„Azt éreztem egy teljesen átlagos napon, hogy én mindig ott leszek emellett a gyerek mellett, és olyan mélyen szeretem, és annyira máshogy szeretem, mint senkit a földön” – mesélte Tompa Andrea saját örökbefogadástörténetéről Ott Annának az Ezt senki nem mondta! podcastben, amelynek ő volt az első vendége. A beszélgetéssorozat azóta 3 évadot megért, tavaly ősszel pedig megjelent a hozzá kapcsolódó bookazine is.
A hiánypótló, 150 oldalas kötetben olvashatsz interjút Orvos-Tóth Noémivel vagy éppen Mécs Annával, találsz könyvajánlókat és különféle hasznos információkat tartalmazó cikkeket a szülővé válásról, illetve néhány fontos alkotó is megosztja a személyes történetét. Most pedig Tompa Andrea írását mutatjuk meg a kiadványból.
Tompa Andrea: Mindennap
Mindennap meg kell térni, keresni a kapcsolatot és benne lenni, mondta egyszer egy hívő ismerősöm. Hozzátette: ez a kapcsolat nincs egyszer s mindörökre készen, hanem naponta készenlétbe helyezed magad, hogy része lehessél.
Vajon valamikor szülővé váltam s most „készen vagyok”, vagy szülővé válok mindennap?
Szeretetem a gyermekem iránt „elkészült”? Legyártottam és készen van? Vagy inkább készül, történik jelen időben? Minden kapcsolatpillanatban?
A szülővé lett ember nem más, mint a gyermekét szeretni tudó ember, aki gyermekében nem a barátját, társát, szülőjét keresi, nem magányának eloszlatóját és nem vigasztalóját. Ez a szeretet a gyermek lényének és létének szól, annak, hogy ő, pontosan ő a maga egyediségében és egyszeriségében a világon van. Nem annak, hogy valamilyen, hogy valahogyan viselkedik, hogy ügyes, jól tanul, sikeres, kedves, heteroszexuális, egyetemre jár, eltartja magát, nem drogozik. Hanem egyszerűen létezik, és kész. Hogy van egy ilyen ember a világon, mint Te.
Ez a szeretet az ő megtartó talaja, maga a gravitáció, amely a világban tartja.
Miért olyan nehéz szeretni? Hol tanuljuk, kitől, mikor, miért nem kell belőle vizsgázni, vagy mindennap vizsgázunk? Miért olyan nehéz szeretni? És nem teszem hozzá, hogy jól. Nincs jól és rosszul. Csak jól lehet, a rosszul szeretés ostoba eufemizmus. Belül, azt hiszem, van egy iránytű, egy szülői iránytű, ami pontosan mutatja, hogy van-e, létezik-e ez a szeretet, azaz elfogadás, támogatás, ottlét, figyelem, a másik ember magad elé helyezése. Az iránytű pontosan mutatja belül, hogy van-e mindez, vagy sincs, elfogadom-e őt, éppen őt a létében, vagy megkérdőjelezem azt. Ezt az iránytűt nem tudod becsapni. Ha jól mennek a dolgok, a puszta tény, hogy ez a gyermek van a világon (és a világnak!), pontosan ő, örömmel tölt el. Örömmel, ha felhív, ha hazajön, ha meglátogat, ha üzen, keresi a kapcsolatot velem, ha megengedi épp, hogy kapcsolatba lépjek vele.
Ha beszél, ha fecseg, ha dicsekszik, ha ventilál, bánatát osztja, sikerét, zavarát.
Ettől még sokat, bármikor, mindennap elbukok. Nem voltam jelen, amikor kellettem, nem figyeltem, nem értékeltem a bizalmát, idegesített valami benne, vagy amit és ahogy csinált, sőt, lehülyéztem, majd bocsánatot kértem, de akkor is elhangzott már, lefagytam a soron következő iskolai balhétól. De mint a kályhához, mindennap újra és újra visszatérhetek ahhoz a maghoz, ősszeretethez, amiről tudom, hogy lennie kell, bennem van, és éppen őiránta, pontosan egy ilyen ember iránt, aki ő, és ezt a szeretetgyakorlatot újra és újra megtapasztalhatom, elvégre semmi sincs örökre se veszve, se készen.
A szeretet napi edzés.
Voltaképpen még a rossz sincs készen örökre, a nemszeretet, abból is mindig lehet tán feltápászkodni, amíg az ember eszénél van, az utolsó tíz méteren is lehet és érdemes valódi szülővé válni és azt mondani, de igen, neked, pontosan neked örülök, annak az embernek, aki te vagy, lettél. És boldog vagyok, hogy éppen a te szülőd, anyád, apád, gondozód, szőranyád lehetek.
Fotó: Valuska Gábor
