Szendi Nóra: Túlóra [Barátságos aknamező 3.]

Hehehe, hallat erőltetett műkacajt Kittike, de jó nekünk, megint itt szobrozhatunk, és várhatjuk a nagy büdös semmit.

Marietta ernyedten felkönyököl. Édes jó istenem, ennek az évnek is mikor lesz már vége. Visszahanyatlik. Adják oda a céges szaloncukrot, aztán kezit csókolom, a viszonlátásra.

Téged még nem pécéztek ki maguknak,

szegezi nekem a kérdést rajtaütésszerűen Lettike.

Úgy látom, engem kedvelnek, mentegetőzöm a rajtakapott stréberek zavarával.

Teljesen random működnek, legyint ajakbiggyesztve Kittike. Egy ideig odavoltak a munkámért, aztán kitalálták, hogy romlik a teljesítményem. Állítólag mélyrepülésben vagyok.

Melegen ajánlom a belső emigrációt a termelőszövetkezet minden szorgos dolgozójának, jegyzi meg bölcsen Guszti bácsi.

Imrus a sarokba húzódik a haldokló fikuszok mellé, mint aki sorsközösséget vállal velük.

Sziasztok, mazsolák, dugja be a fejét az ajtón édes mosollyal Glória.

Egyenbazsaly, mintha redőnyt rántanának fel.

Többiek? Kapjátok össze magatokat, ügyvezető úr hamarosan érkezik! A lelkes óvó néni konferálja fel így az ünnepségdömpingtől kiégett gyerekeknek a Mikulást.

A forralt bor egy gázrezsón rotyog. Van BB pezsgő, marlenka, vaníliás karika, mogyorós parány, sajtos rúd és pogácsa is, többféle ízben. Illedelmesen ácsorgunk az asztal körül, kezünkben műanyag talpas pohárral. Érzem a pezsgő illatát. Inkább leteszem az asztalra. Ügyvezető úr hosszan időz a sajnálatos módon GYES-re távozott kolleginák hitvesi ágyban és idebenn nyújtott teljesítményének tréfás összevetésénél. Glória minden bonmot után elragadtatva kacarász, hol egyikünkre, hol másikunkra pillogva, mint aki ellenőrzi, kellően értékeljük-e ügyvezető úr humorát. Mindenki nevet. Én is nevetek. Marietta feszített tükrű vigyort villant Glória felé, aztán Guszti bácsi háta mögé bukva keresi a pillantásom, úgy tesz, mintha ledugná az ujját a torkán, és öklendezést imitál. Glória a munkatársak hatékonyságáról, a csapat összetartásáról és a gördülékeny kommunikációról áradozik. Az összekulcsolt kézzel ácsorgó, szégyenlősen somolygó, nagypapakardigános Imrusra téved a pillantásom. Összetalálkozik a tekintetünk. Riadtan lesüti a szemét. Koccintás. Felajánlom a pezsgőmet Guszti bácsinak.

Egy kortyocskát se? Biztos? Csak az íze kedvéért, nógat Guszti bácsi.

Á, nem. Mértéktartásban rossz vagyok, akkor már inkább semennyit, mondom csevegő modorban, mintha csak úri passzióból hagynám ki a kört.

Egy római jellem, simítja végig a karom Glória. Csodállak. Rám mosolyog. Szerintem tényleg odavan értem. Mármint értem tényleg odavan.

Nem tudják.

Fel sem merül bennük.

Fogalmam sincs, mi változna, ha tudnák. Nyilván semmi. Talán semmi.

Irénke tegnap este belázasodott, egy csomag Toffifee megmarad a tombolán nyerhető ajándékok közül. Senki sem meri megbontani. Az emberek szerencsére le vannak nevelve ösztöneik gátlástalan kiéléséről. A marlenka is érintetlen, a többség Spar Budget paránnyal bünteti magát. Kerülöm az aszkéták feltűnősködését, szerényen elrágok egy-két pogácsát. Legszívesebben puszta kézzel esnék a marlenkának. Beállok Imrus mellé, és próbálok a majszolási sebességéhez lassulni.

Fél füllel hallgatom Glóriát, Mariettát, Kittikét és Lettikét, akik versenyt viháncolnak egymással. Guszti bácsi ügyvezető úrral kedélyeskedik. Marietta a torkába zuttyintja a pezsgőjét, láthatóan nem az elsőt, és reszelősen felbruhog. Ha máshol találkozunk, talán barátkoznánk. Látom rajta, hogy ő is tudja, amit én. Sokkal több a közös vonásunk, mint azt a többiek sejtik. Nem akarok barátkozni. Nem akarom, hogy bizonyos vonásaimról bárki is értesüljön.

Amikor kiosztásra kerülnek a HR-esek küldte, névre szóló szaloncukorcsomagok, egyesek valamiért Tibit kapnak, mások Milkát. A tibisek barterolni próbálnak a milkásokkal, a Tibi mellé még a tombolán nyert ajándékukat is felkínálva. A mandulás Milkámat gálánsan egy ananászkrémes Tibire cserélem. A mellé járó fürdőbombát el sem fogadom, úgysincs kádunk. Nagyra törőbb terveim vannak.

Három körül ügyvezető úr kegyelméből mindenki hazamehet, kivéve, akinek halaszthatatlan teendői maradtak, küld ügyvezető úr sokatmondó pillantást a beletörődőn kioldalgó Imrus felé.

Menjetek csak, intek Mariettáéknak, én még befejezek valamit.

A munka hőse, ragyog rám Glória elbűvölten.

Á, nem akarom jövőre hagyni, amivel önhibámból vagyok elcsúszva, szerénykedem.

Talán csak azért érzem magam egy manipulatív gecinek, mert megrészegít, ha manipulatív gecinek érezhetem magam. A dicséretek is megrészegítenek, bezsebelek még belőlük néhányat, együttérzőn bólogatok Glória panaszkodására a többiek (leszámítva Imrus) lustaságáról, Marietta mind kétségbeejtőbb szétesettségéről, illetve a csapatmunka és a kommunikáció hiányáról, megígérem, hogy nem fogok túl soká dolgozni, megígérem, hogy pihenek is majd azért, aztán végre, végre, végre egyedül maradok.

Beverek egy dupla kávét. Úgy megteker a zsiványkodás mámorával együtt, hogy vécére kell sprintelnem. Aztán mindent, amit gondosan elcsomagoltak, újra kicsapok az asztalra. Egy erős szelet marlenkával indítok, de egy szelet nem szelet, már parancsolom is magamba a következőt. Ezek az amatőrök a szekrényben hagytak egy egész csomag amerikai csokis kekszet is, szerintem már rég megfeledkeztek róla. A nápolyi- és keksztörmeléket a nyelvemmel szedegetem össze a fehér műanyag tányérról, mint a pakettet takarékosan kinyalogató dzsánki.

Alig fél órával később az ajtóhoz lopódzom ellenőrizni, hogy tiszta-e a levegő. Hosszan tépelődöm Irénke iratszekrénye előtt. Tulajdonképpen nem az erkölcsi vétség ébreszt bennem kétségeket, hanem a lelepleződés veszélye.

Éppen ezért kapok vérszemet.

Egy kicsit még veszélyesen akarok élni.

Miután felnyomom Irénke dugi raktárát, szinte pánikszerű sebességgel szaggatom le egy karamellás csoki csomagolását, hogy ne legyen többé visszaút. Az első falat után, mint amikor sörről töményre vált az ember, látszólag minden a helyére klappan. Irénke készleteit elnézve, amelyek minden várakozásomat felülmúlják, egy tábla hiánya fel sem fog tűnni. Az ötödik után, ahogy kezdek eldugulni, és már csak szinten tartás céljából, elérzéktelenedve tömöm a fejem, borzadva döbbenek rá, hogy több mint a készlet fele odaveszett. Elönt a szégyen. Köröttem mindenütt színes műanyag cafatok. Látom magam előtt Irénkét, aki januárban elhűlten pásztázza a szekrénye belsejét, majd vészjóslón rám emeli a tekintetét, mert a magunkfajták felismerik egymást. Látom magam előtt ügyvezető urat, aki soron kívüli értekezletet hív össze a kettős rablás felgöngyölítéséért (a háttérben Kittike és Lettike kárörvendő pofikája), és Glóriát, aki közli, hogy mélységesen csalódott bennem.

Más embernek gondoltak.

Fel kéne mondanom.

A maradék négy tábla dzsentritempójú elpusztítását követően cukortól szédelegve tántorgok ki az irodából. Útközben szinte vandál indulattal a számba tuszkolok még egy marék kockacukrot a kávéfőző mellől, az ajtófélfának csapódom, és majdnem elfelejtem kulcsra zárni az ajtót. A másik szobából tompán szűrődik ki Imrus magányos, rendületlen kopácsolása.

Ilyen sokáig benntartottak, kérdezi együttérzőn a pasim.

Á, karácsonyi buli volt, bájolgás és non stop tukmálás, de igyekeztem tartani magam, masírozok befelé csikaró gyomorral. Nem bírok a szemébe nézni.