Segít-e az írás megtalálni egy halott anyukát vagy közelebb kerülni egy élő pótmamához? Hogy lehet elmesélni egy történetet színekkel? Létezik-e még a magyar ifjúsági film műfaja? Lakos Nóra holland gyerekkönyvből forgatott ifjúsági filmjét nagyon vártuk, és nem kellett csalódnunk. Megnéztük a Véletlenül írtam egy könyvet című filmet. Kritika.
A Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című regény holland gyerekkönyv sorsát már a kezdetektől követtük. (Beleolvasónkat itt, kritikánkat itt találod.) A forgatásra is kilátogattunk, a díjakról is beszámoltunk és készítettünk interjút a film egyik kulcsszereplőjével, Lovas Rozival. A stábbal az újonc főszereplő, Demeter Villő és a testvérét alakító Hárs Bonca mellett többek közt Mátray László, Rujder Vivien, Zsurzs Kati, Tenki Réka álltak a kamera elé a filmben, ami múlt hét óta megy a mozikban.
A cselekmény szerint a 13 éves Nina édesanyja meghalt, így édesapjával és öccsével hármasban élnek – nem számítva persze Albertót, a nyulat. Saját, jól bejáratott ritmusuk és szokásaik vannak, még ha ezek másoknak esetleg furcsának is tűnnek. (Hiszen a tévé előtt nem lehet rendesen vacsorázni!)
A bonyodalom ott kezdődik, amikor Nina órákat vesz a szomszédjukban lakó írónőtől, Lídiától. Ez nem sokkal azután történik, hogy egy hajón összefutnak Dettivel, aki úgy tűnik, érdekli az apukát – és fordítva. Közben a kislány legjobb barátnőjének tetszik egy fiú, egy másik pedig főhősünket próbálja randira hívni.
Ninát váratlanul foglalkoztatni kezdi, hogy milyen volt a nyolc éve elhunyt édesanyja,
és a dolgok valahogy belül, a testében is kezdenek megváltozni.
Az írás mint terápia
Ninának kifejezetten kapóra jön az írás: a naplóba, ami inkább regénykezdemény, a mindennapjait írja le kerek történetté gyúrva, Lídia iránymutatásainak megfelelően. Cliffhangerrel, perspektívaváltással, lerövidítve az időt és persze „Megmutatva, nem elmondva!”. Ez alkalmat ad neki, hogy egy kicsit kívülről szemlélje az életét. Megpróbálja a többi „szereplő” helyébe képzelni magát, újraértelmezi, amit látott vagy gondolt.
Megtanulja, hogyan épülnek fel a karakterek, ez pedig segít neki megérteni, milyen volt az anyukája.
A téma mélysége, az édesanya elvesztése és ennek a feldolgozása látszólag ellentétben áll azzal a könnyed, játékos hangnemmel, amit a film megüt. A humor jelenléte azonban nem bagatellizálja el a kérdést. A film képes érzékenyen kezelni a témát és valódi válaszokat adni a veszteségek feldolgozására. Emlékeztet minket, hogy az olyan apróságok, mint a máglyarakás illata vagy egy folyton dúdolt dal közelebb hozhat valakit, mint az ismerősök egymásnak ellentmondó leírásai.
Üdítő, hogy a gyerekeivel egyedül maradó apa karaktere milyen magától értetődően jól boldogul ebben a helyzetben – leszámítva a mindennapi élet kisebb döccenőit. Vagyis már nem ott tartunk, hogy egy férfi feltétlenül bénázik egy ilyen felállásban. Bár akadnak kihívások például abban, hogyan tudja elmagyarázni a menstruációt a kisfiának, grafikus lévén tökéletesen ki tudja sminkelni a lányát. Az új párkapcsolat kezelése is épp ilyen érzékenyen történik: adnak időt a gyereknek a saját tempójában feldolgozni az érzéseit, és nem állítják kész helyzet elé pusztán azért, mert ők a felnőttek és megtehetik.
Visszatért az ifjúsági film!
Nina ugyanazt a nyelvet beszéli, amit Janikovszky Éva vagy Bálint Ágnes gyerekhősei.
A naivitás, a józan paraszti ész és a társadalmi normákra fittyet hányó talpraesettség elegye ugyanazt az ismerős stílust teremti meg, mint az Égigérő fű, A szeleburdi család, a Keménykalap és krumpliorr vagy az Utánam, srácok!. Egyszerre élvezhető felnőttként és gyerekként.
Szó szerint egy szinten kezeli főhősét a közönséggel: Nina a kamerába nézve, szemmagasságban meséli a történetet, ezzel tovább erősítve a naplószerűséget. Lakos Nóra komolyan vette egyik karaktere tanácsát, hogy megmutassa, ne pedig elmondja a történetet. Annet Huizing regényét úgy viszi a vászonra, hogy belakja a filmes közeg minden szegletét. Örömmel és tudatosan használja a filmes eszköztárat, nem retten vissza a játékosságtól sem.
A kislány naplóbejegyzéseit gyakran a vászonra is kiírják, és előfordul, hogy ugyanazt az eseményt több verzióban is megnézhetjük, ahogy Nina csiszolja a jelenetet. Bizonyos nyelvi fordulatok szó szerint képekké fordítva jelennek meg, mint például az, ahogy Ninát elárasztják az érzelmek, és a rajzolt térképen szavak ömlenek szét. Ez is eszünkbe juttathatja a 70-es 80-as évek családi filmjeinek vizuális gegjeit, fantáziajeleneteit, mint a Hahó, Öcsi!-ben.
Ne mondd, mutasd!
A rendező-forgatókönyvírónak nemcsak a szakmája a filmezés, de láthatólag maga is mozirajongó, ahogy az már az előző filmjéből, a Habból is kiderült. Most is számos apró utalást rejtett el olyan ikonikus filmekre, mint a Házibuli vagy az Amelie csodálatos élete. A filmeken kívül pedig kétségtelenül szereti a helyszínt is, melyet bemutat.
Budapest és a Balaton egyszerre tűnik mozisan csodálatosnak és otthonosan ismerősnek.
A kamerán keresztül a város hétköznapisága gyerekkönyv-illusztrációszerűen színes lesz, legyen szó egy atlétikai pályáról vagy a szomszéd néni kertjéről. Ebben szintén rokonságot mutat elődeivel. Az Égigérő fű egy bérház udvarát és a környéket mutatja be, a Kismaszat és a Gézengúzok pedig egész Budapestet bejárja a szereplőivel a baba szüleit keresve.
A színek egyébként is külön történetet mesélnek a film folyamán: Nina színvilága főleg kék-piros, az apukája sárga, azt pedig, hogy Detti illik hozzájuk, szintén az általa viselt színek vetítik előre. Ez az egyik olyan részlete a mozinak, ahol megmutatkozik, milyen átgondoltam építik fel az alkotók a történetet, annak szolgálatába állítva minden lehetséges vizuális eszközt: a szereplők ruháit, az animációt, a filmezést, kamerabeállításokat, a vágást. Talán ennek a tudatosságnak az érzete miatt kérdezett rá a közönség egyik tagja a rendezőnél, hogy Wes Anderson volt-e rá hatással.
A megfejtés szerintem inkább a részletek iránti igényességben rejlik, ennek köszönhető, hogy
a filmnek saját atmoszférája van.
Illetve a Bagossy Brothers Company zenéjének, amit még napokkal később is dudorásztam.
