A Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben – Az altatástól a szexedukációig szerzője első kötetében a 0-9 éves gyerekek nevelésére fókuszált, most pedig megjelent a gyerekkor második felét, a 9-18 éves korig tartó szakaszt felölelő könyve, melyben a kamaszoké lesz a főszerep. A könyvpiacot megfigyelve jól látható, hogy míg a csecsemő-, a kisgyerek-, az óvodás- és még a kisiskoláskor is viszonylag feltérképezett terület, addig a serdülőkről, kis- és nagykamaszokról valamennyivel kevesebb írás és könyv szól. Ennek egyik oka az lehet, hogy ez már a majdnem felnőtt állapot, a másik pedig az, hogy
kamaszt nevelni iszonyatosan nehéz.
Szél Dávid gyakorló pszichológus (olyan sikeres kötetek szerzője, mint az Apapara vagy a Túl a parán) legújabb kötetében szembenéz a kamasz nevelésének nehézségeivel, és épp erre az időszakra vonatkozóan próbál meg iránymutatást adni, sok tabut, tévhitet és közvélekedést megkérdőjelezve és ledöntve. Kezdi mindjárt azzal, hogy a kamaszkor alsó korhatárát 9 éves korra szállítja le, mert szerinte ilyenkor minőségi változás történik a korábbi időszakokhoz képest, sok olyan mintázat jelenik meg kicsiben, ami később nagyban is meg fog. Tudva és tudatva persze azt is, hogy az egyes fejlődési korszakhatárok meglehetősen képlékenyek, nincsenek mindenkire érvényes szabályok és intervallumok.
A kőbe vésett szabályok hiányát erősíti egyébként a Hajós András által írt egyszerre sziporkázó és rendkívül bölcs előszó is, melyben a szerző az emberi lelket, így a gyereknevelést is sokkal érzékenyebb dolognak tekinti, mint egyszerű adathalmazok és tények elemzésének, konzekvenciák levonásának és szigorú szabályok követésének. „De hogy a másik emberhez való viszonyunkban, ebben a titokzatos társastáncban nagybetűs Tények lennének, azt kétlem. Megmásíthatatlan vakhittel, irányváltás nélküli kegyetlen meneteléssel az Északi-sarkot lehet felfedezni, nem egy emberi lény lelkét” – állítja Hajós, és Szél Dávid is egyetérthet vele, mert könyve (bár összegyűjti a tényeket és a neveléssel kapcsolatos szakirodalmat, a tudomány mai álláspontját) mégis inkább arra buzdít, hogy szülőként ne féljünk változtatni, ritmust váltani, és ha úgy adódik, újra felépíteni az egész addigi stratégiánkat. Hajós előszavában még egy fontos dolog jelenik meg, méghozzá az, hogy szerinte
a „Gyerek Nem Birtokos Eset”, azaz nem nekünk vannak gyermekeink, hanem mi lettünk az ő szüleik.
Ezzel az elgondolással valószínűleg egyetért a könyv szerzője is, és ezt már a kötet elejére helyezett egyik mottó is bizonyítja. A György Pétertől vett idézet a következő: „Ha valakit meg kell nevelnünk, akkor mi magunk vagyunk azok. S a gyerekkor védelméért sem tehetünk többet, minthogy a felnőttkort elviselhetően éljük le.” Ez is azt húzza alá, hogy a gyerek nevelése egyben önmagunk nevelése is, és bár szó szerint nem mondja ki, de ezzel a példamutatással való nevelés fontosságát is kiemeli.
Már Hajós előszava és a mottók kiválasztása közel hozza a könyvet az olvasóhoz, és mindezt erősíti a szerzői nyitás, melyben Szél Dávid végig azt hangsúlyozza, hogy bár egyáltalán nem könnyű feladat, a kamaszt mégis kísérni kell, támogatni, elfogadni, megérteni – mélyen, legbelül megérteni, mert erre van a leginkább szüksége. Azt a tapasztalatot, hogy néha nagyot kell nyelni, és félre kell tenni az egónkat, megerősíti a szöveg, ahogy arra is felhívja a figyelmet, hogy az érthetetlen és kiszámíthatatlan gyerek voltaképpen nem más, mint akit évek óta nevelünk, aki először aranyos kisbaba, majd ovis kisgyerek volt. Aki velünk szemben áll, ugyanaz, csak megváltozott formában. Könyvét Szél nem gyereknevelési, hanem szülőnevelői könyvnek tartja, és bár hisz a bizalomban, azért kiemeli, hogy muszáj nyitva tartani a szemünket, ha 9-18 éves korú gyermeket próbálunk átjuttatni ezen a kaotikus labirintusrendszeren, ami a kamaszkor. Azt is kimondja, hogy nem idilli időszak ez, a cél
annak elfogadása, hogy a problémák a kamaszokat nevelő családok életének szerves részei.
A bevezetőt követő fejezet az Elmélet címet viseli, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy „miért tűnhetnek mindenbe beleszarónak a kamaszok”, egyáltalán mit jelent kamasznak lenni, hol tart most a tudomány, mit gondol erről az időszakról. Itt történeti kitekintés, definíciós kísérlet is történik, illetve a kezdő- és végpont megadása körüli kérdések kerülnek terítékre. A kamaszkor szakaszolása, a testi és biológiai háttér, a kognitív és erkölcsi fejlődés szakaszai kerülnek elő, és olyan jól- és kevésbé ismert nevek röpködnek itt, mint Freud, Piaget, Kohlberg vagy Erikson. A következő rész (Dackorszak 2.0) párhuzamot von a dackorszak és a kamaszkor között, majd a negyedik fejezetben a szerző a kamaszt körülvevő társadalmi térrel foglalkozik, a családdal, barátokkal és kortársakkal, azaz a szocializációs folyamatok felől vizsgálja az életszakaszt. Itt az egyes családtípusokat a család klímája, rugalmassága, a nevelés erőfaktora és gyerekhez való viszonya szerint különbözteti meg. A család mellett kiemeli a kortárs közösség fontosságát, a barátságot és a bullying jelenségére is kitér. Minden esetben ismeretterjesztő nyelven, közérthetően fogalmaz és nagyon sok példával, sokszor saját praxisából származó, kézzelfogható információval egészíti ki mondandóját, valamint jólismert filmekből és regényekből is idéz, hogy egy-egy problémát megvilágíthasson. Később a normális kamaszt próbálja körülírni (már ha egyáltalán létezik ilyen) és azokra a jelekre figyelmeztet, amelyek már nem férnek bele az egyébként igen nagy tűréshatárba – az önsértés, az öngyilkossági gondolatok például már egészen biztosan ilyenek.
A könyvben Szél Dávid foglalkozik még a tanulással, a felső tagozat, a középiskolai évek problémáival, illetve a továbbtanulással is (például hosszan elmélkedik arról, milyen iskolatípusba érdemes íratni a gyerekeket). Van külön fejezete a kütyüknek, hiszen a képernyők és kijelzők elé láncolt gyerek hatalmas dilemma a mai szülők számára. Ugyanígy külön fejezete van a szexualitásnak, a testékszereknek, hajviseletnek, a divatnak és a zsebpénz megosztó kérdésével is foglalkozik egy külön rész. De tabutémáktól sem zárkózik el a kötet, hiszen a korosztályt veszélyeztető drogokról vagy a pornófogyasztásról is őszintén, külön fejezetben beszél, de még olyan témát is elővesz (mely talán a szülők egy részében fel sem merül az ezernyi más mellett),
mint a tinédzserek klíma-, háború- és általános jövőszorongása.
A Drogok című fejezetben nem a szokásos leckét mondja fel, hanem (egyébként Máté Gábor függőségről vallott nézeteire támaszkodva, bár azokon némiképp finomítva) elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, miért válik valaki szerhasználóvá. Milyen traumák, bizonytalanságérzés, túl sok vagy túl kevés kontroll vezethet el idáig. A fejezet elején egy hetedikeseknek szóló tankönyvből idéz, és arra mutat rá, mennyire leegyszerűsítve nyúlunk ehhez a nagyon is jelenlevő és fenyegető problémához. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a tankönyvben leírtak („Ha valakinek tartalmas az élete, bizalommal van a szülei, barátai iránt, a tanulás mellett sportol, zenél, vagy valamilyen hobbija van, annak nincs szüksége arra, hogy egy ideig-óráig feledést nyújtó virtuális világba meneküljön.”) mennyire nem elegendőek ennek a problémának a kezeléséhez. A megelőzésre, a bizalommal teli kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, és úgy gondolja, nem a hibáztatás vagy a harag, hanem a drogok hatása alá kerülő ember szenvedése felől kell megfogni a problémát, azaz ahhoz, hogy a gyerekeket megóvhassuk tőle, sokkal mélyebben meg kell értenünk a függőség jelentését, mint naponta elpuffogtatni az ezzel kapcsolatos közhelyeket.
A droghoz hasonlóan meredek téma a pornó (melyet nem véletlenül tárgyal a szexualitástól külön fejezetben), mely nyilvánvalóan jelen van a kamaszok életében, ugyanakkor sok szülő a homokba dugja a fejét ezzel kapcsolatban. Szél elképzelése szerint fontos, hogy a kamaszok ne keverjék össze a pornót a szexualitással, el tudják azt határolni a valóságtól. Kiemeli azt az ellentmondást, hogy a pornóipar legnagyobb fogyasztói a 12-17 év közötti fiúk, azaz gyerekek.
A kötet zárásában egy Bob Dylan-dalból (The Times They Are A-Changin’) és annak magyar fordításából idéz:
„És anyák és apák is,
siessetek,
és ne bíráljátok,
amit nem értetek,
Már úgyse fogad szót a gyermeketek
A pályátok senkit se csábít.
Hát félre az útból,
vagy segítsetek,
Mert új idők váltják a régit.”
(Barna Imre ford.)
Ennek értelmében szülőként, különösen felnőtté váló gyerekek szüleiként azt kell elfogadnunk, hogy az új idők leváltják a régit, meg kell értenünk, hogy hogyan és mire van szükség belőlünk. Mert bár Szél Dávid nem mondja ki, de a könyvből egyértelművé válik, hogy a kamaszodás szülőként nemcsak azért nehéz, mert a fiatal szemtelen, kiszámíthatatlan és dühös, hanem azért is, mert el kell engedni, és ezzel együtt bele kell törődni az idő múlásába, ráadásul nemcsak az övébe, hanem a saját időnk fogyatkozásába is.
