíj átvételét követően készült podcastban beszéltél róla, hogy gyerekkorodban író és rockzenész szerettél volna lenni. A játék neve: Budapest sikerével mindkét vágyad egyszerre teljesült, hiszen rengetegen figyeltek fel a könyvre. Úgy sejtem, az Egy nap a városban szerzőjeként és a városi séták vezetőjeként is gyors visszajelzésekben lehet részed. Hogy élted meg, hogy a regényolvasók lassabbak, mint a kommentelők vagy a koncertlátogatók?
Valóban tapasztalható a kezdő írókban egy olyan elképzelés, hogy a megjelent könyvükre sokan ráugranak, mintha csak erre vártak volna évek óta. A csalódástól megkímélhetett volna Steven Pressfield Nobody Wants to Read Your Sh*t című könyve,
de sajnos ezt már későn vettem kézbe.
Ehhez képest utólag úgy gondolom, nagyon is gyors felfutása lett a könyvnek, a Moly.hu-n záporoztak az értékelések, az eladások alig csökkentek a megjelenés óta, amihez a Margó x Erste #higgymagadban különdíj nagyban hozzájárult. Mindenesetre azt gondolom, hogy a koncert keményebb műfaj: évekig kell játszanod unott vagy lézengő közönség előtt, míg a könyvet így is, úgy is egyedül írod, és várakozni a csodára végül is könnyebb, mint a színpadon jó fejet vágni a savanyú arcokhoz.
Több helyen is megfogalmaztad, hogy öröm volt írni az első kötetet. A rocksztárok közül sokan arról számolnak be, hogy már a bemutatkozó album turnéjának szüneteiben kiszaladt a kezükből az új lemez, több írótól viszont azt lehet hallani, hogy a második könyv elkészítése az elsőnél küzdelmesebb. Te hogy érezted magad a hamarosan megjelenő új köteted írása alatt?
Többször majdnem feladtam. Valójában amint leírtam az első kézirat végére a Vége szót, máris elkezdtem írni a következőt, mert bennem tovább futottak még a karakterek, de aztán az első résszel kapcsolatos marketingmunkák és bemutatók elvitték a figyelmet. A magánéletem nem úgy alakult ebben az időszakban, ami segítette volna a boldog, kreatív munkát, és bár hiszem, hogy nem langyos vízben ázva kell regényt írni – az első rész írása is egyfajta vakáció volt a reggeltől estig otthon lévő apuka-szerep várostól, emberektől, közösségtől eltávolító hatásából –, bizonyos lelki folyamatok nagyon elvitték volna a regényt egy bizonyos irányba. Persze A játék neve: Pandorából most is kiolvashatók ezek az árnyékosabb pillanatok,
de utólag azt látom, jót tett neki.
Közben volt legalább három leállás, nem találtam a nézőpontot, változtattam a történet fókuszán, és amikor már azt hittem, kész a szinopszis, amit mindenki szeretett a kiadónál is, az írás közben újabb fordulat következett azzal, hogy Bogdán teste eltűnt ‒ mindig adódnak ilyen váratlan szituációk nálam ‒, ami végül az egész ívet borította. De ekkor már tudtam, hogy minden ilyen változtatás a jó irányba visz. Ez a változás már inkább kohéziót hozott, nem pedig szétesést.
Az első regényed központi karaktere, Sági roppant felszabadultan beszél, nemigen tart attól, hogy mások miként vélekednek a gondolatairól. A tavalyi díjátadón az volt a benyomásom, te is épp annyira hittél magadban a könyv írása alatt, ahogy a hősöd hisz magában a kötet lapjain. Érkezett-e A játék neve: Budapest megjelenése óta olyan olvasói vélemény, aminek jó hasznát vetted A játék neve: Pandora munkálatai során?
Valóban volt bennem egy erős hit, hogy én ezt meg tudom valósítani, és azt is tudtam magamról, hogy ha megvan bennem az elhatározás, a legnehezebb részén már túlvagyok.
Van bennem Ságiból. Szeretek autodidakta módon tanulni, de ennek szerves része az is, hogy ne csak megfogadd a kritikát, de szinte követeld, hiszen, ha nincs egyetlen mentorod, aki megtanít mindenre,
hirtelen mindenkiben meglátod a mentort, akár csak egy percre is.
Minden vélemény fontos, de egyes vélemény kizárólag annak az, aki kinyilvánítja ‒ ezt sem szabad elfelejteni. Ennek megfelelően minden bírálatot szívesen vettem, érkezzen akár a kiadóból, a szerkesztők részéről, akár később az olvasóktól.
Volt olyan, hogy elmentem egy olvasótalálkozóra, ahol a fiú olvasók kiemelték, hogy „jó, hogy nincs túltolva a romantikus szál”, a lányok viszont inkább kevesellték azt. Hazaérve megbeszéltem Balázs Eszterrel, a Lampion kiadó főszerkesztőjével, mit tudunk tenni ezzel, és végül még aznap belekerültek a regénybe plusz részek.
A tizenévesek nyelvhasználatának megragadása a legnehezebb prózaírói feladatok közé tartozik. Vannak-e olyan kifejezések, amiket A játék neve: Pandora lapjain már nem használnak Sági és a többiek, mert már nem trendi, elavult, és fedeztél-e fel a kamasznyelvben új, izgalmas frázisokat a regényírás során?
Ettől a kérdésedtől most rendesen leizzadtam, szóval érzem a dilemmát, igen. A regényírás során gyűjtöttem sok új kifejezést, főleg a chat-betétek elkészítése miatt, és ezeket bepróbáltam a helyükre, de valami nem stimmelt.
Egyrészt a túlságosan mai szleng pár év múlva sokkal jobban kilóg majd, mint a régóta velünk élő, legfeljebb ritkábban használt szavak. De nem csak ez a probléma. Az van, hogy az én írói hangom teljesen hiteltelen lesz akkor, ha egyszerűen kopipésztelem az egyik kifejezés helyére a másikat. Ezzel a logikával a teljes nyelvet meg kellene változtatni a könyvben, akkor pedig én íróként egy önmagát megjátszó figurává válok,
és hirtelen láthatóvá válok a könyvben, „meztelen lesz a király”.
Így aztán igyekeztem kiirtani a szövegből az olyan kifejezéseket, amiket már biztosan nem használ senki a fiatalok közül ‒ bár ebben sincs feltétlen egyetértés a különböző tájegységek viszonylatában. És úgy érzem, hitelesen tudtam beépíteni néhány olyan dumát, amit én nem használtam tizenévesen, de itt működtek, a legtöbbet viszont el kellett engednem.
A Margó-shortlistes interjúdban, illetve a podcast-beszélgetésben is kiemelted az alázatot mint az alkotói munka egyik legfontosabb elemét. Mikor eredményesek egy alázatos szerző munkanapjai?
Az alázat számomra azt jelenti, hogy íróként igyekszem az egómat a legkevésbé belevinni a munkába. Tehát fontos, hogy ne azért élvezzem az írást, mert mondjuk teljesen szabadjára engedhetem a fantáziámat, eldobhatom a gyeplőt, mert az olvasónak – és így végső soron a műnek – ez nem feltétlenül jó.
Amikor írok, egyszerre két szerepben veszek részt a folyamatban, egyrészt íróként, másrészt olvasóként. Fontos, hogy ne csak az író részem legyen elégedett, hanem az olvasó részem is élvezze a szöveget. Egy jól sikerült munkanapon mind az író mind az olvasó felem boldog: íróként azért, mert helyes korlátokat szabtam saját magam számára, és végső soron ez mégiscsak hatalmas szabadságot adott a folyamatban,
olvasóként pedig azért, mert nem vettem észre ezeket a korlátokat.
Mi az a legfontosabb találkozás, amit a könyvnek köszönhetsz az elmúlt év során?
Felsorolni is nehéz, milyen nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg. Felsorolhatnám külön külön a Lampion Kiadó csodás csapatát, akik közül többekkel szorosabb, már-már baráti kapcsolatba is kerültem azóta.
Megismerkedtem Nyitrai Marci filmrendezővel, aki szeretett volna filmet készíteni a könyvből, végül a finanszírozási rendszer sajátosságai miatt ezt elnapoltuk. Felsorolhatnám azokat az írókat is, akikkel azóta megismerkedtem, Kalapos Éva, Berg Judit, Mikó Csabi, Kácsor Zoli, és még sorolhatnám, mindegyikük zseniális és nagyszerű ember. De beszélhetnék azokról az olvasókról is, akik többször nagyrabecsülésüket fejezték ki a könyv iránt, ami rettenetesen jólesett nekem, és segített hinni magamban.
Támogatott tartalom.
Nyitókép: Posztós János
