Szép Eszter: A képregény segít továbbgondolni a nehéz kérdéseket

Elképesztően sűrű az általad fordított metaképregény. Egyszerre tanít meg nézni és vezetni a tekintetet. Szerinted mik a kiadvány fő erényei? Miért volt számodra fontos, hogy magyarul is hozzáférhető legyen?

Én is a sűrű szóval jellemezném az Útmutatót. Rendkívüli megosztásvágy hajtja az alkotóit, nagyon sok szempontot szeretnének megmutatni. Ebben a kiadványban nincs üresjárat. Enrique del Rey Cabero, Michael Goodrum és Josean Morlesín Mellado ingyenesen hozzáférhetőnek tervezték az angol eredetit is, és lelkesen keresik az európai fordítókat, akik hozzájuk hasonló ingyenes kiadványokon dolgoznak, ingyenesen.

Egyrészt azért jelentkeztem én is fordítani, mert a három alkotó közül kettőt személyesen ismerek, és tudtam, hogy amit csinálnak, jó dolog, másrészt fontosnak tartom, hogy elérhető legyen egy frappáns képregénytudományos gyorstalpaló magyarul is. Ez a kiadvány nem rajzolni tanít, hanem

a képregényről való gondolkodás témáit, irányait mutatja be.

Magyarországon nem evidencia, hogy lehet kritikailag gondolkozni a képregény formanyelvéről, ideológiájáról, történetmeséléséről, ezért is örülök, hogy a Prae vállalta, hogy megjelenteti az Útmutatót.

Tényleg nem beszél félre ez a füzet, hiszen már az első kockája igyekszik kiigazítani azt a régi megközelítést, mely szerint a képregény könnyed, gyerekeknek szóló olvasmányt kínál. Nálunk azonban ehhez a médiumhoz egy másik nehéz örökség is tapad, a Kádár-korszak megjelenései között ugyanis markánsan voltak jelen az adaptációk, így aztán sokakban az a kép alakulhatott ki, hogy a képregény: feldolgozás. Hogy látod, milyen tendenciák segítettek meghaladni idehaza ezeket a feltételezéseket, mik azok a fejlemények, amelyek nyomán egyre többen ismerik fel, hogy a képregény sokféle és nagykorú?

Az olvasókat és a potenciális olvasókat rengeteg inger éri az interneten. Meg tudnak például rendelni angol nyelvű, érdekes címeket, amelyek segítenek meghaladni az említett sztereotípiákat is. Nagyon sokat tettek ezek felszámolásáért a képregénykiadók, valamint a képregényeket is a portfoliójukba fogadó könyvkiadók, amelyek sajnos még mindig piaci kockázatot vállalnak egy-egy képregény megjelentetésekor, mert

a magyar olvasóközönség túl konzervatív.

A könyvtárak szerepét sem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen megmutatják az olvasóknak, mennyire sokszínű a képregény. Szerencsére egyre több könyvtár hoz létre képregényes részleget vagy legalább sarkokat. Remélem, hogy a márciusban a Gólyába költözött, adományokból létrejött KépregényKönyvtár is hozzá tud járulni a szemléletformáláshoz – főként azzal, hogy sok külföldi, társadalmi kérdéseket tematizáló és alternatív munka is megtalálható ott.

A külföldi és alternatív munkákról eszembe jut az Útmutató végén olvasható interjú, amelyben a San Francisco-i egyetem oktatóját, Nick Sousanist kérdezik, aki képregény formátumban készítette el a doktoriját. Beszámol ugyanakkor arról is, hogy egyetemista korában a képregényt nem tartották tudományosan vizsgálható, intellektuális terméknek a tanárai. Te mit tapasztaltál az itthoni akadémiai közegben, amikor képregénykutatásra adtad a fejed?

Nick Sousanis roppant felkapott lett a könyve megjelenése után, ami nem csoda, mert az Unflatteringben nemcsak az különleges, hogy metaképregény, és a Harvard University Press adta ki, hanem az is, hogy milyen sokféle példát hoz annak bizonyítására, hogy igazából ártunk magunknak, ha száműzzük a gondolkodásunkból a képi részt. Nicket hívták különböző üzleti és IT-konferenciákra, és számos gazdaságilag prosperáló terület vezetői lettek rá kíváncsiak ‒ felszabadítónak érezték ugyanis a forradalmi megközelítését és a páratlan ötleteit.

De, hogy a kérdésedre is válaszoljak, itthon nem igazán tartják a képregényt tudományosan vizsgálható dolognak, ezért a mezei PhD-hallgatónak vagy a doktori fokozatot szerzett kutatónak nem pusztán a rátermettségét, de a tudományterülete validitását is folyton bizonyítania kell. A legtöbb akadémikusban él ugyan egy kezdeti érdeklődés, és számos oktató újra meg újra rácsodálkozik, hogy a képregény micsoda komplex médium, ezután azonban a megijedés fázisa következik: köszönjük szépen, inkább mégsem ártanánk bele magunk, messziről is szép ez a terület. Miközben a hallgatókat érdekli a popkultúra, hiszen benne élnek. Ráadásul

kiválóan alkalmas arra is, hogy rajta keresztül kortárs problémákra reflektáljunk.

A Képregényen innen és túl című, 2017-ben megjelent tanulmánykötet előszavában Vincze Ferenc úgy fogalmazott, „magyar képregénytudomány nem létezik”. Ehhez képest látványos elmozdulás, hogy te azzal indítod az Útmutató a képregények tanulmányozásához elé írt bevezetőt, hogy a hazai felsőoktatásban egyre többen írnak képregényes témájú házi- és szakdolgozatot vagy doktori értekezést. Melyek azok a szellemi műhelyek, ahol elméleti képregényes kurzusokat lehet hallgatni idehaza?

Egyetértek Ferivel, magyar képregénytudomány nem létezik. Legalábbis intézményesült rendszerként nem, vannak viszont nyitott és lelkes emberek, akik megpróbálják művelni ezt a roppant izgalmas, és ugyanennyire összetett területet. Azt nem igazán tudom, hol lehet képregényelméleti kurzusokat hallgatni idehaza, én ugyanis főként külföldre publikálok, és a nemzetközi színtéren vagyok jelen. Többen kérdezték már, hogy miért nem jelentetem meg magyarul a Comics and the Body című könyvemet, ami 2020-ban látott napvilágot egy amerikai egyetemi kiadó égisze alatt. Az a helyzet, hogy nem lehet egy az egyben lefordítani. Legalább ötven oldalnyi kontextualizáló bevezető lenne szükséges, hogy érthetővé váljon, honnan érkeznek ‒ az egyébként eléggé interdiszciplináris ‒ kérdéseim.

Fotó: Pongrácz Márton

Az itthoni helyzettel kapcsolatban jó hír viszont, hogy amint mondtam, a hallgatók nyitottak, és ahogy te is említetted, kiselőadásokat tartanak, valamint szemináriumi dolgozatokat és szakdolgozatokat írnak képregényekről. Remélem, hasznos lesz számukra az Útmutató, ugyanis elsősorban nekik szól.

Őket és tanáraikat szeretné inspirálni ez a füzet.

Ezzel a gondolattal összecseng, hogy az utolsó képkockáján Michael Goodrum avatárja abbéli reményét fejezi ki, hogy hamarosan képregényszerzőként láthatja viszont az olvasót. Milyen intézményekhez érdemes fordulnia annak, aki a képregény készítésének fortélyait szeretné megismerni?

Nagyon tetszik, hogy már át is vetted a kiadványból az avatár szót. Akárcsak a videójátékokban, a képregényekben is ő az a karakter, aki az egyént képviseli. És igen, Michael reményében én is osztozom! Az egyik legelterjedtebb téves előfeltevés Magyarországon az, hogy a képregényrajzolás gyerekeknek való ‒ ez egyszerűen nem igaz. Szerintem a képregény ‒ amit most tekintsünk bármilyen rajzok és bárminemű szöveg együttesének ‒ kiválóan alkalmas gondolatok megragadására, nehéz kérdések továbbgondolására, és természetesen történetek elmesélésére is.

A budapesti rajziskolák például tartanak képregényes kurzusokat, és a művészeti egyetemeken is előfordulnak ilyenek. A legjobban amúgy képregényezés közben lehet megtanulni a képregényezést ‒ ahogy az élet más területein, a mestert itt is a gyakorlat teszi. Inspiráló közeget jelentenek a különböző zine-ek köré épülő alkotói körök, a 18. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál pedig pár hete két pályázatot is meghirdetett, amelyekre kifejezetten kezdő alkotók munkáit várják. Ugyanott képregényes workshopok is lesznek szép számmal. Szóval mindenkit biztatnék, hogy vágjon bele!

Mennyi idősen érdemes elkezdeni a „képregényezést”? A már emlegetett Nick Sousanis kitér rá, hogy a képregény az olvasástanulásnak is fontos facilitátora lehet. Ezért is érdekelne, hogy része-e idehaza az alapfokú oktatásnak a képregényekkel való ismerkedés valamennyire?

Azok az ismerőseim, akiknek vannak gyerekeik, mind megerősítik, hogy már a legfiatalabbak is szeretnek képregényt olvasni. A kérdés azért érdekes, mert ettől még senki sem lesz Egri csillagok-rajongó, mivel a képregények máshogy mesélnek történetet.

A képregényolvasás jóval összetettebb, mint a próza befogadása.

Előbbi esetben döntéseket kell hozni arról, hogy milyen sorrendben ismerjük meg az elemeket, illetve mérlegelnünk is kell azok egymáshoz való viszonyát. A kép és szöveg más kódot használ ugyanis, és gyakran előfordul, hogy játékos, ironikus kapcsolat van eme két kifejezési mód között. Továbbá az is egy kognitív feladat, hogy az ember felmérje a két szomszédos panel közti kapcsolatot. Lehet ugyanis, hogy három és fél milliméter alatt tíz év is eltelik!

Szerintem az egyetlen dolog, amiben a képregényolvasás segítheti a nagyepikához való kapcsolódást, az az, hogy megismerteti a gyerekekkel, milyen leülni egy könyvtárgy fölé, mit jelent metaforikusan és fizikailag is belemélyedni valamibe, milyen érzés lapozni, milyen egy hosszabb történet dramaturgiai íve. A TikTok egyáltalán nem így működik, és a képernyők ingertúltengésével szemben érvényes és igenis hasznos alternatívát kínál a képregény. De azért ne ezzel akarjuk Jókaira szoktatni a gyerekeket.

„Azt hiszem, kijelenthetem, hogy képregényben kevesebb hely is elég arra, hogy több gondolatot megfogalmazzak, mint prózában” ‒ mondja Sousanis. Ez elég erős állítás. Te rengeteg képregényt olvastál, de a szövegalapú szakirodalmat ugyancsak alaposan ismered. Hogy tapasztalod, egységnyi területen a textus vagy inkább a képregényes forma a sűrűbb információhordozó?

Egyetértek az idézettel, a képregény nagyon jól tud sűríteni, hiszen ütős vizuális metaforákat használ. Persze sokféle képregény van, de az a fajta, amit Nick csinál, arra törekszik, hogy a jelenségek mélyét, lényegét jelenítse meg és mesélje el.

A képregény médiuma tényleg roppant sokszínű. És mivel a 19. és a 20. század során zömmel napi- és hetilapok hasábjain kapott helyet, jellemző volt rá a szerialitás. Aztán ‒ ahogy az Útmutatóban Enrique del Rey Cabero is rámutat ‒ a nyolcvanas években népszerűvé váló graphic novel, azaz képregénykönyv nemcsak a formátum terén jelentett léptékváltást, hanem a médium könyvpiacra való bevezetésének vágya is megbújt e műfaji címke mögött. Akárhogy is, amint arra Paul Williams 2020-ban megjelent, a graphic novelről szóló kötetének alcíme ‒ a képregény regényesítése ‒ is utal, a képregényes elbeszélésnek a nagyepika lett a mintája. Egy olyan szerkezet tehát, amelyre az utóbbi évek sorozatreneszánsza nem elhanyagolható mértékben hatott. Hagyott-e szerinted nyomot az elmúlt évtized képregényein a mozgóképes szériákra jellemző elbeszéléstechnika?

A képregénysorozatok mindig is népszerűek voltak, gondoljunk csak a szuperhősös comicsra. És pont ez a nagy múlt nehezíti most el a médiumot, ugyanis sokat változott a világ, más nézőpontokból tekint magára az emberiség, mások a kihívásaink, és sok szempontból terheltnek tűnhetnek azok a protagonisták és történetek, amelyek egy sokkal egyszerűbb, patriarchálisabb, és a környezeti katasztrófával nem számoló világnak a termékei.

Sokan kísérleteznek azzal, hogy felvarrják a régebben készült történetek ráncait,

és ez megosztja a képregényolvasókat.

A képregény egyébként a 19. század végétől kezdve párhuzamosan fejlődött a filmmel, amely ugyancsak rövid, folytatásos történetekből állt akkoriban. A legtöbb amerikai képregénykarakter létezett filmen vagy animációban is ‒ esetleg mindkettőben egyaránt. A kedvencem közülük Buster Brown. E felől a kölcsönhatás felől nézve természetes, hogy a streaming világában ismét egymásra talál a film és a képregény.

Ahogy arra az Útmutató alkotói által is mintának tekintett A képregény felfedezése című könyv szerzője, Scott McCloud is utal, a képregény alakulását nagyban meghatározta a hordozófelület, tehát a 19. századtól errefelé jellemzően a papír. Én online olvastam az Útmutatót, és az jutott közben eszembe, hogy az okoseszközeink ikonrendszere a képregényeshez nagyon hasonló elbeszélésmód szerint működik. Mit gondolsz, mennyire alakítja a képregény formanyelvét a web, mennyiben formálják a 21. századi képregényeket a mindennapjainkat meghatározó képernyők és kütyük?

A webre tervezett képregény máshogy épül fel és máshogyan hat, mint a papírra készülő. A telefonok, tabletek görgetése ritmizálja a megértést, másmilyen kompozíciós elvek érvényesülnek, másmilyen a befogadás élménye. Ugyanakkor a legjobb webképregény szerintem az abszolút minimalista XKCD, ami monitoron élvezhető a leginkább. Ennek az alkotásnak az utolsó paneljén egy végtelenül nagy kép tárul elénk, ablak egy másik univerzumra, ahol kedvünkre rángathatjuk az egeret és felfedezhetjük az elrejtett történeteket.

Tíz évvel ezelőtt, amikor a Szépirodalmi Figyelő tematikus számot szentelt a képregénynek ‒ ami akkoriban tényleg másik univerzumnak tűnt ‒, a lapban közölt írások egy már-már szubkulturális helyzetbe kényszerült színtér kontúrjait rajzolták ki, melynek egyes szereplőit meg is lepte a rájuk irányuló figyelem. A Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál igazgatójaként jó ideje közelről követed, miként alakul, gyarapodik ez a közeg. Nagyságrendileg mennyien vásárolnak vajon manapság Magyarországon képregényeket, és melyek a körükben leginkább kelendő műfajok és szubzsánerek?

Az általad említett lapszám nagyon fontos írásokat tartalmaz. Mindenkinek ajánlom, aki a hazai képregényes viszonyokról szeretne olvasni. Arra sajnos nem látok rá, hogy mennyien vásárolnak képregényeket, a kiadók ezeket a számokat igen diszkréten kezelik. Olyan általános jelenségekről tudok beszélni, amelyek a könyvszakma szereplői előtt sem ismeretlenek. Például arról, hogy a magas terjesztői árak miatt a kisebb kiadók számára nehezebb lett a könyvesbolti megjelenés ‒ és a legtöbb képregénykiadó azért, valljuk be, kicsi. Előtérbe kerül a webshopok szerepe, és ahogy ebben a közegben mindig is, továbbra is fontosak a fesztiválok és börzék, vagyis azok az alkalmak, ahol a kiadók közvetlenül találkozhatnak olvasóikkal. A magyar alkotók munkái többnyire csak itt láthatók ‒ a magánkiadás ebben a szcénában egyáltalán nem billog ‒, ezért is érdemes látogatni ezeket az eseményeket.

Nagyon örülök annak, hogy néha irodalmi kiadók is kacsintanak a képregény felé ‒ bár szerintem nem elégszer, és lehetnének bátrabbak is! Nemrégiben például egy észt zeneszerző, Arvo Pärt életéről szóló csodálatos és érzékeny képregény jelent meg magyarul, melynek a szerzőjét, Joonas Sildrét sikerült elhívnunk a májusi képregényfesztiválra.

Amikor megkerestelek, hogy az Útmutató a képregények tanulmányozásához megjelenése kapcsán interjút készítenék veled, azt írtad, pár napig Belgiumban leszel, a genti egyetemen adsz elő. Egy Facebook-posztodból tudom, hogy új bőröndöt vásároltál az utazás előtt. Gondolom, a frankofón képregénykultúra egyik fellegvára egy képregénykutatónak komoly kísértést jelent. Milyen friss szerzemények kerültek a bőrönd mélyére?

Hát igen, elég nagy kihívás volt bezárni a bőröndöt a hét végén. Több előadást is tartottam, és a barátaimat is meglátogattam, így szinte minden este máshol aludtam. Minden nap kicsomagolni, minden nap becsomagolni, képregényekkel tetriszezni - abszolút megérte! A legjobban az Alpha nevű, komolyabb testi sértésre is alkalmas monstrumnak örülök, amely a Föld történetéről szól az ősrobbanástól az emlősök megjelenéséig. Tizennégy milliárd év, gyönyörű kompozíciókban! Nagyon közel áll hozzám a geológia és a paleontológia, úgyhogy ezt a képregényt Jens Harder nekem találta ki.