Lakos Nóra filmje, a Véletlenül írtam egy könyvet (kritikánk itt) visszahozza a magyar filmgyártásba az ifjúsági film műfaját. A történet szerint a 13 éves Nina (Demeter Villő) édesanyja (Lovas Rozi) meghalt, így édesapjával (Mátray László) és öccsével (Hárs Bonca) hármasban élnek. Saját, jól bejáratott ritmusuk és szokásaik vannak, amikor megérkezik az életükbe Detti (Rujder Vivien), aki úgy tűnik, érdekli az apukát – és fordítva. Közben Nina órákat vesz a szomszédjukban lakó írónőtől, Lídiától (Zsurzs Kati), hogy ő is regényíró lehessen.
A film egy holland gyerekkönyv alapján készült (olvass bele). Lakos Nóra rendezőt arról is kérdeztük, hogy mit szólt az író, Annet Huizing a feldolgozáshoz, milyen volt gyerekekkel és állatokkal forgatni, és hogyan viszonyul a naplóíráshoz. Interjú.
Hogy találtál rá a regényre, és mennyire volt nehéz megszerezni a filmes jogokat a holland szerzőtől?
Nagyjából öt éve, karácsony körül olvastam egy irodalmi ajánlót, elmentem a Pagonyba, megvettem a könyvet, és egy éjszaka alatt elolvastam. Sírtam és nevettem. Aztán megkerestem a szerzőt, Annet Huizingot, hogy én ebből a történetből filmet szeretnék forgatni. Egy online találkozón beszélgettünk nagyjából két órát, és úgy érezte, értem a lelkét a történetnek.
Január 16. óta játsszák a mozik a filmet – a könyv szerzője látta már?
Amszterdamban volt a világpremierünk októberben, ami miatt egyébként izgultam egy kicsit. Annet elkérte előre a linket, pár nappal a bemutató előtt megnézte otthon, mert ő is izgult. Vártam két napot, semmi. Gondoltam: „Jézusom, ez kellemetlen, de most már mindegy, ez van”. Aztán Annet megírta , hogy nagyon tetszik neki a film, és a premier előtt is bátorított, hogy ne izguljak, de éreztem rajta kicsit a bizonytalanságot. Aztán amikor nagy vásznon is megnézte a filmet, és látta a közönség reakcióit, hogy együtt nevetnek és sírnak a szereplőkkel, utána meg kérdéseket tettek fel, átélte ennek az egésznek a hatását, és egész más hangulatban gratulált a végén.
Mennyire ragaszkodtál az eredeti könyvhöz?
Volt, amiről már eleve éreztem, hogy filmen nem fog működni, de körülbelül a könyv 90 százalékát beírtam a forgatókönyvbe. Ebből lett nagyjából 46 oldal. Főszabály szerint ahány oldal, annyi perc a filmen, szóval a szükséges mennyiség fele volt meg.
A legizgalmasabb az első pillanattól az a mozaikszerűség volt, ami a regényben is jellemző.
Ez nem egy kronologikus történet: ugrál az időben meg a képzeletben. A filmbe is bevittük ezt a fajta játékot, ami hasonlít a munkamódszeremre, ahogy a forgatókönyvekkel dolgozom: post-iteket pakolgatok, hogy akkor ez idejön, az oda, felcserélek, áthelyezek dolgokat.
A munka során Annetnek is küldtem a forgatókönyvből különböző verziókat. Amiket kommentelgetett is. Ilyeneket fűzött hozzá, hogy „Ó, bárcsak én is beleírtam volna a könyvbe! Lehet, hogy újra ki kéne adni!” vagy éppen „Na, ez tiszta Lídia!”. A holland neveket magyarosítottuk, így lett Lidwinből Lídia és Dirkjéből Detti.
A kész forgatókönyvvel pedig nyertünk egy nagyon rangos díjat, ami hatalmas segítség volt abban, hogy elkészüljön a film, mivel az elismerés mellé egy 20 ezer eurós pénzjutalom is járt. Váratlanul ért minket, már úton voltunk a repülőtérre, amikor hívtak, hogy forduljunk inkább vissza a díjkiosztóra.
A filmes mondás szerint gyerekekkel és állatokkal forgatni a legnehezebb. Neked itt mindkettőből kijutott. Milyen volt a forgatás?
Rengeteg állat volt: nyúl, papagáj, macska, pók… az nem volt olyan könnyű.
Idomított pók?
Volt róla szó, hogy majd egy trükkpók lesz, de az nagyon drága, úgyhogy végül azt mondták az állattrénerek, hogy megoldják. Az egész stáb (nyolcvanan egy nappaliban, 40 fokban) állt, és vártuk, hogy a pókot úgy irányítsák, hogy beleessen egy csészébe, közben forogjon a kamera, éles legyen a kép, jó legyen a világítás, aztán onnan rögtön átsvenkelni a főszereplőre, aki pont akkor vágjon egy arcot. Végül is fél óra alatt megvolt.
A nyúl eredetileg sün lett volna, mert annak jó szimbolikája van szerintem. Egy szúrós állat, ami nehezen enged magához közel bárkit is – a főszereplő is egy kicsit ilyen az elején. Vagány, azt gondolja, semmi baja, és mindenki hagyja békén, de a végén kinyílik. Ez olyan szép lett volna.
Mindenhol sünöket néztem, küldözgettem a stábtagoknak, hogy az legyen az animációban. Megkerestünk egy állattrénert, aki azt mondta, hogy persze, nem gond, betanítja a sünt. Amikor egy hónap után megérkezett, a sün semmit nem csinált meg abból, amit eredetileg terveztünk, egy lépést sem tett meg. Ott álltunk egy fél órát a fiók előtt, amiben gubbasztott, mert ugye éjszakai állat, nappal nem nagyon jön elő. Akkor a kisöcsit játszó kisfiú megfogta, hogy egy kicsit megtanuljon bánni a sünnel, mert vele szerepelt volna sokat, de a gyereknek három perc után vérzett a keze, sírt, és rájöttünk, hogy talán hagyjuk ezt a sünt. Akkor jött a nyúl, vele már ment minden. Amúgy ketten voltak, csak ugyanúgy néztek ki, Bob és Bobek.
Mi a helyzet a gyerekekkel való forgatással?
Mind a ketten kisebbnek néznek ki annál, mint ahány évesek. Ez általában jó a gyerekeknél, mert fejben már érettebbek, és jobban tudsz velük forgatni. Én nagyon szeretek gyerekekkel forgatni!
Hogy készültetek a forgatásra?
A forgatókönyvet csak a forgatáson kapták meg, hogy ne kezdjék el betanulni, inkább azonosuljanak a karakterrel, és abból építkezzenek.
Ahhoz, hogy ők családként működjenek, sokat társasoztunk, bringóhintózni is elmentek. Demeter Villő, Mátray László, Hárs Bonca és Rujder Vivien feljöttek a lakásomra, és ott játszottak. Viviennek el kellett vinnie őket egyedül fagyizni, ilyenkor Villő sokszor úgy viselkedett, ahogy a karaktere, és kicsit durcásabb, távolságtartóbb volt. A két gyerek a forgatáson az összes szünetben párnacsatázott. Pont úgy viselkedtek, mint az igazi testvérek: nyaggatták, idegesítették egymást, elvonultak külön szobába.
Villő kapott egy naplót, amibe három hónapig a karaktere nevében kellett írnia. Ezt néha megmutatta, megbeszéltük, de egy idő után annyira beleélte magát, hogy kijelentette, már nem mutatja meg, mert túl személyes.
Te vezetsz naplót, vagy használod az írást az érzelmeid csatornázására, ahogy a filmben Demeter Villő karaktere, Nina? Vagy az írás számodra már szakma?
Használom. Annak ellenére, hogy a film adaptáció, a forgatókönyvben is nagyon sok személyes részlet van. Inspirált például, hogy a lányom 16 évesen írt egy regényt, és láttam, mennyire sokat segített neki is.
Gyerekkorom óta naplót vezetek mind a mai napig, csak most már kisebb intenzitással, mint régen. De a forgatás apropóján újra végigolvastam az összes naplómat, hogy mit írtam 8-10 évesen, 12-13 évesen, és nagyon érdekes volt.
Azzal is szoktam kísérletezni, hogy bár jobbkezes vagyok, de bal kézzel írok, ami szintén más élmény. Számomra nagyon fontos, hogy kézzel is írjak, illetve feszültséglevezetésként néha tényleg kiírom magamból, ami idegesít, és utána azonnal érzem a megkönnyebbülést.
Az irodalomterápiában is létezik hasonló gyakorlat, amikor szabadon kell írni anélkül, hogy visszafognád magad, vagy a fogalmazással törődnél. Itt az is fontos, hogy a kézírás az agy más területeit mozgatja meg.
Ezek szerint én ezt organikusan csinálom! A filmben nagy szerepet játszik a kézírás. Mindenképpen azt szerettük volna, hogy Nina kézzel írjon, legyen egy naplója. Bár megjelenik a filmben laptop is, de nem ilyen funkcióban. Külön kézírást hoztunk létre számára gyerekekkel íratott minták alapján. Fontosnak éreztük, mert egyre kevesebben írnak kézzel, pedig teljesen más hatása van.
Van egy csodás mentor karaktered, Lídia. Ő tanítja írni Ninát. Az ő tanácsai, módszerei mennyire hasonlítanak ahhoz, ahogyan te dolgozol? Mennyire merítettél a valóságból?
Én nem írok ilyen tudatosan, persze az alap írói eszközöket azért elsajátítottam. Nekem is volt egy saját Lídiám ebben a történetben. A holland Cinekid Filmfesztiválhoz kapcsolódik egy kifejezetten gyerek-ifjúsági filmekre specializálódott forgatókönyv-fejlesztő workshop. Ott egy Oscar-jelölt forgatókönyv-írónő, Mieke de Jong volt a mentorom – a Lídiám. Sokat tanultam tőle például a párbeszédekről, amiről itthon talán kevesebb szó esik. Ráadásul, mivel ez a Covid idején történt, ezek online beszélgetések voltak kettőnk között, szemben a szokásos workshopokkal, ahol sokan vannak együtt.
Szerintem mindenkinek kell egy Lídia!
Lídia egyik legfontosabb tanácsa, hogy ne mondd, hanem mutasd, és ezt te nagyon komolyan vetted a filmben!
Többféle dolgot bevetettünk: már az is, hogy Nina néha a kamerával beszél, néha ír, néha narrál, néha animált karakterként jelenik meg, része ennek. Egy vezetett eklektikát hoztunk a filmbe, sok játékosságot is megengedtünk magunknak.
Sokféleképpen próbáltuk vizualizálni az írást. Az animáció segített ebben. Saját fontkészletet hoztunk létre, külön nyomtatott és írott betűkkel, különböző érzelmeket kifejező: zaklatott, kiegyensúlyozott vagy boldog stílussal. Itt azzal játszottunk, hogy az érzelmeket az íráson keresztül is ki lehet fejezni, ezt próbáltuk vizualizálni.
Talán durvának hangzó párhuzam, de gyakorlatilag a te történeted pontosan ugyanaz, mint a Bolhafészek (Fleabag), ahol egy lány próbálja feldolgozni az édesanyja halálát – nyilván egész más módszerekkel. És ugyanígy a kamerába beszél a főhős.
Ez az egyik kedvenc sorozatom, és pont eszembe jutott, amikor valaki kérdezte, hogy volt-e filmes előkép, hogy igazából a Fleabag az lehet. Amiatt is, ahogyan Phoebe kifelé beszél a kamerába, illetve amikor nem beszél, hanem csak belenéz, és rögtön érted, mi van. Ezt Nina esetében is használtuk. Tudatos döntés volt, hogy nem kell mindig mondania valamit, mert már a szeméből mindent megértesz.
Meglepő, hogy mennyire vidám, jó hangulatú az egész film, annak ellenére, hogy a szinopszis alapján komoly történetet várnánk a gyászfeldolgozásról. Nem nehezen emészthetően és nyomasztóan beszéltek erről a témáról, hanem úgy, hogy a gyerekek számára is teljesen jól megközelíthető legyen.
Voltak gyerekeknek szóló tesztvetítéseink. Ott még fiúk is bevallották, hogy kicsit meghatódtak. A vágás során azért kellett sakkozni, hogy megmaradjon egyfajta könnyedség, hogy a fiatalok szívesen menjenek el megnézni, de közben elindítson gondolatokat, érzelmeket. Célunk volt ez az érzelmi játék, hogy nevessenek, sírjanak, meghatódjanak, meglepődjenek, elámuljanak valamilyen vizuális megoldáson.
Több szülőtől hallottam, akinek 10-12 éves gyereke van, hogy
elmentek megnézni a filmet, és még a következő napon is beszélgettek róla.
Épp ez a cél, hogy legyen végre egy olyan film a gyerekeknek vagy a fiataloknak, amiről együtt tud beszélgetni a család, miután hazamennek. Úgy, hogy közben nem jönnek le az életről.
Jellemző a holland és a skandináv irodalomra, hogy őszinték, a földön járnak és nagyon komolyan veszik a gyerekeket. Nem bánnak velük hímes tojásként, hanem sok olyan regényt és filmet készítenek gyerekeknek, ahol rázós témákat hoznak fel.
Volt olyan része a történetnek, amivel személyesen is tudtál azonosulni?
Ahogy az elején Nina közli, hogy meghalt az anyukája és halálra idegesíti, hogy mindenki ezzel nyaggatja. Ezt az attitűdöt nagyon át tudom érezni (még akkor is, ha ez egy másik téma). Viszonylag korán szültem, és mindenki szörnyülködött rajta: „De tényleg gyereked van?!”, „Úristen, hány éves?” – százhuszonötödszörre ugyanaz a beszélgetés.
A könyv formanyelve, a játékossága minden szempontból szintén megragadott, ahogy a mozaikcsalád kérdése is. Hogyan rendeződik újra egy család, amikor új tag érkezik? Nálunk mindenki háromszor házasodott, háromszor vált el, így ezzel érzelmileg is tudok azonosulni. A veszteség pedig mindenki életében megjelenik, akár egy válás formájában is.
Nálunk az egész család ír, hasonlóan ahhoz, ahogy Nina kiírja magából az érzelmeket. Olyan sokféle módon kapcsolódtam a történethez, hogy így utólag belegondolva nem csoda, hogy rákattantam.
Mi ragadott meg a történetben, amit filmen is szerettél volna megmutatni?
A gyerekeknek ez a fajta természetes komolyan vétele volt az egyik, ami megfogott, a másik pedig Nina karakterének alakulása. Teljesen unortodox a megközelítés, hogy a főszereplő problémája az, hogy nincsen problémája. Ebből a tagadásból indulunk ki, és bontjuk ki a történetet.
Fontosnak tartottam, hogy megmutassuk, lehet nehéz akkor is, ha egyébként jó családban nősz fel,
ha mindenki jó fej és támogató. A filmekben sokszor negatív példákon keresztül próbálnak valamit bebizonyítani. Mi ezt el akartuk kerülni. Nem jellemző Kelet-Európára és Magyarországra sem, hogy pozitív példákkal próbálnánk valamit megmutatni, és azon keresztül akarnánk változást elérni a társadalomban.
Pedig szerintem a film tipikusan az, ahol te is azonosulhatsz a látottakkal, szeretnél olyan lenni, mint a szereplők a vásznon, te is így reagálnál bizonyos helyzetekre. Az, amit nézel, beépül a személyiségedbe.
Tetszett az eredeti történetben az is, hogy az apa és a család többi tagja kivárja azt az időt, amíg a gyerek eljut abba az érzelmi állapotba, hogy nyitottá válik egy új családtag befogadására. Az apa karaktere is nagyon érdekes egyébként, ahogy mindenkinek próbál megfelelni: a nagynéninek, a gyerekeinek, a munkájának, és alapvetően egy iszonyú pozitív példa.
Már amikor a forgatókönyvről beszélgettünk a gyerekekkel, illetve a tesztvetítésen is sokan mondták, hogy bárcsak nekik is ilyen apukájuk lenne.
A ’70-es, ’80-as évek magyar ifjúsági filmjei is hatottak rád? Egyáltalán nézted őket?
Az egyik kedvencem a Szaffi volt, de a Hahó, Öcsi!-t vagy a Csöpi filmeket is szerettem. A legjobban a Labirintust szerettem David Bowie-val.
Az Égigérő fű, amit pár éve újranéztem, bizonyos szempontból ilyen jó referenciának számít – még akkor is, ha teljesen más a történet meg a filmnyelve –, mert
megengedi magának, hogy legyenek megható pillanatok.
Méghozzá egy öregemberrel! Nem is teljesen eldöntött, hogy ki a főszereplője. Nekem az az tapasztalatom, hogy gyerekek és a felnőttek is meghatódnak rajta a mai napig.
Szerintem ezek biztos hatottak rám, hiszen az ilyen dolgok beépülnek. Még most is ugyanezeket nézik a gyerekek itthon, mert nincs nagyon más, ami nekik készült az elmúlt 20 évben. Ez most megváltozik.
Fotó:
